Olvasgatok - 4.
Dátum: Október 07, péntek, 18:46:00
Téma: mango
 |
Ő állta a sarat. És ha nagyon fájt: énekelt…És mivel szinte mindig nagyon fájt neki az élet, - szinte egész életében énekelt. |
Már megint a könyvhöz, a zenéhez való menekülésem…Most valami könnyű kell. Tegnap óta Oszip Mandelstammal jártam-keltem, - és bár örömömre szolgált, …- mégis, most valahogy ki akarom kapcsolni a gondolataimat. Ami bizony most éppen nem valami rózsás. Azt is mondhatnám, a mai nap túl hosszú volt nekem...Túlságosan is hosszú.
Azzal kezdődött, hogy kora reggel Édesanyámat a fiam segítségével (aki ma a sofőr szerepét vállalta) bevittem egy hosszabb kúrára egy kórházba, ahonnan déli negyed 1-kor tudtam csak úgy elszabadulni, hogy valamiféle megelégedéssel léptem ki az ódon épületből: jó kezekben hagytam. Az idő szorított: a fejemben már összeállt az esti esszé Mandelstamról; de még főznöm kell a szomorkodó Papára, és megnyugtatni Őt; a kutyát sem tudtam senkire bízni, még a mai nagy séta előttem áll. … És még ezerféle dolog várt itthon…Fáradt és szomorú vagyok ezen az estén.
Ma éjjel Edith Piaf életregényét emeltem le a polcról. Talán tőle várok enyhet adó sorokat. Megtaláltam…Megtaláltam…?
Szeretem a „kis szürke veréb” hangját, mérhetetlen akaraterejét, és tisztelem teljes szívvel megélt szerelmeit. Jobban mondva azt a nagy, igazi Kettőt…
Olyan sablonos, de mégis azt kell mondanom: ennek a csöpp asszonynak olyan rettenetes pofonokat osztott a sors, amibe más belerokkant volna. Ő állta a sarat. És ha nagyon fájt: énekelt…És mivel szinte mindig nagyon fájt neki az élet, - szinte egész életében énekelt.
Fellapozom a „Nem bánok semmit sem!” című könyvét. Az utolsó, 17. résznél ezt olvasom:
„Kiktől félek leginkább? Azoktól, akik nem ismernek, és rosszat mondanak rólam.” – idézi Platónt könyve e fejezetében.
…olvasom tovább: „Sokan igyekeznek meggyőzni arról, hogy ez a kis könyv, amelybe néhány emléket összegyűjtöttem, csak úgy, ahogy a tollamra kívánkozott, nem lenne teljes, ha nem írnék néhány sort a mindennapi életemről is.
Hát legyen! Talán ez jó alkalom lesz, hogy eloszlassam a rosszul értesült újságírók néhány tévedését, amikben ugyan nincs semmi rossz szándék, - efelől egész biztos vagyok. […]Egy nagy, földszinti lakásban lakom, a Lannes sugárúton, a Bois szélén. Az ablakaim az auteuil-i lóversenypályára nyílnak, és a ház előtt egy kicsike kert van. Kilenc szobám van, de csak hármat használok: a hálószobámat, a szalont, …és a konyhát. Meglehetősen leköt a szakmám, így nem volt időm arra, hogy úgy bútorozzam be az „otthonomat”, ahogy állítólag kellene. De ez nem izgat túlságosan. A lényeg az, hogy legyen zongora, amelyen a szerzők lejátszhatják legfrissebb sanzonjaikat, hogy legyen lemezjátszó, amire feltehetem kedvenc lemezeimet, rádió és televízió, kényelmes fotelok, és néhány alacsony asztalka, amikre poharakat lehet tenni. Bizonyos bohémséget megőriztem, és a csavargó élet, amit élek, csak arra jó, hogy ehhez hozzáedződjem, nemhogy megváltoztatna.
De megvannak a magam kispolgári szokásai is. Rettentően fázós vagyok. Szeretem, ha a központi fűtés – amit már a legelső rozsdás levelek feltűnésekor bekapcsolok – a maximumon áll, és ha az ablakaim zárva vannak.
Irtózom az idő zsarnokságától.
A napom késő délután kezdődik. Ha dolgozom, harapok valamit, mielőtt a színházba mennék, de igazán csak délután ülök asztalhoz. A barátaim általában velem vacsoráznak, kint szoktunk enni a konyhában. A kávé után – hű, de imádom! – a szalonba megyünk. Muzsikálunk, énekelünk, beszélgetünk erről-arról. Ezek a kikapcsolódás percei. Viccelődünk, nevetünk. Vidám természetű vagyok, de a fiatalságom nem volt valami fényes. Lassacskán behozom, amit elmulasztottam. De ezek a munka pillanatai is. Próbálom az új sanzonokat, vagy a legelső, kezem ügyébe eső papírra firkálom őket…
Hogy hiú vagyok-e?
Biztosan. Otthon szívesen viselek kötött kabátot, és nadrágot, de szeretek öltözködni is, szívesen töltök egy-két órát a nagy divatszalonokban is. S bár ritkán hordom, de szenvedélyesen szeretem a kalapot, egész kollekcióm van belőle.
A színházi ruhám állandó „ne varieture”. Első előadásomkor szenteltem föl, és bár többször volt átalakítva, gyakorlatilag mindig egyforma. Nem akarom, hogy a külsőm elterelje a néző figyelmét. Mégis megtörtént, hogy néhány sanzon előadásakor hűtlen lettem ehhez a kis fekete ruhához, amit az egyenruhámnak nevezek. Így például hosszú, uszályos fekete bársonyruhát viseltem, amikor a „Torony rabját” énekeltem.
Mindent elmondtam.
Hadd fejezzem be egy idézettel. Maurice Chevalier-től veszem, aki az „Utam, sanzonjaim” negyedik kötetében írja, - rólam szólva:
~~ Piaf, ez a kis légsúlyú bajnok, betegesen tékozolja magát. Nem takarékoskodik az erejével sem jobban, mint a pénzével. Forradalmi módon, zseniálisan rohan a szakadék mellett, amiket részvevő aggodalommal fedezek fel útja szélén. Mindent akar. Megtagadja a sztár szakmai óvatosságának rég bevált szabályait…~~
Talán így van, Maurice.
De az ember nem léphet ki önmagából.”
*
…becsukom a kis fekete fedelű könyvet, lekapcsolom a számítógépemet.
Lassan éjjel 1 óra.
Edit Piaf leghíresebb számának címe, amit már 1960. október 14-én, immár csaknem a halál kapujában állva énekel Reims-ben:
Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
Ni le bien qu'on m'a fait, ni le mal
Tout ça m'est bien égal
Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien
Nem bánt meg soha, semmit. Elhiszem neki, - egyet kivéve.
1962 februárjában, meggyötörten, betegen, és sok rákos áttétellel testében megismerkedik egy görög származású fiatalemberrel, Théo-val. Együtt éneklik 1962. szeptember 27-én új sanzonjukat.
Á quoi ca sert l’amour? - A szerelem mire jó?
L’amour ne s’explique pas - Ne kérj magyarázatot
C’est une chose comme ca - Hiába, - ez ilyen dolog
Qui vient on ne sait d’ou - Jön, hogy honnan, nem tudod
Et vous prend tout á coup - Egy pillanat és elkapott
Á quoi ca sert d’aimer? - Szeretni mire való?
…butuska, együgyű szöveg, mint a legtöbb sanzoné. De akkor, ott, az „Olympia ’62” műsorában elhangzott duett után hosszú, döbbent csend támadt a nézőtéren a viharos taps előtt. És egy halálosan beteg, és halálosan boldog „szürke veréb” lábai elé hullik, hullik a virág.
1962. október 9-én a 17. kerületi előjáróságon a 47 esztendős Edith Piaf feleségül megy a 27 éves Theo Sarapo-hoz.
„Egyetlen embert szerettem: Marcel Cerlan-t. És egész életemben egyetlen férfira vártam: Théo Sarapo-ra.”
1963. október 11-én Theo meghatóan figyelmes szeretete sem tudta vissza-, és megtartani őt a halállal szemben.
Nos, talán itt nem igaz a „Nem bánok semmit sem!”…Ekkor már megbánta, hogy olyan sokszor, olyan őszintén vágyta a halált, és dacolt mindennel és mindenkivel.
Késő volt. Ekkor már minden késő volt.
…és én most azon gondolkodom: vajon jó könyvet emeltem-e le ma éjjel a könyvespolcomról olvasgatni…?
|
|