Fullextra.hu - Gyökerek-4

Év végén, kopaszra nyírt bennünket, fiúkat, ősszel meg iskolakezdés előtt csikófrizurát készített hajzatunkból. Ehhez értett.

Leidekker
Leidekker volt a fodrász, vagy ahogy csak mi egymásközött hívtuk: a borbély. Mivel a környéken más borbély nem létezett, így nekünk, környékbelieknek ő jelentette a borbélyt. Év végén, kopaszra nyírt bennünket, fiúkat, ősszel meg iskolakezdés előtt csikófrizurát készített hajzatunkból. Ehhez értett. Remekül csinálta. Több fazon nála nem létezett. Azaz volt még egy a felnőttek számára, de azt most itt nem emlegetném.
Mivel a háborúban katonaorvos mellett felcserként dolgozott, és erről papírral is rendelkezett, kisebb műtéteket végzett a falusi lakosság körében. Tudott amputálni, fagyásokat, égési sebeket kezelni, fogat húzni, kisebb sebeket összevarrni. Kis borbélyüzletét kihagyták az államosításból, mivel nélkülözhetetlen szolgáltatást végzett és nem jelentett konkurenciát a városi fodrász szövetkezeteknek.
1949-ben, történetünk idején Leidekker harmincas éveinek közepén járhatott. Jó svádájú, kis hitlerbajszot viselő, középtermetű emberke volt. Egy hibája volt csak, hogy kificamodott az ízlése. A nőket kerülte, viszont annál jobban vonzódott a hasonneműekhez és az alkoholhoz. Ez a kettősség elkísérte élete végéig. Soha nem házasodott meg, csak a látszat kedvéért élt félkézről vadházasságban, olykor - olykor, hogy legyen, aki kimossa a borbélyüzlet törölközőit, meg a gatyáit.
Előre kuncogtunk, amikor nyiratkozáskor sorban ültünk a padon nála, kis fekete klottgatyáinkban, félmeztelenül. Miközben kopaszra nyírt bennünket,s kezében zümmögött a hajvágó olló, hirtelen kis szünetet tartva benyúlt szellős klottgatyánkba és megmarkolászta mogyoróinkat. Olyan esetlen bájjal tette, hogy nem lehetett haragudni rá. Ennél tovább soha sem ment nálunk, hiszen a gőzfürdőben megtalálta mindig az ügyeletes fiúszeretőjét.
Szájtátva hallgattuk amint a borbélyszéken ülő idősebbeknek borotválás közben a muszkákról, a nyizsnyiltagili szörnyű, szibériai fagyokról mesélt. A sok fagyás miatt Leidekker nélkülözhetetlen személyiség volt. A muszka katonaorvos mellett teljesített szanitécként szolgálatot. Neki, soha nem kellett kivonulnia a mínusz ötven fokos fagyban fát irtani. Az volt a dolga, hogy köpölyözzön, eret vágjon, sebeket és fagyásokat gyógyítson. Kapott maga mellé egy pucert (tisztiszolga) aki hasonló hajlamú volt, mint ő és annyira összemelegedtek, hogy megsiratták a hadifogságot, amikor hazatérhettek. Mivel a fiúja vasmegyei volt, soha nem találkoztak többet.
Leidekker hétvégeken járta a környék elhízott vértolulásos tanyagazdáit. Ilyenkor eret vágott rajtuk, vagy piócázta őket. Közben végignyírta a család apraját-nagyját. Nőt, férfiakat, gyerekeket vegyesen, ahogy jöttek sorban, mind. Mi, gyerekek nem győztük piócával. Rendesen fizetett érte. Ára volt, mint a keresztes póknak a patikában. Bár a patika is bevette a nadályokat (pióca), mi mégis a Leidekkerhez vittük, mert húsz fillérrel többet adott darabjáért.
A piócagyűjtés úgy történt, hogy egyikünk combközépig begázolt a piócásba. A piócák rácsimpaszkodtak. Kiszaladt velük a vízből, mi pedig megsóztuk őket, amitől lehullottak annak a lábáról. Befőttes üveg vízbe raktuk őket, és máris vihettük a Leidekkerhez. Élményszámba ment, amikor háromhetente megjelent nálunk doktortáskájával. Először nagyapámat borotválta, nyírta, köpölyözte, hogy gutaütést ne kapjon. Aztán nagyanyámnak kicserélte a piócáit frissekre, akik ki voltak éhezve a vérre! Nagyanyám vegyes kúrával kezelte magasvérnyomását: reggelente egy kupica pálinka, este pedig egy pióca a nyaki ütőerén. Szépen egyensúlyban tartotta a vérnyomását.
A felnőttek után minket, ötünket vett sorra. Mindenkinek megigazította bozontos üstökét. A munka végeztével terített asztal várta. Ebéd után elborozgattak nagyapámmal és mesélgették háborús élményeiket.
– Mint mondottam volt, ezeknél kolhozvilág van: minden közös. Asszony, gyerek, fiu, lány, egyremegy. Ha a Petya megkívánja az Iván feleségét, semmi gond, asszonyt cserélnek egy időre. Ha az Iván megkívánja a Petya süldő lyányát, semmi gond, elhálnak. – Ki lesz a gyerekek apja?– Kérdeztük nagy szemeket meresztve. Leidekker azonnal kész volt a válasszal.– hát, ki lenne: Sztálin! Hogy lehet ilyen butaságokat kérdezni. Ahogy nálunk Rákosi a nép atyja, úgy Sztálin minden oroszok atyja. Papámban bujkált a kisördög és rákérdezett.
– Azt mondd meg nekem te nagyokos, akkor mi van, ha a Petya megkívánja az Ivánt?
Na, erre varrjál gombot!– Leidekker azonnal kész volt a válasszal, s szemrebbenés nélkül rávágta.– Mi lenne, István bátyám? Elhálnak. Úgy üzekednek azok egymással, mint a kanikutyák, nekem csak elhiheti kend!– Így adomáztak, kvaterkázva, míg azon vették észre magukat, hogy eltelt a délután. Leidekker összapakolta cókmókját. Munkadíját természetben kapta meg. Pénzt elvből nem fogadott el soha. Nem akarta magát kitenni egy feljelentésnek. Egy liter bundapálinka és három liter golyhói volt a fizetsége minálunk.
Volt ennek a Leidekkernek egy még nagyobb tudománya. Kitűnően értett a prosztata masszázshoz.Csodálatos pipom-pápom kenőcsét Trézsitől szerezte be. Ezzel gyógyította a gyulladt prosztatákat, aranyeres csomókat. És volt neki egy titkos szabadalma, jégbehűtött kilinccsel húzta le az idült gyulladásokat miután a masszázst, elvégezte. Ez volt a finiselés nála. Mindegy hogy csinálta, akkora respektje volt neki, hogy távoli vidékekről is jártak hozzá, a gőzfürdőbe, ahol rendelt.
Leidekker tehát feltalálta magát a kommunizmusban és vígan élte világát kakasként kapirgálva a cifranyomorúság szemétdomján.
Benne jártunk már a télben. Kinn vadul süvöltött a jeges szél, amikor egyszercsak kopognak a nagyajtón. Papám a vesszőfotelben pipázgatott. Mi a kemencepadkán szárítkoztunk, mamám pedig lefekvéshez készülődve hajzuhatagát fésülgette éppen. Az ajtót vadul rázta valaki. Mamám magára kapta berliner kendőjét és kinyitotta a beriglizett nagyajtót. Leidekker esett be rajta.
–Ne haragudjanak az illetlen viselkedésemért, de az ügy nem tűr halasztást. Nagy a baj Viktus néném, csak maga segíthet rajtam!
– Kerülj beljebb, ülj le minálunk, ne vidd el az álmunkat Jóska! - mutatott papa a mellette üresen ásítozó vesszőfotelra. Mamám hozta a pálinkát és telitöltötte a decis poharat.
– Leidekker mohón nyeldekelte az életet adó nedűt, majd mikor már visszatért belé az élet, megszólalt. – Viktus néném, most megfoghatjuk az isten lábát: megjött a Börcsök! Úgy tolták taligán be az állomásról – mamám közönbösséget színlelve mondta neki.– ha megjött, hát megjött. Isten hozta minálunk! Képzelem mennyire örül majd neki a Póli, két éve hadiözveggyé nyilvánították…
– Rátapintott Viktus néném, itt van a kutya elásva. Két éve élek együtt a Pólikával… a Böcsök most kiborította a bilit, követeli vissza az asszonyt. Az asszony viszont ragaszkodik hozzám, hiszen mellettem úgy él, mint a Bazsamári! Nem szenved az, semmiben sem hiányt, megvan annak mindene nálam.
– Dejszen az anyád lehetne Jóska, tizenöt évvel is idősebb nálad!
– Nem élünk mi házaséletet, jól tudják kendek, úgy félek a nőktől, mint ördög a tömjénfüsttől. Szépen összecsiszolódtunk. Vezeti a háztartásomat. Cserébe annyi zsebpénzt adok neki, hogy abból úgy őtözködik mint egy dáma! Hajfestés, műkörmök, pirosító… kis estélyi, nagy estélyi, ami csak kell a társasági élethez, ugye.
– Mondok én neked valamit Jóska - szólalt meg két sercintés között nagyapám –, ha mindketten ragaszkodtok a Pólihoz, költözzetek össze. Fogadtasd magadat örökbe a Börcsökkel!
– Még jobbat mondok! – vágott a lovak közé mamám – fogadjátok ti örökbe a Börcsököt! – Leidekkerben megállt az ütő, azt hittem menten lefordul a székről. Bizony, ha mamám még egy kupica bundapálinkával meg nem erősíti az öntudatát, még ki is múlhatott volna a meghatódástól szegény pára. Lehúzta a pálinkát, megfejelte egy krigli golyhóival és visszatért belé az élet. Így folytatta.
– a Börcsököt kinevezték a Pártközpontban Városi párttitkárrá.
– Isten éltesse!– vágta rá nagyapám!
– Csakhogy baj van. A fogságban szerzett reumája kiújult, ezért toltuk be taligán az állomásról. Ennél is nagyobb baj az, hogy a flekktífusz elvitte a haját, teljesen megkopaszodott. Ez azonban nem tetszik sem neki, sem másoknak…
– Ha nem tetszik kopaszon, hordjon kalapot, vagy attól fél tán, hogy összetévesztik Rákosival?
– Nem, szó sincs erről! Hanem, akadt neki egy negyvenéves magas rangú kommiszárnő, aki hozzámenne, de csak akkor, ha kinövesztem neki a haját! Én kinövesztem a haját, ő meg nekem adja a Pólit. Bartel ez a javából Viktusnéném!
– Hát akkor növesszed neki! Kence- fencézzed! A legjobb lenne zsenge gyerekszarral bekenni a fejét, attól állítólag kinő…– fogta tréfára a dolgot nagyapám, de Leidekker csak nem tágított. Mindenáron ki akarta nagyanyámtól a hajnövesztő kenőcs titkát csalni. Így siránkozott.
– Viktus néném, az életem, a boltom függ ettől! Ha kinövesztem a haját, bevesznek a pártba, nem államosíthatják le a borbélyműhelyemet. Azt is megígérte, hogy megfogad táskahordozónak maga mellé. Mamám elzárkózott a kérés elől.
– A kommenistáknak nem adok ki semmi titkot! – Börcsök hűdötten nézett rá, letérdelt elébe, átfogta térdeit, és rácsimpaszkodva így könyörgött:– Viktus néném, ha kiadja a receptet, szerzek maguknak egy, - nem: kettő vágási engedélyt! Na mit szólnak hozzá?
– Semmit... – sercintet egyet papám a foga közül, merthogy akkor a vágási engedély mellé szerezzél két hízót is, mert mit érek a vágási engedéllyel hízó nélkül? Holnapra meglesz az engedély is, meg a két hízó is. Na, megegyeztünk?
– Bánom is én!– kacagott nagyanyám és jól hátbavágva Leidekkert a grabancánál fogva talpra állította és a szeme közé nézve ennyit mondott neki.
– Amint itt lesznek az iratok, a hízók, átadom a receptet, de még egy tégely kenőcsöt is hozzál ráadásnak: Na áll az alku?
– Áll, az áll Viktus néném – mondta, és egymás tenyerébe csaptak nagyapámmal. Aztán megitták a békepoharat és Leidekker elviharzott.

Pirinénénk
Ihletett csend ülte meg a karácsonyt váró, behavazott téli vidéket. Behúzódtunk a kemence áldott melegét ontó szobába és beszélgetéssel ütöttük el a lassan ballagó időt. Már egy kezünkön is meg tudtuk számolni hány nap van még karácsonyig. Ezt az áhítatos csendet motorkerékpár vad berregése törte meg.
– Piri nénétek jön – intett az ablak felé fejével biccentve nagyapám és a pipaszárral az ajtóra mutatva jelezte, hogy nyissunk neki ajtót. Előjáróban el kell mondanom, hogy Piri nénénk apai nagynéném volt a maga 15o centi magasságával és tekintélyes körméretével egyetemben. Egyelőre ő vitte a legtöbbre a családból. Még a háború előtt elvégezte a postatiszti iskolát és idejekorán belépett a pártba. Meg is lett az eredménye: kinevezték a Szolnoki Főposta igazgatójának, főtanácsosi ranggal. Egyenesen Olt Károly Pénz és Postaügyi miniszter adta át neki ünnepélyes keretek között a kinevezési okmányát. Kossa Istvántól pedig, aki Közlekedési miniszter volt, munkaeszközül kapta a Csepel kerékpárt, hogy ne kelljen neki vonatozni, hanem felpattanva a motorra függetleníthesse magát a tömegközlekedési eszközöktől.
Abban az időben, – 195o-et irtunk akkor – még a Belsped lovas kocsik, szekerek közlekedtek az utakon. A motorkerékpár világ csodájának számított mifelénk. Ámulva, sőt kalap-levéve és kereszteket hányva magukra, tátott szájjal bámulták a szomszédok a vasparipán száguldozó szilaj, kis köpcös némbert. Családunknak igencsak megnőtt a tekintélye, amikor hétvégeken kilátogatott hozzánk Piri nénénk. Még annyit, hogy soha nem ment férjhez, vénlány maradt. Életét a pártnak szentelte. Titokban szerelmes volt Rákosiba, de a Fenyácska kitúrta őt és így csak a nosztalgia maradt a nagyvezér után.
– Szabadság! – Köszönt, miután bevágta maga mögött a nyikorgó bejárati ajtót. Két bakancsát összeütögetve leverte róluk a havat és az elébe siető nagyapámmal férfiasan kezet rázott. Nekünk megsimogatta a fejünk búbját és a zsebéből előhalászott cukorkáscsomagokat kiosztotta közöttünk. Ha másért nem is, ezért imádtuk a kis gömböc nagynénit. Mamám hokedlit tolt alá. Miután elhelyezkedett bizalmasan nagyapámhoz fordult.
–István bátyám, hogy lehetne a Lojzi sógort elérni?
– Könnyen. Átszalasztok érte, és már jön is!
– A' jó lenne, halasztást nem tűrő, életfontosságú ügyben kellene nekünk segítenie.
– Melyitek ugrik el? – fordult hozzánk nagyapám, és egyszerre ugrottunk fel mind az öten. Hiszen ezt nem lehetett kihagyni! Felkaptuk a bundácskáinkat, bakancsokba bújtunk, és szélvészként száguldottunk Lojziékhoz. Kisvártatva megérkeztünk a behavazott Lojzival. Éppenhogy levetette gönceit, s helyet foglalt a kopott vesszőfotelban, kopogtak. Leidekker jött a szokásos birkanyírás ürügyén, de később kiderült, ő is küldetésben van.
Lojzi elővette csibukját, és akkurátosan megtömködve rágyújtott. Mamám pálinkával kínálta. Ivott, majd kérdőn fordult nagyapámhoz – Hogy vagytok sógor? – Megvagyunk...– sercintet egyet a baloldali köpőbe nagyapám – Hálistennek– kontrázott nagyanyám.
– Nálatok mi újság van? – fordult hozzá nagyapám.
– Mi legyen? Kössük a kasokat, fonjuk a gyékényeket, elvagyunk, mint a befőtt.
– Hamarosan vágunk. És ti?– szólalt meg nagyapám.
– Hacsak az ujjunkat nem, sógor – dörmögte rezignáltan Lojzi – négy éve nem láttunk disznót. Halon, meg gerzemörzén tengődünk a bicsérdisták…
– Majd most látunk! Hála Leidekkernek, mi vágni fogunk!
– Egyet? – kérdezte hitetlenkedve Lojzi. Nagyapám kiigazította.
– Nem, kettőt.– Ettől Lojzinak fennakadtak a szemei. Már attól féltünk, hogy rosszul lesz, azonban a mamám által belétukmált lófingatótól, meg a kísérőnek megivott golyhóitól helyrebillent valahogy az öntudata és feleszmélve megszólalt.
– Csaktán nem, hogy egyenesen Rákosi apánktól kapjátok karácsonyi ajándékként?
– Közel jársz az igazsághoz sógor, a Párttól kapjuk a Leidekker közvetítésével, igaz-e Jóska?– fordult a hajamat nyíró Leidekkerhez. Az pedig hirtelen felegyenesedve, belenyírt a fülembe. Óriási visítással erősítettem meg a Leidekker szavait. – Igaz hát: a Börcsöktől kapták!
– Nocsak, Isván bátyám lefeküdtetek a kommunistáknak.
– Mi ugyan nem, hacsak a Leidekker nem farolt oda a Bőrcsökhöz…– évődtek egymással, aztán komolyra fordítva a szót Piri nénémhez fordulva megkérdezte.
– Na, ki vele, Piros, mi szél fútt erre?
– Ugyanaz az a szél, ami a Leidekkert is idefútta a múltkor – válaszolta sejtelmesen és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, teli torokból rázendített:”… hely szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok! Holnapra felforgatjuk az egész világot! „
– Hát, ami azt illeti a felforgatás az remekül sikerült nektek, kommenistáknak– jegyezte meg mamám.
– a Börcsök elvtársról van szó…
– Csaktán nem, hogy te is lefeküdtél a Börcsöknek Piros – bökött felé pipaszárával papám. Piri néni kikérte magának ezt az ízetlenséget és elővezette a témát – A Börcsök reumáját kellene a fekete iszappal kikúrálni. Talpra kell állítanunk, mert így nem tudja átvenni a hivatalát. Híre ment a világban a maguk csodaiszapjának. Ebből kellene a Börcsöknek egy talyigával.
– Nem úgy megy a’ Piros, hogy gyere buci megeszlek! Először is ki kell mennem a büdös tóhoz. Kitermelni az iszapot, hazafuvarozni. Aztán a Bunda Terával meg kell gyúratni a Börcsököt. Én előteremtem nektek, de a kúra nem az én feladatom, ahhoz specialista kell!
– Mindenben úgy teszünk, ahogy maguk kívánják, - azt mondja, meg mit kér érte?
– Szerezzetek nekem is egy disznót!
– Meglesz, Lojzi bátyám, meglesz. Karácsora disznót fognak vágni maguk is! Én állom a szavamat, de aztán maguk is tegyék a dolgukat, mert ha elfuserálják a Börcsököt, akkor maguknak annyi! – mondta fenyegetően Piri néni és egymás tenyerébe csaptak. Miután neki is megstuccolta a frizuráját Leidekker, Piri néném motorra pattant és a háta mögé kapaszkodott Leidekerrel együtt nekiiramodtak a kövesútnak. Csak úgy porzott utánuk a hó. A kitóduló népek szájtátva hányták a kereszteket magukra. Gondolták, a Sátánt meg a Belzebubot látták elszáguldani maguk előtt. Némelyek látni vélték, hogy Tószeg előtt lekanyarodva, mintha egyenesen a pokol felé vették volna az irányt.