Fullextra.hu - Mentsük meg önmagunkat!

Mindenkinek megvan a maga által kreált önálló kis jogrendszere, magándemokráciája.

A régi rend összeomlásával viharosan köszöntött ránk a demokrácia, minden áldásával. Most aztán már mindenkinek joga van a jogához. Mindenkinek megvan a maga által kreált önálló kis jogrendszere, magándemokráciája. Megvannak elvárásaink a társadalomtól, s megvan a teóriánk a nálunk gyengébbek elnyomására. Volt és van most is kitõl tanulnunk. Minden demokráciában van elnyomás. Bár szerintem dõreség a többség elnyomó akaratát érvényesíteni a kisebbség felett közérdekbõl, többségi demokráciáról papolni. Az elnyomás – az elnyomás. Demokrácia, szerintem, azt jelenti, hogy mindenki elmondhatja véleményét, minden véleményt meghallgat állambácsi, aztán úgy dönt, ahogy akar.
Szomorúan tapasztalom, miként próbál az állam az APEH-et elõretolva belenézni a tányérunkba, belenyúlni a zsebünkbe. Próbálkozik a médiák magkaparintásával, agymosással. Aztán, majd amikor a meggondolatlanul magánkézbe átmentett s becsõdöltetett nagyvállalatok kiköpik magukból a megcsócsált, kisajtolt munkástömegeket, nagy szemet meresztve turkál a zsebünkbe, s tömi be az éhes szájakat a még dolgozó egyénektõl kisajtolt munkanélküli-hozzájárulás péterfilléreivel.
Zúg, kavarog körülöttem a világ. Százezrek vesztik el az egzisztenciájukat, hitelüket a hentesnél, s hitüket az Istennél, és sodródnak menthetetlenül a perifériára.
Jó, jó, és megértem: természetes kiválasztás, csúnya szóval: szelekció folyik. Csak a rátermettek maradnak a biznisz, a menedzser-szféra világában. De mi lesz akkor a munkások hangyamillióival?
Mint derült égbõl a villámcsapás, úgy tört ránk a munkanélküliség. Lavinaszerûen csúszik ki a talaj a középrétegek lába alól, s dominóelméletszerûen, kártyavárként dõl össze a közerkölcs rozoga épülete. Elõször nem fizetjük a közüzemi díjakat, a lakbéreket, majd a gátlástalanul összekéregetett baráti kölcsönökkel maradunk adósak. Megkezdõdik a lakások kisebbre cserélgetése, majd végül elkótyavetyélése, s az utcárakerülés veszélye ólálkodik körülöttünk. S ekkor elkezdõdik az ösztönök (f)elszabadulása. Ember lesz ember farkasa. Már most hallani nap, mint nap: megölte 60 forintjáért, brutálisan megkínozta, megerõszakolta a 87 éves öregasszonyt, s kirabolta a szegényes hajlékot. Kamaszok bandákba verõdve rabolni járnak. A férj feldarabolta feleségét, s húsdarálón darálta le a tetemet itt a napokban, kies hazánkban. Annak idején csodálkozva kaptuk fel a fejünket a hírre: Boszniában felütötte a fejét a kannibalizmus! Uraim, nálunk is ez van, csak még a szelídebb formája: Moloch falja fel szülötteit, s mohó pofájában a tõkéjétõl megfosztott kisember csontjai ropognak, s Mammon szívja el az entellektüelek agyát, hogy Nyugatot gazdagítsa vele.
Ki véd meg az új konkvisztádoroktól bennünket? Kérdem én, ki védi meg a magyarokat? A Nyugat kétszínûen nyomul befelé az országba. Egyik kezével ad, a másikkal kétszeresen elvesz. A legvadabb kapitalizmust kínálja most tálcán nekünk. Vigyázzunk, nehogy csapdába essünk. A mézesmázos ajánlatok, az ügynökök csábító siserahadától mentsd meg Isten a magyarokat! Ments meg minket a Home Shoppingoktól, a Plázáktól és önmagunktól...
Én, megmondom kereken, kitõl kell megmentenünk a magyarokat: elsõsorban önmagunk zagyva eszméitõl, valami Nagy-Magyarország ideáltól. Mentsük meg magunkat az irigységtõl, az önzéstõl, ne tekintgessünk a szomszédos országok rétjeire, mert azok zöldebbek, mint a mieink, s mert a mifajtánk is legel rajta, ne kívánjuk magunknak el a rétet is!
Fogjunk össze! Mentsük meg iparunkat, szolgáltatásainkat! Ne engedjük beözönleni a nyugati árut, s lessük bénán, csüggedten, minként omlik össze a versenyképtelenség miatt millióknak munkát adó iparunk. Ha nem parancsolunk megálljt a beáramló szolgáltatásoknak, árudömpingnek, akkor vége: lehúzhatjuk a redõnyt. Menthetetlenül áldozatul esünk ennek a modern sáskajárásnak, maguk alá temetnek a sáskaként elárasztó nyugati árucikkek bennünket, és a padlóról még egyszer nehéz lesz felállni.
Mentsük meg magunknak önmagunkat, míg nem késõ! Ne várjuk se Keletrõl, se Nyugatról a világmegváltó, óvó kart, mert amikor már a mocsárba süllyedünk, akkor végsõ megoldásként még rátaposnak segítségkérõ kezeinkre.