Fullextra.hu - Újabb vallomás

...ha a vers írójának nem sikerült lelkiállapotát érthetően, vagy helyesebben szólva, átérezhetően kifejezni, - akkor ezen semmiféle elemzés nem segít.

Ez ma rendhagyó „vallomás”. Nagyon-nagyon rendhagyó.
Azon gondolkodtam, szükség van-e az én „Vallomásaim”-ra…?! Hiszen csak a saját, suta gondolataimat írom le egy-egy vers vagy könyv kapcsán. Természetesen más forrásokhoz is kell nyúlnom, hisz egy adott irodalmár élete mindenképpen tény, amit nem én találok ki, „hozott anyagból dolgozom”, lexikon, könyv segít nekem: így születik meg egy-egy bizonyos szakasza írásomnak, amit az olvasók elé tárok. Nem vagyok irodalom-esztéta, nem vagyok felkent papja ennek a „műfajnak”…
És sokszor az én ízlésem nem találkozik az engem olvasókkal.
Ami alapjában véve nem baj, - csak ekkor valahogy rozsdás, magamba-néző és ott vaskos hibát kereső gondolataim támadnak. Az ember nem lehet más, csakis önmaga. Azt hiszi sokszor, hogy elmenekülhet: de hamarosan beleütközik saját magába. Nem járható út.
De mégis azt hiszem, meg kell maradnom annak, aki vagyok.
Kevéssel e sorok írása előtt valahol olvastam egy francia költő nyilatkozatát, amely a versek magyarázatát értelmetlennek, fölöslegesnek, sőt egyenesen lehetetlennek ítéli. Szerinte a vers egy lelkiállapotnak vagy közérzetnek a kifejezése, amit az olvasó vagy megért, vagy nem; de elemzéssel megmagyarázni nem lehet.
Itt megállok egy pillanatra.
Én nem igazán verselemzéseket írok. Nagyon is szubjektív, a magam ízlése szerint kedvemre való versekről, költőkről, írókról írok. Ami engem „megfog”, - hogy ezt a nem túl jó szót használjam.
Ám a francia költőnek bizonyos mértékig igaza van.
Mert ha a vers írójának nem sikerült lelkiállapotát érthetően, vagy helyesebben szólva, átérezhetően kifejezni, - akkor ezen semmiféle elemzés nem segít.
Arany János már a múlt század közepén kimondta, hogy az érthetetlen szépségek kora lejárt. Mindjárt példákkal is illusztrálom fenti kijelentésemet. Az úgynevezett „értehetetlen szépségekért” idegen földre kell mennünk: Blake miszticizmusa, Browning, Mallarmé és a nagy kedvencem, Stefan George (akit sűrűn és hálás szívvel egyetlen embernek kell megköszönnöm, aki George művészetére ráirányította figyelmemet…) intellektualizmusa a legkézenfekvőbb példák. Ezek a költők talán csak egy szűk körnek, néha úgyszólván egymásnak írtak…
Itt találva érzem magam.
Az én igazi énem a versíró „mango”.
…és én nagyon is egy szűk körnek írok. Én ezt nem tudtam, - hályogkovács módjára kamaszkorom óta írom a verseimet, ami ma már több mint 400 körül lehet: sosem számoltam meg őket. De mára rájöttem: igen, én valóban csak egy szűk kört tudok az én nyelvezetemmel, stílusommal megszólítani, a nagy többség átlép rajtuk, - ami már nem fáj. Már nem. Tudomásul vétetik, de fölénnyel és méltósággal. Soha, de soha sem szabad úgy verset írni, hogy az más elvárásainak feleljen meg. Ez lehetetlen, és hiábavaló is. Meg aztán talán nem is menne...Akik ismernek, tudják, sokszor mondogatok egy nagyszerű, találó idézetet: "Ha a bánya kimerült, erőlködés hasztalan." Tehát úgy és annyit írok, amennyi képességeimből telik. Jól, rosszul, "én-módra". A segítő, jobbító szándékkal felém nyújtott kezet örömmel fogom meg, és van, akire mindig hallgatok. Annak, akit én "Mesteremnek" nevezek, rengeteget köszönhetek: ezt nem győzöm hangsúlyozni. Vakon hiszek ítéletében, és még csak ritkán esett meg, hogy később be ne bizonyosodott volna: jól tettem. Ez mindig így is marad...Hálás vagyok és köszönet illeti mindenért. Szerencsés vagyok, azt hiszem, - és örülök is neki. Módfelett örülök, tiszta szívből, igazán. De a korlátaimat ismerem, tudom, hogy mire és mennyire vagyok képes...Itt megint csak az idézetet kell felhoznom...Hitem szerint bennem csak jószándék és egyfajta egészséges igyekezet munkál, de ezért ettől az igyekezettől a határköveket, a "sorompókat" is kitűnően látom.... Ezt fontos leszögeznem.
És most rögtön mentem is azokat, akik soha sem olvassák az én verseimet. Igazuk van. Hiszen én sem olvasok mindenkit…Jobban mondva, ez kicsit másként áll.
Én először mindenkit elolvasok, de elég két-három vers: és már tudom, hogy legközelebb megnyitom-e az ő költeményét. Ezzel – gondolom, - más is így van.
És ez így van jól.
Ma, amikor nem ismerünk különbséget költői és költőietlen szó közt, s a költészetből legfeljebb a hivatalos nyelv némely szólamait zárjuk ki, sokszorosan megnő annak a jelentősége, hogy a költő hogyan kapcsolja egymáshoz a mindennapi élet közhasználatú szavait, hogyan teremti meg ezekből a maga egyéni nyelvét, stílusát. Hogyan kezdi, hogyan folytatja, hogyan fejezi be versét a költő. Ezt mind nagyon fontos, és érdemes megfigyelni. Szabályt természetesen nem állíthatunk fel. De mind e három fent említett fontos tényező jellemző a költőre és természetesen a korára.
A verselemzésnek tehát – még ha szubjektív módon is, - nem csak az értelmi magyarázat a feladata. Sőt. Esetemben százszorosan is bebizonyosodott, hogy a „miért szép? ..miért tetszik?” kérdésre kell válaszolnia, s be kell hatoljon a költő lelkivilágába, ábrázolásmódjának egyéni vonásaiba, hogy szilárd alapot adjon az esztétikai élménynek.
Talán botor kérdés a „miért tetszik?” – csaknem megmagyarázhatatlan.
Csak.
Csak mert olyan húrt pendít meg bennünk, ami sokáig rezeg, és szépen szól.
Csak mert újra és újra hallani akarjuk belső hallásunkkal azt a bizonyos szépen szóló húrt: hadd rezegjen dobhártyánkon, hisz örömet ad…
Csak mert a szépség lényege sohasem a felületen van, hanem benne rejlik a mű szövetében, ereiben, - és ez hozzánksimul, szívünkre ölelhető. Kell.
Ennyire egyszerű. És ennyire bonyolult.

Ezek az egymásra dobált és csapongó gondolatok ma kiszorították azt, hogy az „Újabb vallomásom” megszülessen. De muszáj volt mindezt leírni, - ennyi öncélúság ugye megengedtetik nekem…?
Talán holnap, vagy holnapután kikéredzkedik az újabb, igazi vallomás, - talán Rilkéről, talán Juhász Gyuláról, talán George-ről, talán Radnótiról, talán Ahmatováról, talán József Attiláról…
Hogy miért szép egy vers, - hogy nekem miért tetszik. És a hangsúly itt a „nekem” szavunkon van…
Szerencsés esetben ezt elfogadja mindenki, és megérti soraimat, - ami én vagyok...
És én ezt megköszönöm.