Fullextra.hu - Karácsonyaim

...és lesznek évek, évtizedek, amikor én már semmit sem fogok tudni róluk.

Mindkét gyermekem szombaton született, és mindkettő az ünnepek tájékán.
A lányom kevéssel szenteste előtt, egy kicsit havas-esős, morcos, szeles szombat éjjelen; Ő volt a legszebb karácsonyi „várt meglepetés” eddigi életem folyamán, - és már nem is lesz több ekkora „ajándékom” az életemben. Azt mondják, a lányom egyéniségében is van valami „karácsonyi”. Ünnepélyes, gyönyörű, tipikus téli „nő”, a meghittség összes pompájával és titkával minden porcikájában…
A fiam három évvel korábban, kedvenc ünnepem, szilveszter után: csodaszép, nagypelyhes hóesésben, - hihetetlen módon a havazással együtt ragyogott a nap akkor délben, - békés, hófehér szombat déli fél 2 volt. Talán benne is van valami „szilveszteri”: vidám, izgága, olykor harsányan szemtelen, néha rendbontó, féktelen…
A két legszebb nap az életemben.
Ez így az ünnepek előtt sokat jár eszemben…
Tegnap épp a lányomhoz igyekeztem az ünnepi tülekedésben, és a millió ismeretlen arc között én már előre láttam hollófekete, derékig érő haját, amint boldog, széles és rá olyan jellemző nagy mosollyal beszélget, - Ő még nem vett észre.
Egy darabig álltam ott, és néztem.
Huszonöt éve figyelem. Láttam már mindenhogyan. Elveszve a patyolat-pólyában, hatalmas zöld macskaszemeivel rácsodálkozva a világra; lázasan-betegen, és nagyon elesetten; önfeledten elmélyedt játszás közben az oviban; pityeregve amikor elhagyta kedvenc rongybohócát; büszkén állni az évnyitón az ünnepélyes fehér blúzban, sötétkék szoknyában; hatalmas rózsacsokorral az érettségi ballagásán; még a megszokottnál is gyönyörűbben az első nagy szerelem idején; rémült, hamar felnőtté vált komoly arccal, amikor egy tragédián próbáltunk meg túllendülni és egymásba kapaszkodtunk mi hárman: a két csodás gyerekem és én…
Huszonvalahány éve figyelem és ismerem őket.
…vagy huszonvalahány éve nem ismerem őket…?! És lesznek évek, évtizedek, amikor én már semmit sem fogok tudni róluk.
Egy biztos. Mi hárman egyek vagyunk, történjen bármi is ezután az életben.
…aztán vannak napok, amikor az embert megszállja valami megfoghatatlan nyugalom.
Arra gondol, hogy ők sem mások, mint a szomszéd, a te, vagy a híres színész gyereke. Csak éppen Ők a tieid. Kizárólagosan a tieid, - az édesanya elvitathatatlan jogán.
Nem tesznek egyebet, mint egy matematikus, Meg Ryan, vagy épp Ronaldino, a tanárember, a vízvezetékszerelő, a fogorvos, a fodrász, a fotós, - én, te, ő, mindenki: élnek.
Olvastam valahol egyszer, hogy Kosztolányi meghatódott ettől a gondolattól. És azt mondta - ellágyulva - már a kiságyban szendergő csecsemőnek is: „Jó reggelt! Köszöntelek. Fogjunk kezet…”
Ameddig lehet. És nem csak így karácsony tájékán...
Már leírtam egyszer, - most megismétlem: a szeretet munka.
Én ezen sokat elmeditáltam már: és ez a fent leírt meggyőződésem, kijelentésem, ami a bazalt keménységével vetekszik, s ami mély, tartós és megdönthetetlen, - még erősebb lett. Még inkább hiszem, hogy nagyot hibázunk akkor, amikor az életről, a szeretetről csak akkor kezdünk el töprengeni, - ha már fogytán van…
Semmi a világon, amit az ember szeret, nem lehet a terhére. Az én hitem, meggyőződésem egyre erősödik ebben. Mára szinte az életem ars poetica-jává vált. Fanatikusan hiszem ezt a saját magam által gyártott tézist.
Jelesül pedig azt, hogy ha valakit szeretsz, akkor törődnöd kell vele.
Törődnöd kell bizony vele, mert nem lehet csak úgy, ott belül, elrejtve, a szíved mélyén szeretni. Ha valakit szeretsz, azt ki is kell mutatni. Ha nem ezt teszed, - akkor az csak önzés, mivel az a szeretet csakis a tied. Az igazi, valódi szeretet pedig nem ilyen! A szeretet: munka.
Én egész életemben azon munkálkodtam, hogy igyekeztem beléjük plántálni ezt a hitet, bizonyosságot - és titkon, valahol egészen mélyen a szívemben reménykedem a mai napig is abban, hogy ez sikerült is nekem. Hogy gyermekeim egyszer megértik, mi ez a szinte vérre menő, veszekedett vadsággal, konok kitartással hirdetett „vallás”, hogy a szeretet igenis: munka, s az a szeretet, ami nem nyilvánul meg tettekben, az nem szeretet, nemigen lehet hinni benne, - hisz nem párosul hozzá semmiféle figyelem, törődés és odafordulás.
Ez a munka pedig folyamatos, ezen mindig dolgozni kell, - ez a munka soha meg nem szűnő…Akár a vízesés, az emberi szív vagy az évszakok változása. Állandó és fel nem függeszthető. A vízesés vájja sokmillió éves medrét, a szív – míg élünk, - pumpálja a vért szakadatlan, és a nyarat mindig az ősz követi, azt a tél, majd a tavasz – és kezdődik mindig, minden elölről…

*

Hamarosan újra itt a karácsony, és míg a lányomat figyelem, ezek a fent leírt gondolatok - akár a Tintoretto-festmények napnyugtái, azok aranyló vörösének sokszínű árnyalatai - minden teret és helyet kitöltenek és elfoglalnak lustán tűnődő elmémben…Az angyalkák ajándékozó vagy büntető hatalmában most nem kételkedem. Hiszen én megkaptam idestova 25-28 éve a legszebb ajándékot tőlük.
A gyermekeimet.