Fullextra.hu - Újabb vallomás

Nem annyira régi a mi „kapcsolatunk”, - valamiért későn bukkantam rá. Míg a többi nagy kedvenc bakfiskortól ismerős, addig Francis Jammes későbbi „szerelem”.

Ha van külföldi kedvencem, aki nem az én anyanyelvemen ír költeményt, - az valószínűleg franciául teszi. Nem csak azért, mert ezt eredetiben is tudom élvezni, hanem mert a francia szimbolista, impresszionista és szecessziós költészet az, ami ki tud bennem gyulladni és lobogó lánggal ég. Ezzel nem zárom ki a németül daloló Stefan George-t (aki a következő vallomás „alanya” lesz, úgy tervezem), az oroszul zengő Lermontovot, Anna Ahmatovát, Oszip Mandelstamot, Jeszenyint, vagy az angol nyelven engem elvarázsoló Byront, Cecil Day-Lewist, Yeats-t, Maugham-ot vagy épp az olasz Umberto Saba-t.
Francis Jammes , aki egész életét (a számomra oly kedves) Dél-Franciaországben élte le, - mindig ámulatba ejt. Nem annyira régi a mi „kapcsolatunk”, - valamiért későn bukkantam rá. Míg a többi nagy kedvenc bakfiskortól ismerős, addig Francis Jammes későbbi „szerelem”. Sőt, bevallom (pironkodva bár…), hogy eleinte angol költőként könyveltem el magamban, a neve mindenképpen erre utalt.
Hasonlat-fejedelem volt, csakúgy, mint Rimbaud vagy Verlaine, - de nekem hármójuk közül leginkább Jammes lírája tetszik.
Francis Jammes Tornay-ban született 1868. december 2-án, és 70 évvel később Hasparrenben halt meg. Van Franciaországban egy vidék, a Nyugat-Pireneusok és az Adour között, ahol egy festői kisvároska bújik meg a hegy lábánál mindössze talán hétezer lakossal: ez Orthez, ahol annak ellenére, hogy itt 1814 febr. 27-én Wellington a Soult marsall vezérelte franciákon csatát nyert, - mégis minden Jammesről szól. Emlékháza is itt áll, a Maison Chrestia, ahol édesanyjával 1897-től 1907-ig élt.
Szinte ki sem mozdult forrón szeretett vidékéről a Pireneusok szemlélője és költője, aki Áprily Lajos nagy kedvence is volt.
Jammes Nagyapja még Guadeloupe szigetén élt, és a költő örök nosztalgiát érzett az egzotikus világok iránt. Rilke elragadtatással írja róla: „Ő az a költő, amilyen én szerettem volna lenni!”
Korai versei a szimbolizmus jegyeit hordozzák magukon, és meglehetősen érezhető Baudelaire és Verlaine hatása is, de a modern francia költészet forradalmai nem hatottak rá. 1893-ban megjelent „Versek” című kötetére két költőóriás is felfigyelt: Mallarmé és Gide. Ez utóbbi később eltávolodott tőle, amikor Jammes érzelmi vallásosságát 1905 körül a tételes katolicizmussal cserélte fel Paul Claudel hatására. Ebben az időben jelentős változáson ment át a francia író-költő. Költészete a valóság konkrét jelenségeit, - a természetet, állatokat, virágokat, a vidéket és annak egyszerű embereit - állítja egyedülállóan különleges, harangzúgásos, álmodozós, méhdöngicsélős, angyali paradoxonokkal tarkított, misztikában fogant, láttató világnézete fókuszába. Jammes imádott pireneusi házának és vidékének impresszionista költője. Az 1898-ban megjelent „A hajnali harangszótól az esti harangszóig” című (mindmáig legjelentősebbnek tartott) kötete a századvégi szimbolizmussal történt végső szakítását mutatja. Ekkor az új tartalomhoz új formát keres: színtaktikai bravúrjait elhagyja, - ezzel túllép (vagy csak másfelé lép…?) Mallarmé költészetén, - és a lehető legegyszerűbb beszélt nyelven ír, sallangmentesen, száműzve verseiből minden keresettséget és retorikát. A szuggesztív költőiségért áldozatokat hoz: a ritmikai határokat költői képeiből elhagyja, szabad verssorai szinte a prózához közelednek. Hangját ekkor már az átélt, megélt, személyes élményei izzítják, lángra lobbantva sorait. Teszi ezt még akkor is, amikor a hagyományosan romantikus és szimbolista témákról dalol. Lírája rafináltan egyszerű, egyszerre primitív és dekadens, mégis felemelő, - és verseiből messzire ragyogva átszüremkedik életszemlélete, a már említett neokatolikus hit. A francia verselés szigorú és merev szabályain jelentősen lazított, megbontotta a francia alexandrinust, rímei sokszor már alig-alig asszonáncok. Mindezzel együtt ez a kötet tartalmazza legszebb szerelmes verseit.
Eztán a költői prózával is megpróbálkozott, melyben pszichológiai ábrázolásra törekedett, ilyen például a „Három különös lány regénye”. Itt a legtisztábban tetten érhető az író azon elmélete, hogy a szív tisztasága mennyire szenvedélyes lehet, és ugyanakkor a test szenvedélye mennyire tiszta maradhat…Hadd szúrjam közbe: mélységesen egyet tudok ezzel érteni.
Élete vége felé teljesen elszigetelődött az irodalmi élettől, és egykori, utánozhatatlan, messzehangzó, sajátságos jammesi hangja már csak nekünk, a boldog utókornak jelenthetnek óriási élményt: saját magát zárta ki önnön korából.
Az alább idézett híres költeménye sok magyarázatot nem igényel…
Francis Jammes rózsái a vágyakozó szerelem legszebb virágai.
Pompázatosak.

A ház rózsával lenne itt teli

A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanánk benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

***