Fullextra.hu - Szerelmeslevél

...tulajdonképpen nem is szerelmeslevél…

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de most nem egy vidám „szerelmeslevél” következik: tulajdonképpen nem is szerelmeslevél…
„Milyen volt szőkesége, nem tudom már…” – írja a búcsúzó, fáradt és beteg költő, Juhász Gyula a közeledő halál árnyékából, egyik legszebb, remekbe vésett versében.
Juhász Gyula és Sárvári Anna…
Egy bizalmas, baráti levélben szomorú vallomása így szól: „Volt már vagy öt ideálom, de a versírásnál többre egyiknél se merészkedtem…”

Múltak arany ködében épen, szépen
Mosolyognak az édes lányfejek,
Szerettem őket, megdaloltam őket,
És – nem csókoltam egyiket se meg!

A költő a sorstól ragyogó költői tehetséget, de nem a legelőnyösebb arcot kapta…Bizton állítják az irodalomtudósok, hogy ezért lett a beteljesületlen szerelmek és sajgó emlékezések lírikusa. Juhász Gyula „csak” halhatatlanságot tudott adni a nőknek…Juhász Gyula „csak” az irodalomtörténet számára tudott szeretni…
Nagy szerelmét, akihez – vagy inkább akiről – a legszebb verseit írta, Nagyváradon ismerte meg. Huszonöt éves volt, amikor ebbe a városba került 1908 telén, - itt kapott gimnáziumi tanár-állást. Ugyanebben az évben segédszínésznőnek alkalmazták a Nagyváradi Színházba Schall Annát, - aki a jobban csengő Sárvárira változtatta vezetéknevét a remélt karrier érdekében. A Juhász-versek Annája (vagy a legtöbb ismerősének csak egyszerűen: Nusi) 1904-ben a színiakadémia előkészítő osztályából „tehetséghiány miatt elbocsáttatott”, de a pécsi színháznál sikerült szerepet kapnia, majd a váradi sajtóban már dicsérő méltatást is. Ebben minden bizonnyal Juhász Gyula „tolla” is szerepet játszott, hiszen ő otthonosan mozgott a színházi világban, nagy ambícióval írta a kritikákat, sőt bemutatták egy daljátékát is, melyben Anna is fellépett…A fiatal tanár és a kezdő színésznő találkozása elkerülhetetlen volt.
De milyen is volt Anna?
Az utókor egy csodaszép, szőke hajú, búzakék szemű, selymes hangú, elragadóan szeretetreméltó természettel megáldott lányként ismeri és szereti, - Juhász Gyula gondoskodott erről a szép, de hamis kép kialakításáról. Nem lehet felróni neki: nagyon szerelmes volt Sárvári Annába, és ez mindent megmagyaráz.
…Egy kortárs szerint: „Robosztus megjelenésű hölgy volt, konyhanyelven úgy mondhatnánk, hogy trampli. Nagy lábai valósággal harsogtak a színpadon. Arca is cselédtípus: alacsony homlok, lapos orr. Szőke, dús korona alatt szép, de szótlan kék szemek.”
Juhász Gyula ezt másként látta:

Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék,
A tünde múlt örök hárfája vagy,
Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség,
Ha visszazendül távozó szavad.

Azért szeretlek, mert veled kerestem
A májuséj kárpitján csillagot,
Mely őszök őszén és dermedt telekben
Fiatal lánggal ott tovább ragyog.

És tündököl egy messzi szerelemre,
Mely győztesen zeng sors és sír felett
S elmúlt kezek búcsúzásán merengve
A szűz magasban fénye megremeg!

Hegedűs Nándort idézem, aki Annát bíztatta: „Fog maga még szerepet kapni, csak tartson ki Gyula mellett. Legyen jobb hozzá. Mit veszít vele? Egy csók. Mi az?”
- Semmi, és mégsem megy. Nézzen rá... – felelte Anna.”
És az az Anna, akiről Juhász Gyula oly szép, örökérvényűen csodálatos szerelmes verseket írt, az az Anna, akit szívósan belehajszolt az újságírók elnézésébe és szerepet kerített neki, az az Anna, akinek futó szerelmek szegélyezték szánalmas, szegényes, szikkadt színésznői életét, a kissé csúnya, ápolatlan és foghíjas költőt nem volt képes szeretni. Nem gonoszságból, nem dacból. Nem tudta…
Dutka Ákos így emlékezik: „Nagyvárad figyelte és féltette a költőt. Az újságírók kávéházi asztalánál sokszor vitte a szót egy tréfákból, élcekből kifogyhatatlan ügynök, Korda Sándor, aki nagyon szerette és óvta Juhász Gyulát, - de tudta azt is, mely estéken jár előadás után Sárvári Anna Juricskay Barna lakására. Egy este aztán elcsalta a gyanútlan Juhászt színielőadás után a színpadi kiskapuhoz, ahol Juricskay Barna várta szerelmét. Juhász tágra nyílt szemmel látta, hogy beülnek a kocsiba és elhajtanak. Korda kis kerülővel odavezette a Nagy Sándor utcai lakás ablakához a költőt, ahol ő még láthatta az imádott Anna szőkeségét. Egyszerre ott benn kialudt a lámpa, s Juhász a lámpaoszlopot átölelve zokogott az ablak alatt. S Anna meghalt Juhász Gyula számára, mint elő valóság, hogy megdicsőült árnya végigkísérje egész további életén…
Erről így vall:
„Mikor rájöttem a nagy valóságra, hogy semmi sem vagyok neki, két hétig, mint az őrült szaladgáltam a városban. Nem ettem, nem aludtam. Borzalmas kínokat szenvedtem. Két hét múlva megírtam legszebb versemet, amelynek refrénje : Én Annát eltemettem…”

Ezzel a kissé rendhagyó – nem igazán - „szerelmeslevéllel” búcsúzzunk most Juhász Gyulától és az ő sosemvolt-igaz-szerelmétől, Sárvári Annától.

Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak, csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy virágunk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna maghalt, Annát eltemettem!

Juhász Gyula egyoldalú szerelmének voltaképpen nincs története: epekedő várakozások a színészbejáró előtt, egy-két kávéházi beszélgetés, el nem csókolt csókok, a féltékenység és a megalázottság gyötrelmei. A színésznő hamar tovaszállt: 1909 őszén Zomborba szegődött, majd más vidéki társulatokhoz; később férjhez ment egy idős fűszerkereskedőhöz, elvált, újra férjhez ment, végül öngyilkosságot követett el.
Egy évvel Juhász Gyula öngyilkossága után.
És milyen érdekes és kiszámíthatatlanul kegyetlen az élet: a költő szerelmeinek csaknem mindegyike öngyilkos lett.
…Egyik sem Juhász Gyuláért.