Fullextra.hu - Rongyokba bújt valóság

Azt hiszem a hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások hivatása több, mint egyszerű segítség.

Karácsony a szeretet ünnepe. Bejgli az asztalon, ajándék a fa alatt, a család otthon ünnepel. A hajléktalanok ilyenkor mindig előtérbe kerülnek, több műsor is foglalkozik velük tévében, rádióban egyaránt. Az ehhez hasonló problémákat azonban nagy többségünk (mi pestiek, mi magyarok, mi emberek) csak a tévében nézi szívesen. Akárhogy is van, de legalább néha előtérbe kerül ez a probléma. Ami ilyenkor feltűnő, az máskor elhallgatni való, kerülendő téma. A mi hozzáállásunk mellett figyelemre méltó (sajnos nem a hatékonysága miatt) a hivatalos szervezetek hozzáállása és álláspontja is a témában. Természetesen Magyarországon a szociális háló nem tudja visszasegíteni a „normál” társadalom keretei közé a perifériára szorult embereket. Akik mégis megpróbálkoznak ezzel, minden tiszteletet megérdemelnek. Azt hiszem a hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkások hivatása több, mint egyszerű segítség. Sokaknak az egyetlen kapcsolódási pont a világgal, ezért örültem, amikor a Fővárosi Önkormányzat kezelésében lévő alapítványtól engedélyt kaptam arra, hogy egy napot a Menhely Alapítvány krízisautóján, az átmeneti „fapadoson”, és a hosszabb ideig fedelet nyújtó szállásukon is eltölthessek, riportokat készíthessek. Ami tényleg hihetetlen elhivatottságról tesz tanúbizonyságot, az a hivatástudat, amivel az alapítvány munkatársai végzik munkájukat.
„ A krízisautó működtetésének a célja, hogy téli időszakban napi 24 órában Budapest bármely területén krízishelyzetbe … kerülő fedél nélküli emberhez - viszonylag rövid időn belül- ki tudjanak menni olyan tapasztalt, és képzett szociális munkások, akik segíteni tudnak a helyzet megoldásában.” A Menhely Alapítvány kiadványát lapozgatva ezen a mondaton akadt meg a szemem. Úgy gondoltam, a krízisautón szélesebb betekintést nyerhetek az itt dolgozó szociális munkások életébe, hiszen az autó köti össze az utcát a Dózsa György úti hajléktalan kórházzal, és a melegedőkkel is. Az autón utazva tehát a szociális rendszer több szintjére is betekintést nyerhetek. Így hát felhívtam az alapítvány diszpécserét, aki még aznap visszahívott, és adott is egy időpontot 2003. december 25-én estére. A megbeszélés szerint este hatkor kellett felcsengetnem az alapítvány Baross utcai Gondozási Központjába (ez az alapítvány főhadiszállása). Itt található a diszpécserszolgálat, és itt van a krízisautó személyzetének pihenőhelye is, tehát ha bárki bejelentést tesz Budapesten hajléktalannal kapcsolatban, a telefon itt csöng ki, és a krízisautó is innét indul. A hely nem a legmegfelelőbb: egy régi, belvárosi, gangos épület első emeletén található a lakásból átalakított iroda, ahol a pihenőhelyiség, a diszpécserszolgálat, az igazgatóság, a tanácsadó-iroda is található. Nincs megfelelő kocsibeálló, így a Volkswagen Transporter az utcán parkol.
Jó riporterhez illően jóval korábban érkezem. Mint később kiderül, a kapun leendő patrónusom, a kocsi sofőrje enged be. Már bent az irodában mutatkozunk be egymásnak. Az este folyamán Horváth Zsuzsával és Gulybán Tamással fogok tapasztalatokat szerezni. Leülünk egy indulás előtti kávéra, közben felteszem első kérdéseimet. Érezhetően nem akarják korlátozni a felvethető témák körét, de kissé feszengve válaszolnak. Azért lassan-lassan oldódik a hangulat:
- Hány hajléktalan él ma Magyarországon, meg lehet egyáltalán határozni a számukat?
- Az adatok eltérnek, mi 60 ezret mondunk, a hivatalos álláspont szerint 30 ezren vannak. Mi felfelé, a kormányzat inkább lefelé kerekít, az igazság valahol a kettő között van – mondja Zsuzsa egy cigarettára gyújtva, miközben átnézi az adminisztrációt. Megdöbbenve láttam, hogy ezt a munkát is mérhetetlen mennyiségű papír kíséri. Az este folyamán három, óriási dossziéval utaztunk fel s alá Pesten.
Zsuzsa már „tapasztalt rókának” számít, ahogy Tamás mondja. Ők először mennek együtt, ugyanis a krízisautón nincsenek kialakult párosok. Zsuzsa már tizedik éve szociális munkás. 1986-ban végzett teológia szakon, és valahogy itt ragadt (kevesen maradnak hozzá hasonlóan hosszú ideig a szociális pályán). Tamás még főiskolára jár, ő szeptember óta van a krízisautón, mellette a Práter utcai melegedőben dolgozik.
- Ebből a számból mennyi jut a krízisautóra? Hány bejelentéssel kell számolni egy nap?
- A krízisautó munkája két feladatrészből áll: először is vannak előre bejegyzett helyszínek, ebből most körülbelül 100 van regisztrálva. Ezek a címek vannak a dossziéban. Ebből a 100 címből naponta ötöt, nyolcat látogatunk meg. Az itt található hajléktalanok „állandó ismerősnek” számítanak, róluk folyamatosan van információnk. Ha azonban kétszeri kiszállás után - körülbelül két hét múlva tudunk újra eljutni ugyanarra a címre - nem találkozunk velük a megszokott helyükön, akkor a cím törlődik. De például most hiába van hidegebb (december 25. – B.L.), mint havazáskor. Olyankor sokkal szembetűnőbbek ezek az emberek, és sűrűbben kapuk hívásokat is. Persze van, hogy egy-egy hajléktalant többször is bejelentenek a diszpécsernek. A bejelentő mondjuk négy óra múlva lemegy, és még mindig ott látja feküdni. Azt gondolja, hogy nem voltunk kint, pedig csak egyszerűen nem akar bemenni a szállásra. Senkinek a kedve ellen nem tehetünk semmit, hacsak nem ítéljük olyannak az állapotát, hogy be kell szállítani. Persze sokan azt hiszik, hogy a sintérekhez hasonló a mi feladatkörünk.
- A diszpécser áll kapcsolatban a mentőkkel?
- Igen, ilyenkor közvetlenül ő jelenti a helyszínt a mentőknek.
- Igen, de ha útközben bejelentést kapunk, az mindig prioritást élvez – mondja Tamás, miközben felveszi kabátját.
A műszak elkezdődik.
Segítek levinni a termosztátot a forró teával, de előtte kapok én is egy piros kabátot. Nem szeretnék nagyon kilógni a környezetből, így én is „terepszínű” lehetek. Bepakolunk a Transporterbe. Én hátulra ülök, de megbeszéljük, hogy ha szállítás van, abban az esetben az első ülésre, alkalmi társaim mellé szegődöm. Megnézem a kilométerórát. 190 ezer kilométert mutat, ami elfogadhatónak tűnik, és az autó műszaki állapota jónak mondható. Az autó hőmérője nulla fokot mutat, pedig alig múlt háromnegyed hét.
- Hány főből áll a cirkáló csapat?
- Úgy húszan lehetünk. Öt sofőr és tizenöt gondozó – mondja Tamás.
- A Menhely Alapítványnál csak diplomás képesítéssel lehet amúgy dolgozni – szól hátra Zsuzsa, miközben a menetrendet böngészi. Ma tíz megálló van betervezve, szerencsére a Kálvin téri és Blaha Lujza téri aluljárót átvállalták tőlünk. Közben jöhetnek váratlan bejelentések, de ez az előre tervezhető program. Most először a Vajdahunyad utcába megyünk. Ott van a központi raktár. Felveszünk pár takarót, egy kis csipszet, meleg holmikat, és úgy megyünk tovább.
Megérkezünk a Vajdahunyad utcába. Itt található a központi raktár mellett az alapítvány hajléktalanszállója és melegedője. Az udvaron pár középkorú férfi ül, cigarettáznak, közben aktuálpolitikáról beszélgetnek. Pizsamában vannak, csodálkozom, hogy nem fáznak (hihetetlen, de negyed óra alatt további két fokkal hűlt le a levegő). Beszédbe elegyedem velük, az elhelyezés felől érdeklődöm. Elégedettek vele, - a szigorú szabályok ellenére. Inkább nem „seftelnek”, nem mennek ki az utcára este tíz óra után. A biztos fedélhez való jutáshoz bizonyos kötöttségeknek azért meg kell felelni.
A raktárban nincs világítás, zseblámpával próbáljuk megtalálni a szükséges holmikat. Bepakolunk a mikrobusz csomagterébe, és már indulunk is az első címre. A Lőcsei utca felé vesszük az irányt. A Váci úton gyér a forgalom, jól haladunk. Én közben tovább faggatom Zsuzsáékat:
- Mennyire lehet önzetlennek nevezni a munkátokat?
- Nem nevezném önzetlennek, én a belső szabadságot szeretem benne. Korábban dolgoztam sok más munkakörben, de nem találtam a helyemet. Itt szabad vagyok.
- Akkor egyértelműbben kérdezek: meg lehet belőle élni?
Tamás elmosolyodik, rágyújt egy cigire. Egymásra néznek Zsuzsával, a pénzkérdés egy érzékeny terület. Nincs mit szégyellniük. Ők nem kaphatnak hálapénzt, a hajléktalan- kórházban dolgozók jutalma a betegektől is legfeljebb egy-egy tábla csoki.
- Úgy tűnik, hogy igen. Te nem így gondolod, Zsuzsa? – Zsuzsa bólint, és belemélyed a papírokba.
Most még megengedhetem magamnak, hogy azt tegyem amit szeretek. Meggazdagodni nem lehet a fizetésünkből, de normál életet lehet folytatni belőle.
- Ha már itt tartunk! Az Alapítvány miből tartja fenn magát?
- Pályázati úton nyerünk pénzt. Amit nem fedeznek ezek a pénzek és a főváros támogatása, azt „közadakozásból”, magánszemélyek felajánlásaiból szerezzük be.
- A többi hasonló alapítvánnyal milyen viszonyban van a Menhely?
Lassan válaszolnak, kitérően. Kollegiális – mint mondják. Megértem, hiszen egyre többen vannak a fővárosban a hasonló szervezetek, és ugyanakkora tortán kell osztozniuk – a költségvetés száma felülről zárt, így a pénzösszeg egyre csak aprózódik a különböző szervezetek között.
Meg kell szakítanunk a beszélgetést, mert megérkezünk a megadott címre. Egy patika tőszomszédságában, egy beugróban veszünk észre két felhalmozott plédrakást. Alattuk egy házaspár fekszik. Odamegyünk hozzájuk:
- Jó estét kívánok! – köszön jó előre Zsuzsa, jelezve, hogy nem háborgatni szeretnénk őket, mint jó pár unatkozó fiatal a fővárosban, akik rajtuk élik ki vadállati késztetéseiket - Elnézést kérek, hogy felébresztettük Önöket! A Menhely Alapítványtól jöttünk. A házban lakók értesítettek minket.
Közben Tamás teát tölt a termoszból, én pedig csipszesdobozt teszek a zsebembe, a hónom alá pedig kettő Polifoamot nyomok. -. Elfogadnak tőlünk egy kis forró teát? Ezt a Polifoamot tegyék a hátuk mögé, mert nagyon hideg van.
- Köszönjük szépen… reggel már voltak itt, a kabátjukról megismerem magukat – mondja a férfi. Nem zavarunk itt senkit. A háziak is megszoktak minket, tegnap is (Szenteste – B.L.) hoztak le nekünk halászlét. A rendőrök is. Először idejöttek, elkérték a személyit, mostanra már intenek is.
Közben a másik sarokban megmozdul egy harmadik kupac -takaró. Álmos arcú, borostás, fogatlan ember kandikál ki alóla:
- Kezit csókolom főnökasszony!
- Jó estét! Maga is kér teát? – Tamás már indul is, és hozza.- Hogy érzik magukat? Nem akarnak szállásra menni? Itt van az autó, bevihetjük magukat egy fapadosra (egyéjszakás szálló – B.L.)
- Nem, köszönjük szépen, jól megvagyunk itt.
- Biztosan nem? Ott legalább meleg van… és… - én közben bekukkantok az autó hőmérőjére: -4°C.
- Nem, nem. Hallottuk hírét! Itt legalább nem lopják el a cuccunkat… , - és nem koszolunk ide, rendet tartunk. A szemben lévő házból kihúzzuk a kukákat, jól megvagyunk.
- Azért itt hagyom a telefonszámunkat. Ha bármi történne, nyugodtan telefonáljanak – azzal Zsuzsa odaad a nőnek egy fóliázott kártyát. Mindenük megvan?
- Igen, köszönjük! Jól vagyunk.
Számomra ezek a mondatok, ez a párbeszéd furcsának tűnik. De mégis, mit lehetne mondani nekik?
- Köszönjük szépen. Boldog karácsonyt kívánunk!
- Békés Ünnepeket! – mondjuk, és nincs mit tennünk, elhajtunk a kocsival.
Zsuzsa és Tamás újabb cigarettára gyújtanak, első számításra egy műszakra egy dobozzal vesznek.
Zsuzsa hátrafordul és segít első benyomásaim után rendezni gondolataimat:
- Valójában ez a tea, csipsz, és hasonlók nem jelenthetnek segítséget. Mi nem tudunk nekik segíteni. Ami természetes lenne: a család és otthon, azt mi nem tudjuk megadni.
- Van, aki nem is igényli ezt – mondja Tamás, miközben a második célállomás, a Gerlóczy utca felé veszi az irányt. Ez nem segítség nekik. Van, aki korábban munkásszállón lakott. Az tehet róla, aki egyszer becsapta, cserbenhagyta őket. Nem lehet elmenni mellettük szemlesütve. És van, aki saját hibájából csúszott le.
- Igen, és ezt a munkát nem tudod máshogy csinálni, minthogy szereted azokat az embereket, akikhez odamégy. Aki nem szereti őket, az hamar otthagyja a szociális pályát. Aki itt dolgozik az már régen túltette magát a pénzkérdésen. Elhivatottság biztosan kell ehhez a szakmához, hogy huzamosabb ideig itt tudj maradni – Zsuzsa a tíz „szolgálati évével” már kellő bizonyosságot tett elhivatottságáról.
Közben megérkezünk a megadott címre. Két férfi fekszik egy-egy kapualjban, az egyiknek az arcán óriási seb éktelenkedik. Tegnap kapta két tinédzser fiútól és egy lánytól (!). Már másodszor verik meg itt, de nem szeretne egyikük sem szállásra menni, féltik kicsi, összegyűjtött motyójukat, a féltve őrzött reklámszatyrokat.
- Nem akarnak semmit, csak békésen itt szeretnének maradni. Senkit sem bántanak, ők is csak nyugalmat szeretnének – mondja Tamás, bár láthatóan őt is zavarja a két férfi makacssága a történtek után.
Minden győzködés ellenére: maradnak, a teát is alig akarják elfogadni. Így hát beülünk az autóba, és továbbmennénk, de bejelentés érkezik egy nőről, aki reggel óta a Szigony utcánál a járdaszélen ül. Már voltak nála a Baptista Szeretetszolgálattól is, de azt mondta, a környéken lakik, csak vár valakit. Kimegyünk a megadott címre. –5 °C van, és a középkorú nő lassan 17 órája üldögél a fagyos szélben. Teljesen lelassult, de hajlandó szállóra menni – bár alig érteni beszédét. Beültetjük az autóba. Görcsösen szorítja táskáját, el nem engedné, de hárman támogatjuk, hogy fel tudjon lépni az utastérbe.
- Aggódom, nehogy rosszul legyen – mondja Zsuzsa, majd a nőhöz fordul.- Először elvisszük a Dózsa György útra, ott megvizsgálják, és utána elvisszük egy szállóra. Ott kialudhatja magát. Hol lakik? Van lakása?
- A fiam…a feleségével...mindig én iszom meg a levét… – úgy tűnik, a kocsiban lassan felenged, és beszélni is jobban tud már, bár a tudata még mindig nem tiszta.
A Dózsa György útra visszük, ahol 24 órás orvosi felügyelet várja kifejezetten a hajléktalanokat. Ez egy kórházzal és egy fapadossal egybeépített komplexum – a hivatalos „menedék”. Tamás beszól a diszpécsernek, aki továbbítja a jelzést a kórháznak.
Megérkezünk a hátsó mentőbejárathoz – a záróvonalon keresztül kanyarodunk be, Tamás állítása szerint ezért már többször megbüntették a rendőrök itt, de ha ebből az irányból jön, akkor majdnem két lámpányit kéne mennie, hogy vissza tudjon fordulni – szabályosan.
Csöngetünk és várunk… telnek a percek… 5… 6… a nő összerogy, én gyorsan elszaladok a portára – mint kiderült a hátsó csengő rossz. Így a hátsó bejárattól a mentősöknek előre kell szaladniuk a 300 méterre lévő főbejárathoz, majd vissza, valakinek pedig a betegre kell vigyáznia. Amíg tart a kivizsgálás, én bemegyek a társalgóba. A folyosót még erősebben átlengi a fertőtlenítő szaga, mint a kórházakat általában. Talán a mosodából ebbe keveredik az emberi ürülék, a piszkos lepedők szaga. De a betegek ugyanúgy néznek ki pizsamájukban, mintha egy hagyományos kórházban lennénk, nincs nyoma eltérésnek – szokásos kórházi nyomor fogad. A tévében a „Dennis a komisz” című film megy. Nyolcan ülnek a képernyő előtt. Ebből háromnak amputálva van mindkét lába, kettőnek „csak” az egyik. Szépen lassan a többiek is kijönnek egy kis cigiszünetre. Beszélgetés közben megtanulok 4-5 disznó viccet, és rengeteg élettörténetet hallok: Dénes kohászati mérnök, Józsi vájár, de vannak itt építészek, kubikusok, culágerek. Mindegyiknek saját története van. Közben véget ér a kivizsgálás, így a nőt átszállíthatjuk a Podmaniczky úti éjjeli szállásra. Nehezen támolyog kifele, támogatjuk a csúszós járdán. A melegedő kis ajtaja elvész a nagy bérház tömegében.
- Este hatkor nem lehet ám összekeverni semmelyik másik beugróval – olyan hosszú a sor előtte, hogy messziről kitűnik. Kapunyitás előtt 40-50 nő vár bebocsátásra. – mondja Tamás, miután a sötét utcában túlhaladunk a célon, és visszafele döcögünk.
Még itt sem volt lámpaoltás, az átmeneti lakók kint ülnek és cigiznek, mások a priccseken fekszenek. Lepedő nem borítja a műbőr huzatos ágyakat, a reklámszatyrokat fejük alá teszik a vendégek. Ugyanaz a szag fogad, mint a kórházban – fertőtlenítős bűz. Bár engem meglep a tisztaság, ami fogad, a kórházból ítélve rosszabbra számítottam. A nő didereg még most is, lefektetjük, így, kabátban. A melegedőt felügyelő szociális munkás hozza a vacsoráját. Átadjuk a hajléktalan nőt – mint közben kiderült tényleg hajléktalan. A szomszéd priccsen fekvő nő felismeri őt, ahogy mondja az Árpád híd alatt együtt voltak a nyáron. Tehát nincs kire várjon a Szigony utcában, bár a fia tényleg ott lakik, de ő havi rendszerességgel elmegy hazulról…szerelmet keresni.
Sorra megyünk a megadott címeken, de szinte sehol „sincsenek otthon”, ahogyan Tamás mondja.
- Karácsonykor beköszönt a bőség zavara – mondja, miközben ránk csörög a diszpécser -, mert mindenhol ételosztás van. Ezért nincsenek még otthon. Az első nagy hullám majd reggel fog érkezni. A hajnali kutyasétáltatók fedezik fel a bokrokban, házak sarkában összekuporodott hajléktalanokat. Persze néha félreértik a helyzetet. Volt már olyan, hogy a szomszéd utcába költözködő egyedül élő nénihez hívtak ki minket, mint hajléktalanhoz. Egymaga cipelte le a szekrényt az utcára, de ott elakadt. Nem tudom honnét vették, hogy a hajléktalanok kombinált szekrénnyel a hátukon róják az utcákat. Ha már ott voltunk, megkért, hogy segítsünk neki átcipekedni… mit ne mondjak, megizzadtunk. Vagy a bevásárló központ biztonsági őre kérte az igazolványunkat. Mondtam neki, hogy ő hívott ki minket, a kocsin ott a matrica, a villogó, ugyan már! Ki jönne hajnali háromkor egy hajléktalant ellopni a parkolóból? Nem fogadta el válasznak, de ahogy el akartunk menni, rögtön beengedett. Egy nyolcvan éves bácsi volt a parkolóban.
- Az utcán azonban tényleg sok az időskorú ember. Gondolom, az ő szervezetüket nagyon megviseli ez az életforma.
- A szociális otthonokba gyakran éveket kell várni az elhelyezésig. Ráadásul a rendszerváltáskor a pszichiátriai osztályokat is elérte az ágyszám csökkentés. Így sok csökkent képességű ember került az utcákra. A munkanélküliek is feljöttek Pestre a munkaszerzés reményében, és itt ragadtak – bár munkahelyet itt sem találtak- mondja Zsuzsa, míg megírja a különböző íveket, papírokat, utazási igazolásokat, és ki tudja mi mindent.
- És mi a helyzet az utcán élő gyerekekkel?
- Aki utcára kerül, gyakran dugja el előlünk is a gyermekeit, mert ahogy ez kiderülne, rögtön GYIVI-be (Gyámügyi Hivatal – B.L.) vinnék őket. Általában mi sem teszünk bejelentést, ha ilyen esetet látunk, mivel ekkor minden bizalmukat elvesztenénk, és ez a hivatás a bizalomról szól főként. Az utcán élő hajléktalanok vannak a hierarchia alján. De hozzáteszem, láttam már otthonszerűbb utcai helyszíneket, mint a VIII. kerületben pár bérházi lakást.
- Ez mentális állapottól függ – egészíti ki Tamás - , attól, hogy az adott ember hogyan tudja feldolgozni, hogy hajléktalan. Igényesség kérdése is.
Közben Öcsi, a mindig higgadt és jókedvű diszpécser megkérdezi, hogy van-e kedvünk Kispesten családot békíteni. Tamás igent mond, és máris rákanyarodunk az Üllői útra. Alig telik el 12 perc és már ott is vagyunk. A nő eladta lakását a válás után, és egy lakókocsit vett. Ennek fenntartására elég a keresete. A lakókocsi kicsi, és már elkezdett szétrohadni. Most ebből dobta ki új élettársa, azt azért megvárva, míg az ünnepi ebédet, hurkát és kolbászt kisüti a szerencsétlen nő. Mivel a férfit nem tudjuk jobb belátása bírni, a rendőrök pedig már voltak kint, de nem történt semmi, így a kispesti önkormányzatnál házi gondozóként dolgozó nőt bevisszük a szállóra. Tamás és Zsuzsa elbeszélgetnek vele. A hátsó ülésről merengve figyeli az Andrássy utat, míg mi elöl kuporgunk. Az ölemben lévő aktahegyek majdnem a mellkasomig érnek. Ilyenkor Karácsonykor mindig szép szokott lenni az Andrássy út a kivilágított kandeláberekkel, de most különösen gyönyörű. Szomorúan és elgondolkozva néz ki az ápolónő az ablakon. Mire gondolhat vajon? Őt egyenesen a Podmaniczkybe visszük. Ott már minden elcsendesedett, a szociális munkás van már csak ébren. A bejáratot megint elszámítjuk. A kis kapualj úgy megbújik a komor épület alatt, hogy szinte észrevehetetlen. 22:20 van, és a levegő nagyon lehűlt, a kocsik ablaka már vastagon befagyott.
Körbejártuk az előre bejelentett címeket is, így visszatérünk a Baross utcába. Én kihasználom a „stillstand”-ot, és felteszem az este során bennem felmerült kérdéseket.
- Este dolgoztok, ráadásul most Karácsony van. A család ilyenkor háttérbe szorul?
Tamás elmosolyodik, Zsuzsára néz:
- Nekem ez abszolút belefér. Főiskolára járok nappali tagozatra, a barátnőm messze van. Nem tudom, neked hogy van Zsuzsa? A barátnőm innét 300 kilométerre tanít. Eddig jól viselte ezt az állapotot, mostanra kezd nála betelni a pohár.
- Nekem van két gyermekem, de nekem is belefér. Persze, ehhez az embernek kell a társa, aki ilyenkor ott van velük.
Hosszú volt a nyugalom….húsz perc alatt megittunk egy kávét, és Zsuzsa is befejezte az adminisztrálást.
Öcsi, a diszpécser – aki még hajnali fél egykor is teljesen higgadtan és udvariasan fogadja egy részeg hajléktalan hívását – újabb címet ad meg: irány a Deák tér, ahonnét egy hajléktalan jelentette be a társát fagyási sérülések miatt.
A helyszínen kiderül, hogy régi ismerős a paciens. Zsolti nem készítette el a személyi igazolványát, és egy hónapja eltűnt a Dózsa György úti hajléktalanszállóról. Arra panaszkodik, hogy felrepedt a talpa, és elfagyott a kézfeje. Bevisszük a „Dózsába” kivizsgálásra. Zsolti alig 20 éves, jelen állapotára való tekintettel epilepsziás görcs szélén áll, ami annak köszönhető, hogy teljesen részeg, ami előhozza betegségét.
A Dózsában már várnak minket, ezúttal a diszpécser előre beszólt, és az ajtót kinyitották. A társalgó már üres, nem vár ránk senki sem. Az orvos megvizsgálja a fiút. Ő először nem akarja levenni cipőjét – két hónapja nem vette le a fájdalom miatt. A szagot csak úgy tudjuk elviselni, hogy percenkét váltjuk egymást a vizsgálóban. Végül a volt mentőkórházba utalják be Zsoltit.
Átszállítjuk, de az átadás nem zökkenőmentes: a szállítási űrlapot az utcán íratják meg velünk, ott mondja el Zsuzsa a beszállítás körülményeit, a vizsgálat eredményeit miután -9°C-ban mi segítünk kifeszíteni nekik a beragadt kaput – bajtársi szolidaritás. A dülöngélő részeg alak lassan elvész a homályban az őt támogató szociális munkáslány árnyával együtt. Bemászunk a kocsiba.
- Ilyenkor már fárad a csapat… - mondja Tamás, és visszavisz minket a főhadiszállásra.
- Ez egy nyugodt nap volt. Szerencsére nem kaptunk aluljárót. Az ottani hajléktalanok eléggé erőszakosak, mindent akarnának, pedig az utcaiakhoz képest ők jól fel vannak szerelve, vastag matracokkal, takarókkal, és melegebb is van lent.
Visszaérkeztünk után már csak egy kérdésem van hozzájuk, miközben búcsúkávénkat isszuk:
- Szerintetek van kiút ebből az állapotból?
- Persze. Mindenre van lehetőség, csak ki az, aki meg tudja mondani, hogy mi értelme mondjuk a tízezer forintos segélyből havonta ötezret félretenni? Volt olyan eset is, hogy a hajléktalant a szociális munkása önkormányzati lakáshoz és munkahelyhez jutatta. Két hónap múlva megint a híd alatt volt.
Lassan elköszönök, megköszönöm vendéglátóimnak az interjút, de a lépcsőházban elgondolkozom. Szerintem egészséges társadalomban nem kerülhet valaki percek alatt a társadalom perifériájára, és végképp nem elég az odajutottaknak csak pénzt adni. Persze nálunk ebből se jut. Hazaérve bekapcsolom a tévét, éppen a reggeli híradóban az ételosztásokat mutatják. Akaratlanul is Virág elvtárs jut az eszembe: „Nem moralizálni kéne…”

2004 telén, jobban mondva karácsonyán a Menhely Alapítványhoz mentem. Kíváncsi voltam, milyen is a karácsony - nem a fa mellett, a bejglistányér mellől, társasozva...Első komolyabb cikkem ez.Tele voltam vérmes reményekkel, és Havas Henrik ígéreteivel az újságíró iskoláról, ingyenes tanításról, és a mentorkodásáról...De azóta sem adtam fel.Mindenesetre íme egy, a már kiforrottabb cikkek közül. Kis tanulótörténet...A valóság sokkal szebb és rútabb lehet bármely fikciónál...