Fullextra.hu - Szélhám

Ha már úgyis szóba került, néhány chokitós gondolat a netes társ(aság)keresőkről. Amolyan "szélhámos" módra.

Rettentő unalmas óráiban mit csinál az ember? Olvasgat. Hogy némi izgalmat is vigyen bele, többek között társkereső (vagy a konspirációs szabályok szem előtt tartásával nevezzük inkább társaságkeresőnek:-)) oldalakon lévő reglapokat is. Aztán ha van annyira kötözködő, mint pl. én, mindenféle gondolatai támadnak. És persze közben igyekszik elméleteket gyártani, hogy mindezt miért is teszi. Hosszas gondolkodás után a következőket sikerült kitalálnom:

Elgépiesedett világunkban, melyben a szociális érzékenység fogalma a feledés sűrű, mély homályába veszvén lassan-lassan átcsap antiszociális unérzékenységbe, a mentsük a menthetőt elv alapján - és gondolva a jövő múzeumainak anyaggal való ellátására, az eljövendő nemzedékek talán még akkor is fel-feltámadó nosztalgia igényére - feltétlenül szükség van a még hébe-hóba fellelhető társasági szokások, hagyományok megörökítésére. Ezeknek természetes része a kezdet, az ismerkedés, annak különböző formái, lehetőségei. Nézzük hát ezeket.

Az ősrégi, zsebkendőejtegetős módszer már nyomokban sem fellelhető. Arról nem is beszélve, hogy az egyenjogúság ma oly divatos frázisai szerint ez különösen alkalmas volt a nemi hovatartozás alapján történő hátrányos megkülönböztetésre. Hiszen gondoljunk csak bele! Milyen eséllyel indulhatott az a férfi, aki egy nőnél ezzel a módszerrel próbálkozott? Szintén a kihalás veszélye fenyegeti a presszóban, kávézóban, hosszas szemezés után történő ismerkedési célzatú leszólítást is. Ebben is az egyenjogúság intézménye forog kockán, csak itt a másik nem részéről vették eléggé egyértelműnek, félreérthetetlennek a kezdeményezést. Voltak aztán a hagyományos társközvetítők, akik boldog-boldogtalannak ajánlgattak boldog-boldogtalant. Évszázadok teltek el úgy, hogy az így összehozott párok harcban-békében leélték egymás mellett az életüket, reményteljes, boldog utódokat nemzettek, miközben azon sóhajtoztak, hogy miért is nem törött el a lábuk inkább, mielőtt betértek a házasságközvetítőhöz. Az utódok meg arról a szép, békés, nyugodt, hogy azt ne mondjam: boldog családi életről álmodoztak, amelyet (az esetek többségében) szüleik példája motivált. Ma már ezek a társközvetítők - felmérve az idők szavát, s haladva a Váncza sütőporral - egyre tudományosabb alapokon, pszicho-szociológusok bevonásával próbálják a megfelelő embert összehozni a megfelelő emberrel. A dolog úgy történik, hogy egy 20-30 oldalas személyiségteszt kitöltése után személyesen elbeszélgetnek a társravágyó kedves megrendelővel. Erről aztán készül egy összefoglaló értekezés. Az esetek 183-184 százalékában ez az értékelés oly messze van az embernek önmagáról alkotott képétől, mint Makó Jeruzsálemtől. A legkorszerűbb társközvetítők ezért következő lépésként már pszichoanalítikust is ajánlanak, aki az emiatt kialakult önértékelési zavarokat majd, egyszer, talán - kigyógyítja. Mindezt potom pénzért. Ami ugye vagy van, vagy nincs. Többnyire.

A világ azonban nem állt meg itt. Az internet elterjedésével hamarosan megjelentek a különböző chatszobák, ahol nemtől, kortól, felekezettől függetlenül lehetett a világ legkülönbözőbb dolgairól eszmét cserélni. A felekezettől függetlenséget ugyan hamar elmosták a mindenféle politikai viharok, de a többi megmaradt. És mi sem természetesebb, hogy azok, akik valamilyen témában közös nevezőre találtak - szerették volna az ismerkedést személyes találkozó formájában is folytatni. Innen, illetve ennek felismerésétől már csak egy lépés volt a kifejezetten társ-, társaságkereső oldalak megjelenése. Mindezt fájdalommentesen, jutányosan, csupán az internet előfizetési díj amúgyis létfontosságú leperkálása árán.

Térjünk hát vissza a nyitó gondolathoz, hogy mivel is indokolhatnám igazából az e helyeken való részvételemet?

Tekintettel arra, hogy az említett elavult módszerekről, azok alkalmazásáról immár lehetetlen élő szemtanúkat fellelni, így megörökítésük leküzdehetetlen nehézségekbe ütközik, a jövő iránt érzett felelőség fényében sűrgető kötelességnek érzem a ma még használatos módszerek feltérképezését, feldolgozását. Mivel valakinek mindezt feltétlenül fel kell vállalnia, úgy döntöttem, feláldozom magam. Belevágok e nem kis munkába, megkímélvén jobb sorsra érdemes felebarátaimat attól, hogy e fárasztó, időigényes, ám mindenképpen hézagpótló gyűjtő-, szemezgető-, kutatómunkát nekik kelljen elvégezni. Regisztráltam hát én is néhány ilyen oldalra. Ismételten hangsúlyoznám, hogy kizárólag szociológiai szempontok vezéreltek, és természetesen humanitárius célzattal. Az egésznek semmi köze (bahhhh! Hogy is lehetne??? Abszurd feltételezés!!!) az ún. kapuzárási pánikhoz, hiszen akkor már sem tényfeltáró, sem hagyományörző, sem tudományos jellege nem lenne. Na meg különben is. Elhiszem, hogy van ilyen, hiszen annyian mondják, panaszkodnak rá, na de engem természetesen mindez nem érint. És akárhány férfit is kérdezünk, egyiket sem érinti. Bár ők is elhiszik, hogy másoknál esetleg valóban funkcionálhat a kapuzárási pánik, mint intézmény, de bizton állíthatjuk, hogy ritka, mint a fekete holló. A jövő generációinak épülésére hozott emberfeletti áldozataim mellett tehát szem előtt kellett tartanom, hogy az esetleges ismerkedések az ellenkező (ráadásul néha a szó legszorosabb értelmében vett ellenkező) nem tagjaival korántsem lehetnek öncélúak. A neadjisten időnként adódó kisértéseknek igenis keményen ellen kell állnom. Már a saját érdekemben is. Ilyen jellegű személyes tapasztalataim tehát nincsenek is. Hogyan is lehetnének? Hiszen nejem is olvassa írásaimat. Én meg nem vagyok olyan. (Ugye nyuszkómuszkó?)

A kiváncsiság is eleve kizárható, hiszen a lényeget mindenki tudja, mi több, ha kell, meg is esküszik rá, hogy mennyi szélhámosság tapadhat ehhez az ismerkedési formához. Hogy mást ne mondjak, a reglapján mindenki azt ír magáról, amit nem szégyel. Fogalmazzunk finoman: esetleg olyan dolgokat is, amelyek alkalmasak a valóság más színben való feltüntetésére. Ami ugyebár a valós életben eleve kizárt, szinte sosem fordul elő. Kristálytisztán világlik hát, hogy szélhámosok gyülekezete egy-egy ilyen hely, és csak elvétve fordulnak meg benne olyanok, akik tudományos alapossággal, a jövő érdekében végzett kutatómunka céljaira használják. Mint teszem azt én.

Apropó, szélhámosság. Mint említettem, különböző szempontokat kellett figyelembe vennem a csaléteknek szánt reglapomon. Például olyanokat is, hogy (önszántamon kívül) nehogy olyat gyártsak véletlenül, amely hatására tömegével kapom a rajongó szerelmes leveleket. Ezek feldolgozása ugyanis időzavart okozva hátráltatná a mélyenszántó, alapos elemzést. Háááát ... Mit mondjak? Nem egyszerű feladat!:-) Egy dologra aránylag hamar rájöttem. Az igazat, és csakis az igazat kell írni. Alkalmaztam is. Igazat írtam. És ...
Láss csodát! Szinte senki sem hitte el! Elvégre ki az a marha, aki egy reglapon bevallja, már rögtön az elején például, hogy nős? Dicsekszik a protkójával. Leírja, hogy reggelente azért nincs madárcsicsergés az ablaka alatt, mert az éj folyamán elriasztotta őket a horkolásával. Hogy azért nem hajtja le vagy fel (szabadon választott) a WC ülőkét, mert már rég letörött, és lusta megszerelni. Hogy számára a színház és a színhús nem több jelzős szerkezetnél. Hogy nem érti, a nők miért vannak annyira oda a "rom" és az "antik" szavakért, hogy már-már egybeírják. És minél több ilyet írsz, annál tutibb, hogy a humorodat fogják dícsérni, és vért izzadhatsz, mire komolyan vesznek. Hiszen mindenki úgyis azt hisz el, amit el is akar hinni. Mondhatnám úgy is, hogy amit hinni akar. A testi adottságok leírásában elkövetett "szélhámosságok" a személyes találkozás során úgyis pillanatok alatt lelepleződnek. Ami meg még akkor sem derül ki, az egy más körülmények között történt ismerkedés során sem lepleződne le egyhamar. Nem igazán értem tehát a társ(aság)kereső oldalakról kialakított sommás véleményeket, kategórikus kijelentéseket.

Kérdés tehát, hogy mit nevezhetünk a netes társ(aság)keresőkben elkövetett szélhámosságnak? Azt, ha valaki őszinte, vagy azt, ha (bár tudja, hogy előbb-utóbb úgyis le fog bukni) nem pont a valót írja magáról?

Hogy végülis mi lett a hatalmas munka végeredménye, igérem, egyszer majd bővebben kitérek rá. Amolyan chokitós módra.:-)

Addig is kérek azonban mindenkit, ne ítélkezzünk azonnal, egy-két, esetleg negatív példából kiindulva. Régebben, az újságok társ-, házastárskereső rovatait is előszeretettel látogatták azok, akik hajlamosak voltak a szélhámosságra. És azok is, akik hajlamosak voltak bedőlni nekik. Mégis nem egy (boldog) házasság született ennek a lehetőségnek a kihasználásából (is). Amióta világ a világ, mindig, mindent felhasználtak jó és rossz célokra egyaránt. Miért is lenne ez másként az internettel, internetes társkereséssel? Fogadjuk el végre, hogy ez is EGY lehetőség. Egy - a sok közül.

És fogadjuk el végre azt is, hogy az viszont főleg csak önmagunkon múlik, ki hogyan tud élni vele.