Megint vasárnap...
Dátum: Október 23, vasárnap, 19:21:39
Téma: mango
 |
Ma egyfajta összegzést tettem.
A helyszín ugyanaz, a szereplők is…Én és a vizslám. |
Nem vezetem be a rendszeres vasárnapi „helyzetjelentést” – csak most valahogy úgy jött ki a lépés, hogy két hete is pont egy ilyen szép, nyugodt, napsütéses vasárnapon írtam le kósza gondolataimat, amint a kutyámmal róttuk a kis budai utcákat…
Ma egyfajta összegzést tettem.
A helyszín ugyanaz, a szereplők is…Én és a vizslám.
Az idő nem annyira fényesen ragyogó, mint az október eleji sétánk alkalmával, - mégis, most ha lehet (pedig ennek ma minden észérv ellent mond!) még jobban érzem magam, egy olyan élménnyel, érzéssel a hátam mögött, ami rengeteget jelentett (és jelent ma is) nekem. És holnap, holnapután, vagy négy hónap, esetleg 3 év múlva még inkább nagy jelentőséggel bír…Úgy nézem, elkísér, míg élek.
Mert igaz ugyan, hogy a lázam még tegnap is a 38 Celsius fokot ostromolta, sőt ennél feljebb is kúszott, - de ma, amikor a lassú napsütésben baktattam a sűrű, szinte tapintható csöndben a hegyen, - úgy éreztem: szerencsés ember vagyok.
Ma lajstromba vettem szeretteimet.
Csöndes szeretettel szemlélem lelki szemeim előtt elvonuló kis csapatukat, az enyéimet…A gyerekeim, a családom lépdel elől, utánuk szorosan a szívbéli Kedves, a barátok, ismerősök…Már nem tudható, hogy az utóbbiak közül vajon én vonzottam őket, vagy ők engem…? Vajon mi okból csapódtak le mellém – vagy én melléjük…? Szeretném, de legalábbis jó lenne világosan látni életemnek azt a biztonságos tengelyét, amely körül lassan, megfontolva forogva, ott sorakoznak ők, az enyéim, akiket felvállalok büszkén és boldogan. Láthatatlan egy tengely ez: de annál erősebb. Felfűzhetem rá minden nekem annyira fontos ember pillantását, hangja színét, keze simítását, közelségének boldog tudatát. Vagy akár csak puszta létezésének tudatát. Nem is kell mindig, mindent kimondani. Egyszer valaki azt mondta nekem: „Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót.” Ma már ezt is tökéletesen értem. Nem kimondani, csak érezni, - de azt tiszta szívből, őszintén. Nagy, elcsépelt szavak, mondhatni, közhelyek. Néha kikerülhetetlenek ezek a közhellyé silányított szavak, amiket mi tettünk azzá. Most ne így gondoljunk rá. Gondoljunk rá most a rárakódott hitvány ballaszt, émelyítő hazugság nélkül. Akkor megérthető, miről beszélek, mire célzok.
Hitem szerint ez az én birodalmam, ez a láthatatlan, erős tengely, mely olyan, mint egy szét nem robbantható atom, melynek legbelső magvában élek, háborítatlanul és megingathatatlanul. Ma már eljutottam odáig, hogy nagyon magabiztos vagyok a saját érzelmeimet illetően…Lehet bár ezeregy akadály előttem, - tudom, mire kell figyelnem és mi az, aminek örök érvénye múlhatatlan és cáfolhatatlan. Egyszerű ez, - nekem már remekül megy. Kedvenc íróm mondása itt kikerülhetetlen: „A szerelem tragédiája nem a halál, vagy az elválás, - a szerelem tragédiája a közömbösség.” Maugham nagyon tudhatta az élet szív-színű külső és belső köreinek titkát. Ezek lehetnek mélyek, vagy sekélyek, felejthetők, - de kiváltságos az, és ritkán esik meg, hogy az ember a legbelsőbb magba is eljut, melynek közege éterien tiszta.
…Kerülgetem az aszfalt felpúposodott hátát, - a közeli gyümölcsös valamelyik öreg, több évtizedes fájának gyökere nyújtotta ki magát a kerítésen túlra, őserejével még a betont is meggyőzte – talpam alá simul buckája. Nem is kis halom: micsoda erő…Érzem, hogy a lázam fáradékonyabbá tett, a kaptatón feljutni nem kis erőfeszítésembe kerül: a kutyám értetlenül fordul vissza. Ő mindig sok lépéssel előttem jár, de óvatos duhaj. Abban a pillanatban, ahogy szeme sarkában nem érzékel, megáll, visszaszalad oda, ahol „utoljára hagyott”, - és ha megpillantja alakomat, máris fut tovább. Megnyugszik. Gyakorta egy-egy sarkon csak a zsemlesárga, szőrös, aranybarnán fénylő, gombszemű „arc” jelenik meg: nyugtázza, hogy jövök, - és már el is tűnik. Ő egy jelenség, nem vitás.
Többször állok meg, kifújom magam, a kiskertek ajándékait figyelem, egy pirosodó vadszőlő-levelet, (jut is eszembe rögtön Dsida Jenő, - elmosolyodom), a még zöld és nyárt-idéző tuját, vagy a már kifosztott és levert kedvenc fám, a vastagtörzsű diófák pergamenszerű, halott leveleit szemlélem, - mind ürügy a pihenésre, és a szemlélődésre. Magamban szemlélődöm most leginkább, - de Buda gyönyörű hegységein, kanyargós útjain, szürkén fátyolos túlsó oldalán, a Svábhegyen is de szívesen legeltetem a szemem.
…szóval a szeretteim.
Nincsenek ők túl sokan már. De a számomra legfontosabbak élnek még, - állapítom meg csendes elégedettséggel. A szüleimről csak becéző megindultsággal tudok beszélni, - főleg, amikor az egészségük napi téma, hiszen Édesanyám kórházban van, de minden nap bent vagyok nála, ha csak fél óra jut, akkor is. Édesapámmal remek két napot töltöttem együtt a minap: a ritka találkozások egyike volt ez. Hiába, Debrecen messze van… A folytatásom, jobban mondva folytatásaim, egy „vegyes-páros”, a két nagy gyerekem pedig a legfőbb örömforrásaim egyike. Naponta látom őket, hiába lakunk már rég egymástól – topográfiailag - távol. Csak épp át kell szelni értük a Dunát, valahol a Margitszigetnél. Azt hiszem, jól szeretem őket. Legalábbis ebben bízom.
Azt gondolom, nem szabad elégedetlennek lennem…Van, akit nagyon szerethetek, dacolva mindennel és mindenkivel, ha kell. Biztosan van egy szebb, több, teljesebb boldogságot nyújtó világ, - de az nekem nem ezen a földön van. Már ezzel is megbékéltem, bár nehezen ment. Még néha tanulom a türelmet.
Az érzelmek, jól tudjuk: igazságtalanok. Pontosabban szólva nem mérhetők igazság és igazságtalanság mércéjével. Nem mérlegelhető és nem irányítható – teszem hozzá a megközelítő pontosság és teljesség kedvéért. Ha valaki tanyát ütött a szívemben, (aki nem ”hivatalból”, tehát családi kötődés kapcsán) fészkelte magát oda be, hanem mert mint súly a földhöz, úgy vonzódtam hozzá, és én azt boldogan fogadtam, - az nem ideiglenes állapot volt soha.
És most itt lépdelnek velem a bágyadt, napsütötte Törökvészen, (ez már a Rózsadomb alja), szemben a János kilátó tűnik ki a párás őszi fényben fehér testével, nagyon nagy méltósággal. Szeretem ezt a vidéket. Nagyon is.
Most még a lázamat is szeretem. Az ember nem is gondolná, hogy csupán attól is fölszökhet a láz, ha gyönyörű, nagyon várt napokat, heteket, vagy akár csak órákat kapunk az élettől, és a szemébe nézhetünk annak, akit annyira a lelke mélyén ringat az ember lánya. Pedig így van, - tegnap még volt egy lebbenésnyi aggodalom bennem, hogy valami komoly betegség dönt le a lábamról, de mára kész a diagnózis, a tudós doktornőnek elhiszem: egészséges vagyok, csak éppen olyan intenzív boldogságot éltem meg és át, hogy az erős emóció lázat produkált. Eleinte azt hittem, a doki viccel. De most már tudom, - igaza van. És már nem is érzem azt a 38 fokot olyan rémisztőnek…Túlélem, - és már nyugodt vagyok, mert tudom, megérte belázasodnom. Viccesen hangzik, de így igaz.
Néha azt hiszem, én találtam ki egy-egy jól hangzó mondatot, - aztán rájövök, valahol olvastam. Egyszer ezt láttam leírva, és erre bizonyos alkalmakkor mindig visszarévedek: talán soha nem kellett volna törni magamat, hogy valakit örülni tanítsak, hisz mindez felesleges, ha létezik olyan, aki velem együtt örül…
Csak meg kell találni.
Mondom, hogy szerencsés vagyok.
|
|