Egy szép októberi vasárnap
Dátum: Október 09, vasárnap, 18:33:28
Téma: mango
 |
...nem tudom, mit írhatnék ide kedvcsinálónak...? Ez egy mai, nagyon is szubjektív lektűr, az ősz rozsdás színeivel, - egy kivételesen szép nap elmehintáztató gondolataival. |
Kegyes hozzám az idő.
Már augusztus végén féltem a nyár elmúlását, szinte babonásan rettegtem tőle. Ma október 9-e van, és odakint csodaszép késő-ősz van. Igaz, a nap már csak erőtlenül melenget, ahogy csak egy nagybeteg tud magából a környezetének adni: hiába szeretné magához szorítani szeretteit, - már kevés az erő…
De ma tündöklően ragyogó nap van.
Sétálok a vizslámmal a gyönyörű, budai őszben, kaptatok a meredek, csupa-színes, kedves kis utcácskákon, itt-ott még teljes pompájában ragyog föl egy-két gondozott, takaros kiskertben a szőlőtőke, roskadásig a mézédes fürtökkel. Lusta macskák süttetik magukat a langyos, éltető nappal egy-egy félreeső ösvényen, vagy tornác alatt, néhol a pázsiton a fűnyírógép jelzi: van még mit tenni; a fehér kavicsos út hátrafordul és a ház elé kanyarog, ahol a krizantém már bólogat, ha feltámad az esti szél a hegyen. És egy pergola előtt virágzik a dália, diadalmasan lobbannak különféle, meseszép színei a napsütésben. A kedvenc virágom…
Azon gondolkodom, vajon van-e csúnya, ízléstelen virág, amelyben össze nem illő színek vitatkoznának egymással…? Van-e olyan fa, melynek lombjai és annak mára rőtre vált színei „ütnék” egymást…? Valahol egyszer azt olvastam, hogy a szépség az életnek olyan rendezői elve, amely ősidőktől munkálkodik, - érdek nélkül. Miért tetszik nekünk a szép..? Pontosabban a szebb jobban a szépnél…? Ahogy szétnézek most itt, fent a hegy tetején, nem találok magam körül egy fikarcnyi disszonanciát sem, egy cseppnyi olyat sem, amelyet semmivel sem menthető ízlés-eltévelyedésnek tartanék. Az ősz ma valóban a legpompázatosabb arcát mutatja. Gyönyörű.
Olyan csönd van, szinte áhítatos.
Vasárnap délelőtt lévén, elképzelem, ahogy a szürke, homokszín, vaníliasárga, kék házfalak mögött a háziasszony a lehető legjobb tudása szerint ügyködik a legfinomabb ünnepi ebéd elkészítésén. Amit én is tenni fogok, ha hazaértem. Ez a gondolat kicsit belegyalogol az áhítatba, a csöndbe, valahogy talán bele sem illik. De most megengedem magamnak a barokkos csapongást, mely végül is csak a körülöttem lévő ismeretlen és megismerhetetlen erő érintéséről küld nekem jeleket. Most a faggató értelem és az önvallatás józanságát, nyugodt pillanatait zsákmányolom ki, - önmagam számára.
Megtehetem. Egyedül vagyok, szemben a mindenséggel, múltam s jövőm koccanó összeütközéseivel, és ezért köszönetet mondok. Valakinek, valahol, - annak, aki ért és tud engem…Mennyi minden kavarog a fejemben. Micsoda erővel és gondolatébresztő pillanatokkal tud ez az októberi majdnem-nyár megajándékozni…
Csak nem megszeretem az őszt…?! Hiszen ha mindig ilyen maradhatna…
Erre sajnos, kevés a remény. Talán ez a mai az utolsó ilyen szikrázóan fényes vasárnap…Szeretek kószálni itt fent, a város fölött, ahol szinte el sem hinné az ember, hogy a belváros és a szívbeteg, őrületes robajjal zakatoló Moszkva tér csupán 10-15 percnyire lüktet…Itt fent csend van és béke. És rengeteg, rengeteg fa, amik mostanra már (még ha akad sok haragos-zöld is köztük!) sárgába, vörösbe jajdulva dacolnak az elmúlással.
Ha a kutyám kiugrálta magát, és okos barna szemét rámfüggesztve elindul, - visszafelé az úton: tudom, mára elég volt neki a sétából. Nem fiatal már. Egy nyolc és fél éves vizsla a legszebb „férfikorán” már túl van. Az enyém is szereti a henyélést, a szundikálást az íróasztalom mellett, de csakis úgy, hogy fél szemmel mindig láthasson. Erre mintha különös gonddal vigyázna. Kinyitja néha a szemét, rámnéz, és békésen alszik tovább. Ha nem lát, elindul a lakásban, és megkeres. A biztonság, a bizonyosság én vagyok neki.
Lassan, merengve baktatok most utána, neki állandóan földig lóg az érzékeny orra, mindenhol talál valami elhalaszthatatlanul fontos „szaglásznivalót”. Elnézem ezt a nemes állatot: gyönyörű, zsemlesárga, „drótos” szőre borzasan fénylik dagadó izmai felett. Komoly szemöldöke és lelógó bajsza, férfias szakálla van. Nincs szembejövő, aki erre rá ne csodálkozna. No, nem most…Most egy lélek sem jár ezen a rejtett, lépcsősorokkal a magasba kapaszkodó utcácskán, ahol a még mindig harsogó zöld bukszusok, sövények kikönyökölnek az alacsonyabb kerítések fölött.
Kerülgetve a járdába nőtt évtizedes fákat, - még diófa is nő itt, az utca kellős közepén! -, elégedett szívvel, már-már boldogan csetlek-botlok a délibábos fénytörések közt. Szeretem a diófákat. Nagyon szeretem. Már megpörkölődött minden levele, akár a pergamen, már bő termését is rég átengedte gazdájának. Most már csak a tavaszt várja, - akárcsak én. De ma nem sajnálom, hogy felkerekedtünk a kutyával erre a csatangolásra. Ma jól tud esni az egyedüllét, a zavartalan, végtelen csönd és a jókedvű, bölcs és halk napsütés.
Lám, mégsem kellett volna ennyire félnem ettől az ősztől.
Ma délelőtt eszembe csapódott egy jelenet, hónapok óta tetszhalott perc, de most szépen, szelíden előtolakszik, - és szinte újraélem…Ma valahogy az a különleges, felejthetetlen szombat, - mintha itt sétálna velem együtt, és egymásba karolunk ebben az őszi verőfényben. Csodaszép nap volt, már egy év is elmúlt megtörténte óta, és akkor annyira és olyan mélyen elraktározódott elmémben, lelkemben, szívemben, hogy ma felbukkanva is tökéletes örömöt ad. Újra. Mint tavaly…És ahogy jövőre is, és aztán is adni fog. Tudom, hogy most már örökre.
És most újra feltöltődöm, újratermelődik majd mosolyom, magamnak, befelé.
Ez az a pillanat, amikor elhatározom: amint hazaérek, rögtön a géphez ülök, és a mostani gondolataimat leírom. Leírom, hogy mindenkivel, aki olvasni fog, láttassam mindazt a szépet, amit most én itt tapasztalok, látok, érzek, gondolok.
Lehet, hogy öncélú és másnak érdektelen lesz az írás: akkor is kikívánkozik. Beérem én azzal is, hogy kezem nyoma egy időre megmaradjon egy-egy arra érdemes ember figyelmében, mindegy, hogy közkívánatra-e, vagy csak a magam csillapítására. A boldogságnak vannak különösen tiszta, betelt pillanatai, melyek alázatra kényszerítenek. Vannak események az életemben, amikor a szépségnek, a boldogságnak, vagy a hálának ugyanaz a hulláma repít fel a magasba, mint a legtisztább gyermeki lélek önfeledt, boldogan gondtalan elnyújtózása az anyai ölben.
Hiába, magunkat mindenhová magunkkal kell vinnünk.
Én sem tagadhatom meg saját énemet. Már az vagyok - és maradok, - aki kialakultam életem folyamán (itt-ott apró kitérőkkel) jópár kipróbált változatból azzá, aki ma vagyok. És ez a változat valószínűleg érvényben is marad már halálomig, ha másért nem, hát azért, mert történetesen ez az verzió az utolsó, a végleges. Már nem változom. Én azok közé tartozom, akik makacsul hűségesek maradnak génjeik tervrajzához. Legalábbis ezzel hitegetem magam, - de már olyan régóta, hogy el is hittem. Annyira hasonlítok ezzel a gondolkodásomhoz Édesapámhoz, hogy szinte megrémít. Mintha csak a másolata lennék...Bizonyos, lényeges dolgok megítélésében mindenképpen. És persze, ugyanilyen sok az eltérés is – mosolygok magamban… Tulajdonképpen nem baj ez, sőt akár büszke is lehetek rá. Mégis szívembe akaszkodik a kétely, mennyi vagyok én, - mi vagyok én, mi az, ami átöröklődött és mi a teljesen saját önmagam…? Aztán rájövök, hogy ez mind én vagyok. Csak onnan léptem tovább, - és néha nagyobbakat, néha másfelé -, ahová Édesapám egykor képzeletbeli ujjával rámutatott. Arra a bizonyos kályhára: innen mindig el tudsz indulni, kislányom.
Tehát ezek azért mégiscsak az én gondolataim,- de másnak átadni már nem merészelném. Amit tudtam és lehetett, - már megtettem: a gyerekeimnek. De idegennek nem lehet, nem szabad.
Így hát én csak elmondom önmagamat, halkan, szelíden ebben a csodaszép októberi vasárnapi félfényben, de minden mondatomba egy kérdőjelet is csempészek, - más számára. Míg e sorokat írom, azon igyekszem, hogy igaz legyek. Hogy csak annyit találjak meg magamban és osszak meg másokkal, amennyi bennem valóban található. Se többet, se kevesebbet. S azt - reményeim szerint - át tudjam adni a szavaknak, épen és sértetlenül.
Ma olyan szép nap van. Félek, talán túl öncélú voltam. Félek, talán túl szubjektív voltam. Azért reménykedem.
Talán tényleg sikerült elmondani önmagamat.
Ugye, értesz?
|
|