Fullextra.hu - Egy olasz tanító úr és az ő tanítványai

A kisdiákkal az iskolában dolgozatot íratnak. A dolgozat címe a felnőttek eszéhez igazodik: a kisdiák próbálja összecsirizelni törmelékismereteit. Nem azt mondja, amit kell, hanem amit tud...

Van egy olasz tanító, Marcello D’Orta, aki több könyvével jelentkezik kisdiákjai „arany-mondásaival”, amolyan Karinthy Tanár úr kérem-módra láttatva a gyerekek világát.
Az első könyve sikeres bemutatkozás volt, de az utána sorban következők már szinte bestsellerek. Habár a bestsellereknek kikiáltott művekbe magam is tamáskodva fogok bele, - ezekben a mulatságos, derűt adó könyvekben nem csalódtam. Könnyed kikapcsolódást nyújt, és mosolyt csal arcunkra. És tanít is...
Első könyve az „Én, reméljük, megúszom” címet viseli, és a fülszöveg ezt írja:
„ A kisdiáknak vannak gondolatai. Mindenféle gondolatai, okosak meg képtelenek. A maga kis világában többnyire a helyükön vannak. A kisdiáknak van szeme. Úgy lát vele ahogy neki kell. Füle is van, azt hallja vele, amire szükség van. De mi történik, ha gondolkodása, látása, hallása kénytelen a felnőttek világához igazodni? Egyszerre minden kisiklik, eltorzul, kilódul a helyéből. A kisdiákkal az iskolában dolgozatot íratnak. A dolgozat címe a felnőttek eszéhez igazodik: a kisdiák pedig megmondja a magáét. Próbálja összecsirizelni törmelékismereteit. Nem azt mondja, amit kell, hanem, amit tud. A nagyok világa meg a kicsik világa egymásba tolakszik. S ez ellenállhatatlanul humoros. Karinthy tudta ezt: zseniálisan megírta a Tanár úr kérem-ben. Ebben a könyvben igazi dolgozatok vannak, Nápoly környéki gyerekek írták. Náluk különbet talán még Karinthy se tudott. De kificamodott mondataik, kancsal látásuk, meghökkentő igazmondásuk nemcsak viharos jókedvre derítik az olvasót. Be kell látni, az együgyű fejekben valami romlatlan bölcsesség is fészkel.”
A második könyv már kifejezett felkérésre íródott: „Isten ingyér teremtett bennünket”, ezt követte a „Romeo alulról jegyezte el Juliát” .
Negyedik könyve 1997-ben jelent meg, „A lestrapált tanító”. Erről így ír a kritika:
„Marcello D'Orta tanító úr tanítványainak mindenről van mondanivalójuk - és mindenről valami más. Ezek a gyerekek folyton félreértik a felnőtteket, másképp látják a világot, mint a nagyok. Kancsalul, élesen. Még nem tudják pontosan, mit illik őszről, tavaszról, Szent Ferencről, a rendőrről vagy az aranytojást tojó tyúkról mondani. Mindig elszólják magukat, kifecsegnek valamit, amit nem volna szabad. És persze elragadóan rosszul írnak, minden szó gellert kap, minden mondat kificamodik a kezükben. Ezért szerettük meg őket, de nemcsak ez bennük a jó... Ebben a - sorrendben negyedik - könyvében Marcello D'Orta a kisiskolások újabb dolgozatai mellé a sajátját is megírja. Kesernyésen fatalista humorral elbeszéli, hogy lett belőle tanító, hogy lép be egy ismeretlen, ellenséges, zabolátlan világba, a nápolyi csibészek közé. Egy vad csorda ugrál, kavarog, ordítozik körülötte. Fütyülnek rangra, tekintélyre, kiröhögik az oktatójukat. Míg az ki nem találja, mit kell csinálni: képletesen és valóságosan leszáll a katedráról, átáll a gyerekekhez, megszegi a tanügyi szabályzatot. De megnyeri a neveletlen kölyköket. Nemcsak a fejüket, az értelmüket - a ragaszkodásukat is.”

És most itt van a kezemben az „Isten ingyér teremtett bennünket” kötet, melyről Legeza Ilona méltatása szerint „a szerző ezúttal a Biblia és a katekizmus történeteit íratta le gyerekeivel, afféle iskolai dolgozatként. A gyerekek szabadon, mindenfajta gátlás, kötöttség nélkül írhattak. Írtak is, olykor kommentálva a történeteket, s mindezt a maguk nyelvén, olyan jóízűen, hogy derültség nélkül nem lehet olvasni őket. Pedig a kérdések halálosan komolyak. Csak hát a válaszok...”
Belelapozok a könyvbe: előszavát maga az író írta, ekképpen: „Világéletemben idegenkedtem minden sikeres film és könyv folytatásától. A legjobb esetben is csak halvány mása az eredetinek, és mindenképp érződik rajta némi számítás. Ezért álltam ellen vitézül mindazok tanácsainak, ajánlatának, sőt szeretetteljes erkölcsi nyomásának, akik egy ideje az „Én, remélem, megúszom” párját sürgették rajtam. Amolyan jószándékú noszogatás volt ez, amely eleinte cseppekben ért, de később csak úgy záporozott rám, s kezdett elviselhetetlenné válni. Olyannyira, hogy már-már engedtem, csak hagyjanak végre békén. De végül is nem a gyér hősiességem térített jobb belátásra, hanem a véletlen szerencse. Egyik nővérem (belőlünk, D’Ortákból kitelne vagy fél regiment), aki hittant tanít Milánóban, nálam jártában egyszer elmesélte, hogy túlbuzgónak egyáltalán nem mondható tanítványai micsoda kis remekműveket hoztak létre. Hidd el, - mondta meggyőződéssel-, vannak olyan jók, mint amiket a te arzanoi ördögfiókáid írnak. Én meg egyszerre úgy éreztem magam, mint Pál a damaszkuszi úton. Hát még mikor el is olvastam néhányat ezekből a milánói kisiskolás-esszékből! Kár, hogy szóba sem jöhetnek, hacsak nápolyira fordítva nem… Az eszme, az új ötlet azonban már megvolt. És megkezdődött a vadászat. Egy ideje nem tanítok, de arzanói és Nápoly környéki kollégáimhoz és néhány hitoktatóhoz fűződő régi jó barátságom megmaradt. Szemtelenül visszaéltem vele, és könyörtelenül gyötörni kezdtem őket: nyomoztam, kérdezősködtem, kellemetlenkedtem, nem ritkán témákat, szempontokat sugallva nekik. Nem mondhatnám, hogy el voltak ragadtatva, az anyag kezdetben épp csak csurrant-cseppent. Később aztán a játék hevében és az eredmény láttán valamelyest (nagyon) fellelkesülve, mondhatom, igazán kitettek magukért. A nővérem is segített, az egész archívumát átböngészte, és minden déli tanítványának a dolgozatát a rendelkezésemre bocsátotta. Mi tagadás, méltó örökösei az „enyémeknek”, az arzanóiaknak. Olvastam, mérlegeltem, értékeltem, mint amikor a zamatosabb árut keresi az ember. Hosszadalmas munka volt, nem kíméltem az ollót, nem takarékoskodtam a ragasztóval. Míg aztán egy szép napon (végre valahára!) meggyőző anyag volt a kezemben. Engem legalábbis meggyőzött. A déli kisdiák ezúttal szokatlan beállításban: félénk és szemtelen, csibész és filozófus a maga festői nyelvezetével, a helyenként szürreális humorával és mindenekelőtt valami ősi beletörődéssel, ahogy a fájdalmat derűsen, már-már vidáman képes elviselni. Amint a színes epizódok és a „természetfölötti” téma által szabadjára engedett fantázia művel ezeken az oldalakon, az játék, menekülés és vigasz. De életből való lecke is. Remélem, elfogadja az olvasó.”
Marcello D’Orta

És most szemelvények, a „dolgozatok”, csak úgy találomra a könyvből: (a helyesírási hibákat is érintetlenül hagyva!)

Mesélj el egy olyan bibliai történetet, amely különösen megragadott
Ábel, mielőtt Káint megölte volna, épített egy hatalmas tornyot, mert ki akarta hívni az eget. Egy égigérő tornyot akart, és nem fogta fel, hogy az eget sohase lehet elérni. Húzta fel egymás után az emeleteket, mint ahogy a műanyagpohár karikái mennek egymásba. Nőtt nőtt a torony és még mindig nem volt vége, és akkor Isten büntetésül, amiért Ábel leakarta versenyezni, megteremtette Európát mégpedig úgy, hogy összezagyválta a nyelveket. Aki eddig németül beszélt, most spanyolul, aki spanyolul beszélt, az franciául, satöbbi. A végin a torony összedőlt, és minden tégla leesett a földre. Nápoly is egy merő kupi meg balhé, ezért arra kérem az Istent: csak a mi nyelvünket ne zagyválja össze.

Magyarázd meg, mi a Tízparancsolat értelme
A tízparancsolatot Mózes intézte el az embereknek, hogy ne legyen mán annyi bűn. A tíz parancsolat előtt eggyetlen egy se volt forgalomban, és nem lehetett tudni, kinek van igaza. Mindenki a maga feje után ment, és nagy volt az összevisszaság. De jött Mózes, és Isten nekiadta villámostul, kövestül, kétszeres hangerővel. Kilenc parancsolatot adott ki a nagyoknak, és egyet direkt a gyerekeknek, hogy tiszteld apádat és anyádat. A hatos számu parancsolat szerintem röhejes.

Melyik bibliai történet volt rád különös hatással?
Az egyiptomi fáraó nagy görény volt, jól tette Mózes, hogy úgy kiosztotta azokkal a csapásokkal. Ha most lenne egy ilyen Mózes, megkapná a magáét a Szaddamhussszejn is, és nem csinálná tovább fojton az olajháborút. Minden csapásra nem emlékszek, csak a legszükségesebbekre. Otvolt a véres folyócsapás, a sáska, a szúnyog, a béka, a lepra és az éjszakai sötétcsapás. De a kedvenc csapásom az az, amikor meghalt a fáraó fia. Mert isten így akarta megbüntetni a gyereket, külömben ha felnő bálványimádó lett volna és a pokolra jut, és egyúttal megbüntette a gonosz papáját is neki. És ez a történet több mint három óra hosszáig tart.

Beszélj Jézus egy csodájáról
Jézus sok csodát tett, a vakosat, a leprásat, a bénát, a lefékezett vihart, a vizenjárást, satöbbi. De egy csodát nem tett meg: nem mentette meg a bátyámat a drogtól. De ezt a dolgozatot ne tessék az osztályban fölolvasni.

Beszélj Poncius Pilátusról
Nem olyan egyszerű, amit erről a személyiségről gondolok, de valamit talán ő sem értett. ert Poncius Pilátus egyrészt római volt, másrészt emberi lény. Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust, Pilátus viszont ingyen. De lehet, hogy a harminc ezüstöt azért pengette ki, hogy megmentse. Akkor jöttem rá, mikor a hittankönyvben olvastam, hogy mindent elkövetett, csak ne kelljen halálra ítélni. Ha rajta múlik, valószínű a tömeg képébe vágja a kézmosóvizet és meglép. A végén elítélte, de nem félelmében (a rómaiak senkitől se féltek, csak az elefántoktól), hanem mert már annyit küldözgette Jézust ide-oda, és mert ha nem ítéli el, a zsidók elviszik kémnek Ottavianohoz. Ami megtörtént megtörtént, és ma Ottaviano egy város neve, odavalósi a Raffaele Cutulo.

Kicsoda Isten, és ki az ördög?
Isten egy feszület, ő teremtette a kismacskákat, a kiskutyákat, a mókusokat és mondhatjuk az iskolát is. Ő egy nemes óriás, aki nem bratyizik senkivel. Vincenzo atya ostyájában található. Az ördög egy olyan személy, aki mindenáron ártani akar, nem olyan mint az Isten, hanem sokkalta rosszabb. Az ördög akkora rohadék, amekkora nincs is, ez van.

Miért nem szabad az állatokat bántani?
Szerintem nem helyes az állatokkal úgy bánni, mint az állatokkal, a madarakat kalickába zárni, a szamarat ütni verni és a teknősbékát hanyattfordítani. Mert nekem a világon minden állat tetszik. Csak a svábbogár nem, arra hacsak ránézek, fölfordul a gyomrom.

***
…ennyit ízelítőnek. Legszívesebben az egész könyvet apránként bemutatnám…
Tanulságos, mosolyogtató és egyben elgondolkodtató minden „dolgozat”. A gyerekek az iskolában és otthon, szüleiktől a hittant jól-rosszul megértve, lefordították saját észjárásuk, gondolkodásuk szerint, mégpedig úgy, hogy naivságuk időnként végtelen bölcsességnek tűnik. Ezt a könyvet talán pont ez a kettősség teszi érdekessé és továbbgondolásra késztetővé. Talán mindannyian magunkba kell néznünk: vajon jól neveljük-e csemetéinket...?!