Fullextra.hu - Egy pánikbeteg naplójából -1.

Ez egy kitalált történet. Bármiféle egyezés bárki életével: csakis a furcsa véletlen műve lehet...

Pánikbeteg vagyok.
Ha ezt kimondom, mindenki hátrahőköl. Pedig ugyanolyan (még) fiatalnak mondható lány vagyok én is, mint esetleg te, aki most ezeket a sorokat olvasod.
Árnyalatnyi különbség, hogy te vagy majd csak ezután, vagy már voltál pánikbeteg.
Én már gyógyulófélben vagyok. Azt mondják, ebből a betegségből teljesen ki lehet gyógyulni. Ne hidd el. Én azt mondom: tünetmentes vagyok…Most igen.
De voltak cudar napjaim, - senkinek sem kívánom…
Nézegetem a naplómat. Akkor vetettem ezeket papírra, amikor az első letaglózás után (amikor semmi sem érdekelt), már a tollat néha a kezembe fogtam, és egyedül voltam a kórteremben. Most kezembe került, - érdekes bele-beleolvasni.

2005. április

Nem tudom meghatározni ennek az írásnak a műfaját.
Talán nincs is neki. Én eredetileg azt hittem, naplót írok, de utólag átolvasva; hát…nem is tudom…Nem az. De nem is kisregényregény, nem novella, nem memoár, - maradjunk abban, hogy egy írás, ami egy három hónapos pszichiátriai életkép; ÉLETKÉP, annak összes keservével, szépségével, fájdalmával, és nagyon érintőlegesen a gyógyulás folyamatának végigkísérésével. A megfelelő ismérvek híján nem tudom, és nem is szándékom az egyes, ott tapasztalt betegségek szakszerű leírását elétek tárni, - ehhez nem értek, orvos nem vagyok. Ám én közöttük, velük éltem tizenkét héten át, belülről és más szemszögből láttam az ott folyó életet. Folyamatokat írok csak le, és nem eredményeket. Tudom, az elszántság nem pótolja sem a tudást, sem a tehetséget: én mégis belefogtam ennek írásába, mert kikívánkozott, mert muszáj elmondanom, milyen mélyen emberi és milyen kivételesen különleges egyéniségekkel hozott ott össze jó sorsom.
Tizenkét hét egy pszichiátriai szanatóriumban, amiről írni veszélyes, mert könnyen visszaélhetnék az ott megismert „betegek” (?) bizalmával, akiket pedig egy életre a szívembe zártam. Soha meg nem bántanám őket.
Küzdelem, sírás, mélypont és kacagás, viták, sivatagi reménytelenség, összeveszések, kiabálás és hihetetlennek tetsző románcok, szerelmek, - amelyek mélyek, akár a Marianna-árok, és egyik-másik bizony örökkévaló, múlhatatlan és csillapíthatatlanul élő. Élő, ami élő is marad, mert kitörölhetetlen, mert olyan nagyon fájóan szép és tiszta.
Nem könnyű erről a szanatóriumról írni. Ez még manapság is kényes téma.
Itt azok a betegek élik napjaikat, akiknek a lelke kapott sebet, kormot hagyva azon; hatalmas rést ütött valami szörnyű démon rajta, és karcolt szívvel élnek, - de küzdenek, napról napra vívják harcukat, melyhez segítő kezet kapnak ugyan a gyógyszerek mellé, és mégis, azt a kezet vagy meg tudják ragadni, vagy folytonosan kicsúszik a markukból, és ettől még mélyebbre zuhannak.
Reményeim szerint eloszlathatom azt a szörnyen téves képet, amit egy pszichiátriai szanatóriumba egyszer bekerült ember hordoz mintegy magára írva: ápolt voltam. Legtöbben eltitkolják, mintha meg sem történt volna.
A szomszédasszony, az ismerősök számára a „sógoromhoz utaztam vidékre pár hétre” vagy „egy kis nyaralást iktattam be, hogy szabaduljak a mindennapok monoton gondjaitól” van elhitetve.
Ezek az emberek külsőleg nem betegek.
A zsúfolt vasárnap délutáni metrón rápillantunk valakire közönyösen, együtt szállunk le a nyüzsgő Batthyány téren: az ott kihömpölygő tömegből senki nem látja rajta, hogy csak épp hétvégi eltávozáson van, és holnap már a klórszagú folyosón várja a reggeli utáni kötelező gyógyszerosztást. Pont olyan emberek ők, mint bárki más.
Csak éppen a depresszióval, a megváltozott életkörülményeik okozta traumával próbálják felvenni a harcot; legtöbbször sikerrel. Ők, akiknek lelki háztartásuk ideig-óráig tartó „üzemzavara” vár itt, a szanatóriumban vérátömlesztő erőre, gyógyításra, mert az a fájdalom és kín, amit ők éreznek, tízszerte súlyosabb teher a lélek mikromérlegén, mintha „csak” egy vakbélműtétre várnának.
Óvatosan mérlegelem minden szavamat, mert kétélű. Igyekszem tisztviselői pontossággal írni, de korlátok között, és nem kötőfék nélkül. Ugyanakkor nem tudok teljesen objektív maradni. Pont az érzelmi érintettségem okán.
Róluk szól e meghatározhatatlan műfajú írás, melyet mély tisztelettel, kolostori alázattal és igaz szeretettel írtam. Róluk, akik már mindörökre beszőtték magukat a szívembe, s köszönöm nekik, hogy velük tölthettem tizenkét egész hetet.
Míg élek, nem felejthetem, hogy itt, túl a huszonötödik életévemen, itt találtam meg a legeslegjobb nagybetűs BARÁTOMAT, aki olyan számomra, mint a levegő. Vele mindent meg tudok beszélni, elmondani, tanácsot kérni, olyan, mintha magammal beszélgetnék: olyan őszinte és nyílt vagyok vele, talán magamnak még többet hazudok; teszem ezt hozzá félve és óvatosan… - millió szál köt hozzá, és azt hiszem, ezer éve ismerem… Egoizmusom – ami ellen protestálok! - lehet-e tényleg az oka, hogy bármi baj-öröm ér, csakis hozzá szaladok még ma is, - és azt gondolom, mindig is hozzá fogok, ha ő ezt nem unja meg egyszer, és nem menekül el előlem; és pont úgy zárt a szívébe, ahogy én: végérvényesen és örökre.
Ő az, aki azt a gondolatomat is előre látja, kitalálja, ami még nálam esetleg csak egy apró „értelmi irritáció”. Néha megrémít ez a felismerés, mennyire jól ismer, és mennyire egy hullámhossz az, amin mindketten bonyolítjuk a forgalmat. Minden pillantásomat ismeri, ha mozdulok, tudja, mi felé nyúlok, előtte nincs titok, - nyitott könyv az életem.

A BEKÖLTÖZÉS

Április vége volt, ragyogóan sütött a nap ezen a számomra szomorú, keddi, késő reggelen. Vállamon a nagy sporttáskával, a felvételi irodán várakoztam, hogy hivatalosan is felvegyenek egy hegyvidéki pszichiátriai szanatórium betegei közé.
Lent, az alagsorban hűvös volt és barátságtalan, - pont olyan, mint a felvételi iroda alkalmazottja, egy vöröshajú, kissé telt asszony, akitől azt az óriási szívességet kértem, hogy a hatalmas csomagomat a sarokba letehessem, míg egy pecsét kerül a felvételi lapomra, valahol az emeleti nővérszobában.
Az előre, gondosan összecsomagolt benti ruhaneműm súlya, mint a sziklatömb, erősen húzta a vállamat már: igaz, eddig a barátom hozta, de itt már elküldtem őt: nem szeretek búcsúzkodni. Így is sírásra görbült a szám, és könny szökött a szemembe, amikor megszorította a kezemet, magához ölelt, és szőke feje eltűnt a nagy barna ajtó mögött. Hallottam a jól ismert berregést, amint beindítja az autót a kinti bejárat előtt. Még azt is hallani véltem, ahogy gázt ad a sarkon, és tudtam, a szép fekete autó hosszú időre eltűnt az életemből. Magamra maradtam.
Nem voltam túl jó kondícióban; elég nehéz volt a táska, és nagyon szorongtam: féltem a befekvéstől. Igaz, hogy előre tudtam ezt a dátumot, mégis a torkomban dobogott a szívem.
Körülnéztem.
Sivár, szürke betonlépcsőn át vezetett az út idáig, - immár a pecsét is a megfelelő helyen virított! - ahol nagy, barna-szürke járólapokon lépkedtem az idegen környezetben. Itt-ott falra kiakasztott értesítések, hírek, és egy ajtón a felirat: FELVÉTELI IRODA. A kissé fásult vörös hölgy a gép elé ült, és buzgón gépelte az adataimat. Sokat mondóan pillantott fel, és talán rosszallást is véltem felfedezni a szemében, amikor bediktáltam a foglalkozásomat: színésznő.
Ahogy körülnéztem, bent sem volt jobb a helyzet: rideg, tipikus szocreál szoba.
De mit várjon az ember egy – igaz, egykor patinás – szanatóriumi épülettől, ahol mállik a vakolat, egy festés is rég ráférne az egész épületre, és ide senki sem jön örömmel?!
Akkor még nem tudtam, hogy nem is olyan rideg, nem is olyan barátságtalan ott semmi. De nem vágok ennyire a dolgok elébe…
Újra fel az emeletre: NŐVÉRSZOBA.
Testsúly-mérés, vérnyomásmérés, adatlap-kitöltés, és ehhez hasonló szokványos dolgokon estem át ezután, és a nővérek feltűnően kedvesek és mosolygósak voltak. Ez kicsit felbátorított, még halovány viccelődésre is futotta erőmből, ha jól emlékszem, - aztán az egyik szőke nővérke elindult velem, hogy átmeneti „otthonom”-at elfoglalhassam.
Lépcsők, és újra folyosók, szabadidőruhás emberek, TV, mély, öblös fotelek, - és mi még mindig csak megyünk, megyünk. Végtelen hosszúnak tűnt az út. Ma már tudom, és oly jól ismerem az utat: nem is hosszú!

A SZOBATÁRSAK

A szobám csupa napfény, ablak mellett, és – hurrá! – kétágyas!!! Villámgyors ágyneműhúzás, majd bemutatkozás a szobatársnak. Szegedi tanítónő, kedves, megnyerő, barna hajú, velem-korú. Szimpatikus, nyílt tekintetű, kicsikét duci, és nagyon barátságos. Hamar szóba elegyedtünk, és sok hasonlóságot véltünk felfedezni egymásban.
Szerintem ez mindig így van, - és sohasem igaz: később kiderült, ő egy aszkétizmusba hajlóan spórolós, elvált, s nehéz körülmények közt élő, nagyon művelt, okos és értelmes asszony, aki a csekélyke rokkant nyugdíját osztja be hónapról hónapra, hogy fenntartsa magát. Talpraesett, ügyes asszonynak láttam.
Én nem vagyok egy kifejezetten spórolós típus, aszkétizmusról pedig szó sincs! , mégis megnyerőnek találtam őt, úgy emlékszem. Hiszen ekkor én olyan elvarázsolt voltam, annyira a magam kínja és baja töltötte ki minden gondolatomat, hogy azon se csodálkoznék, ha minderre rosszul emlékeznék. Ha ez így van, és ilyen még előfordulhatott velem, - elnézést kérek mindenkitől…
Aztán persze jönnek a tapogatózó kérdések: ki és miért van itt, és a kérdések kérdése: mi a baja?!
Ildikóról kiderült, hogy a válása óta komoly gondjai vannak, és mélyen depressziós, több öngyilkossági kísérlete is volt már.
Nem először feküdt már itt, évente egyszer „rendbe hozatja” itt magát, aztán egy évig újra meg tud birkózni a mindennapokkal. Nála ez bevált, de tudta, véglegesen sosem fog meggyógyulni.
Nem egy volt az orvosunk. Az ő pszichiátere egy nagy hírű, országosan ismert és elismert főorvosasszony, aki az Ildi ottléte alatt alig-alig beszélgetett vele személyesen. Ezt Ildi nagyon hiányolta.
Ugyanis bent egy más világ van. A „beteg” vágyik a szóra, hogy kibeszélhesse magából a kínját, panaszkodhasson, mesélhessen, beszélhessen, figyeljenek rá. Furcsa egy állapot ez. Aki nem élte át, el sem tudja képzelni, mennyire, de mennyire más ez a benti miliő.
Kötött programok voltak előírva a betegek számára, amit szigorúan be kellett tartani. Csak úgy, mint a reggeli-ebéd-vacsora idejének pontos betartását.
Ezután, Ildi, mint bennfentes, régi bútordarab, mindenhová magával cipelt. Ő mindent tudott, ismert, tudta, mikor, hova kell menni, melyik csoportba tartozunk, hol lehet reklamálni, ha a szekrénykénk kulcsa elveszett és hasonló praktikus dolgok mindentudója volt.
Sokat segített nekem, - és erre én akkor nagyon rá is voltam szorulva.
Hálás voltam minden jó szóért, de magamról nem beszéltem egyetlen egy árva szót sem. Ildi tapintatosan csak kerülgette a kérdést, de hamar belátta, hogy túl gyors a tempó; még görcsös vagyok és rettenetesen félek.
Ebben neki teljesen igaza volt.
Egy olyan (most már nagyon ismerem ezeket a szakszavakat!) életvezetési problémával küzdöttem, ami szinte letaglózott.
Egyetlen biztos pont volt az életemben: a családom. Ezen kívül minden, de minden csupa káosz volt körülöttem, teljes anarchia uralkodott el rajtam, és ezt alig bírtam már elviselni.
Magamba fordultam, és mint a jó komondor, félrehúzódva a világtól, nyalogattam a sebeimet. Magányos voltam, noha semmi okom nem lett volna rá: barátaim, szüleim nagyon aggódtak értem.
Én feleslegesnek éreztem magam, reggelente valóságos, igazi kín volt kinyitni a szemem, és elkezdeni egy új napot. Erőfeszítésembe került akár még csak levegőt venni is. Mert minek? Ezek a szörnyű napok annyira hasonlítottak egymásra, hogy bármelyik bátran felcserélhető lett volna a másikkal, egymásba behelyettesíthetők lettek, és észre sem veszem…A napok régóta egymásba folytak. Otthon is inkább a családom mellett, mint velük éltem. Légzsákba kerültem, melyből, úgy éreztem, nincs kiút. Ez a kín már nagyjából 5-6 hónapja szőtte magát bennem, a magam értékskálája szerint a mínuszt ostromoltam, mint társas lény. Senkivel nem beszéltem, csak feküdtem az ágyamon, a walkman a fülemen, és vagy zenét hallgattam, vagy a magammal vitt könyvet olvastam.
Néha a kettőt együtt.
De soha, senki sem férkőzhetett közel hozzám. Régi kíváncsiságom megvakult. Szinte hátat fordítottam a létnek.
Csak így éreztem jól magam.
Jól ?
E szónak ott és akkor teljesen más tartalma volt.
Bent, a világtól elzárva, mint egy azíliumban, csendes, mélylélektani magányomban éltem, kis lángon pirulva, szótlanul, tekintetemet a nem létező öröklétre szögezve.
Néha a tényleg kedves, és megértő orvosom szobájában ültem, ahol volt, amikor hosszú perceken át hallgattunk. Hálás voltam neki, mert soha nem sürgetett, nem kérdezősködött, a kötelező „hogy van ma?” hangzott csak el.
Így elviseltem valahogy az életet bent.
Illetve ez így nem igaz.
Nem akartam már minden áron meghalni. És ez is valami. Sőt! Akkor, ott, ez nagy szó volt. Jelentősége hatalmassá vált, mintha górcső alá helyezték volna, és a tízszeresére, százszorosára nagyították volna.
De a szobámból ki se léptem, csak a kötelező programokra jártam el.
Soha, senki nem hallotta a hangomat.
Szép csendben végigültem minden foglalkozást, de passzív maradtam a végtelenségig. Hisz ha valaki kedve ellenére hoz áldozatot, azzá válik maga is, - így gondoltam.
Azt sem láttam kik vannak körülöttem. Néha Ildi beszélt valakiről, s rá is mutatott az illetőre. Ekkor én rácsodálkoztam: életemben akkor láttam először, - pedig már 5 napja voltam bent. Egyetlen egy arc sem volt előttem abból a sokból, akikkel együtt éltem. Nem is vágytam rá. Nem érdekelt.
Aztán Ildi hazament, gyógyultnak nyilvánították. Telefonszámot cseréltünk, és elbúcsúztunk egymástól.
Én tovább feküdtem az ágyamon, és éltem az addigi életemet. Nem rendített meg az Ildi eltávozása, de időm sem volt rá.

ÚJABB SZOBATÁRSAK

Hamarosan új szobatársat kaptam.
Juli egy szintén vidéki asszony volt, aki fél oldalára lebénult. Orvosai már 6 hónapja próbálták lábra állítani, és sikerült is nekik, - mert Juli, ha picikét dülöngélve is, és a fal mellett, de a saját lábán járt. Úgy mondta, pszichés alapon bénult le, és hozzánk csak rehabilitációra jött. Szépen javult, jó kedélyű volt, vidám, mosolygós,- boldog volt, hogy újra jár.
Neki már én mutogattam meg, mi hol található, mi a házirend, mit hol talál; én voltam a rangidős.
Vele sem kerültem bizalmas viszonyba. Azt hiszem, erre nagyon ügyeltem. Nem tudatosan, de nyakig begombolkoztam nem csak Juli előtt, - mindenki előtt. Ez egyfajta védekezés lehetett nekem, azt hiszem.
Élni és élni hagyni.
Senkit sem ismertem magam körül, - kivéve az éppen aktuális szobatársamat. De alapjában véve ők sem érdekeltek igazán.
Egyetlen egy „köldökzsinór” volt, a már említett zenén és könyvön kívül számomra.
A mobiltelefonom.
Ezen tartottam a kapcsolatot a családommal, de semmi olyat nem mondtak el, ami felidegesíthetett volna, kíméltek minden gondtól. Pedig abból volt elég! Túl sok is.
Én félig kilépve magamból, a gyógyszerek jótékony hatására elég kába voltam, mint a koala maci az eukaliptusz leveleitől.
A családom szinte naponta jött hozzám.
Ez volt az, ami az egyetlen örömforrás volt számomra. A barátom annyit dolgozott, hogy csak ritkán, - és fél órákat lopva el a munkájától - volt velem. De én ettől is nagyon boldog voltam.

A SZANATÓRIUM, MINT OBJEKTUM

Maga a hely csodás volt.
Ősfás park közepén, szemközt a szelíd és mégis nagyhatalmú hegyek, melyet a párás nyár eleji levegő még teljes zöld pompájában mutatott föl, - egy-egy kanyargós úttal, ritkán egy piros cseréptetős házzal ölében.
Ennél szebb helyet elképzelni sem lehet. Nyugalom, béke, csend, igazi madárfütty, haragosan zöld, buja erdő, kis padok, ahol bármikor megpihenhetett az arra járó.
Sokáig, nagyon sokáig észre sem vettem.
Az udvar is barátságos: hosszú sétákra alkalmas erdei útjaival, melyek felvezettek egészen a dús, vad lombú hegy gyomrába. Tényleg csodaszép volt ott minden. Aki észrevette, - annak igen.
Eljött a május.
A nyár eszeveszetten tombolt, kivételesen meleg, szinte forróság volt minden nap.
Én a szobámból ki sem mozdultam.
Még ekkor is csak befelé figyeltem, s életemnek szerény, csendes hullámverése oly halk volt, - hogy szinte nem is léteztem.

A KISCSOPORTOS FOGLALKOZÁSOK – ÉS NAGYOK IS…

Ami kötelező volt és elbliccelni soha nem lehetett, mert rögtön hazaküldték a beteget, - azt kiscsoportos terápiás foglalkozásnak hívták.
Hetente kétszer tartották nekünk, ahol mindenki elmondhatta ami a szívét nyomja, kibeszélhette magát bármiről, ami bántotta, sérelem érte. Itt mindent el lehetett mondani.
Egy asztal köré kellett ülnünk, - kilógni a körből tilos volt! – mindenki bemutatkozott, és néhány szóban elmondta a kínját, baját, észrevételeit.
A foglalkozást vezető pszichiáter türelmesen és figyelmesen hallgatott végig mindenkit, és csak akkor dobott be a köztudatba egy-egy új témát, ha a csend már kínossá vált. Volt, hogy senki sem nyitotta ki a száját, a néma, süket csend kongott a kis teremben.
Egyszer egy ilyen némaság kellős közepén egy szakállas férfi hatalmas robajjal tolta hátra a székét, és a mellettünk lévő mosdóba belépve, elzárta az örökké folyó, elromlott WC-tartályt.
Meg is indokolta tettét: zavarta őt az a pazarlás, ahogyan a víz zubogva tűnik el nap mint nap a csatornában.
Ekkor láttam őt először.
Pedig, - mint utóbb kiderült, - már napok óta velünk volt, és nem mondhatnám, hogy jelentéktelen, szürke ember lett volna. Hatalmas, Marx-féle szakálla, és bajsza volt, erős, acélos, határozott hangon beszélt, ha beszélt, - és ezt gyakran megtette. Így mondták a többiek: én eddig soha nem vettem észre.
Sosem rejtette véka alá a véleményét, és valami olyan hihetetlen képessége volt az emberekhez való hozzáférkőzéshez, szelíden, türelemmel, sok-sok valódi kedvességgel, hogy nem volt egyetlen „beteg” sem, aki ne szerette volna őt. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, ha látta, hogy egy társunk jobban elkeseredett a kelleténél, és nagyon szenved, - nem sajnálta az időt rá, beszéltette, vigasztalta, fogta a kezét, okosan érvelt megnyugvása érdekében, és addig duruzsolt neki, míg mosolyt nem csalt arra az arcra. Soha nem volt tolakodó mégsem.
Nem tudom, hogyan csinálta.
Ő Levente, mindenki Levije, - aki az én legjobb barátommá vált, és (remélem!) ma is az.
Kivételes egy egyéniség, az már egyszer biztos. De ezt akkor, amikor sok köbméter vizet spórolt meg a szanatórium számára azon a kiscsoportos foglalkozáson, - még nem tudtam. Csak én akkor láttam meg életemben először. Aztán el is felejtettem.
Volt nagycsoportos foglalkozás is, amin viszont a szanatórium összes bent fekvő „betege” vett részt: ekkor láthattuk teljes egészében összes sorstársunkat, - ha az ebédlőt nem számítjuk ide.
Még mindig a csigaházamba bújtam. Csak a társalgóba néztem ki néha Julival, a Híradót nem mulasztottuk megnézni talán sosem. Egyszer azt éreztem, hogy valaki figyel, miközben mi az öblös fotel alján kuporogtunk Julival. Amikor később szétnéztem, egy idősebb urat vettem észre, kicsi bajusszal, barna, szomorú szemekkel, ahogy a terem legtúlsó sarkából nézi a TV-t. Vékony, szikár alakja szinte eltűnt a fotelben. Juli ismerte őt, hisz Juli mindenkivel fecsegett, leállt beszélgetni, közeli hazatérése felvillanyozta. Tőle hallottam Lajos nevét, aki szótlan volt, és nagyon csendes. Ő sem volt egy túl barátkozós típus, de hozzám képest szószátyár…

ISMÉT ÚJ LAKÓTÁRS

Juli szépen javult, már alig volt segítségre szüksége, s ekkor nagy örömére: hazaengedték.
Már jól a májusban jártunk, én a szokásos pózban feküdtem az ágyamon, éppen olvastam, - kint ragyogóan sütött a nap, de engem ez sem tudott kicsalni.
Ekkor lépett be a szobámba a nővér, nyomában egy filigrán, helyes, szemüveges, mosolygós asszonnyal, akit egy magas, szép lány kísért, és szorongatott egy degeszre tömött sportszatyrot.
Ágyneműhúzás közben megtörtént a bemutatkozás, így ismertem meg a furcsa és szokatlanul szép nevű Édát, akit a lánya ott rögtön a „gondjaimra” bízott.
Éda nagyon kedves és szelíd természetű volt. Ez hamar kiderült, - de csak ránézésre is ezt sugallta a megjelenése.
Vele tényleg nagyon hamar összebarátkoztam. Ő volt az első, akivel szívesen álltam szóba, és hamarosan elmeséltük egymásnak az egész életünket. Persze csak dióhéjban, de még sok nap állt előttünk, - időnk aztán tényleg volt.

AZ EBÉDLŐTEREM, MINT ÖSSZNÉPI FÓRUM

A szokásos, előírt időpontban mindannyian – kevés kivétellel – az ebédlőbe tódultunk.
Ekkor láthattuk egymást teljes létszámban, hisz itt mindannyian együtt voltunk, nem úgy, mint a kiscsoportos foglalkozásokon, ahol kisebb „raj”-okra osztottak minket.
Egy-egy asztalnál hatan ültünk.
Én persze Édivel ültem egy asztalnál, attól a naptól fogva, ahogy megérkezett.
Itt – már aki akarta, - társaloghatott, ismerkedhetett a többiekkel, azokkal is, akiknek nem a mi folyosónkon volt a szobája, és így ritkábban is találkozhatott vele.
Erre persze az udvar volt az ideális hely, de az ebédlő is remek színteret kínált a barátkozásra.
Itt láttam először azt a fekete hajú, magas fiatalembert, aki súlyos autóbalesete utáni testi-lelki betegségétől próbálták megszabadítani orvosai. Pontosan velem szemben ült, és látszólag tudomást sem vett a külvilágról. Soha, senkihez nem szólt, ha mégis, akkor azt alig lehetett érteni-hallani, mert a beszéde is kicsit elmosódott volt, és szemmel láthatóan utálta az egész világot.
Nagyon meg tudtam érteni.
Ez a fekete hajú fiatalember, Tomika, nagyon érdekes jelenség volt.
Sajnos, elég bizonytalan volt a járása, a tudatlan szemlélő akár részegnek is nézhette, - de persze erről szó sem volt. Színes, mindig erős mintájú sortokban járt, hanyag eleganciával viselve hozzá egy-egy Hawaii-jellegű inget, és papucsot.

A TÁRSALGÓ

Tomika szenvedélyes kártyajátékos volt.
Ezt talán ő maga sem tudta mikor bekerült a szanatóriumba, de amikor, - sokkal később, mint ahogy ő oda befeküdt, - előkerült a pakli, Tomika ki nem maradhatott.
Esténként a kávézó előtti társalgóban gyűlt össze az a kis csipet-csapat, akiket Levi verbuvált össze, kimozdítva így a holtpontról azokat a társainkat is, akik mélyen magukba zárkózva, elkülönülve élték magányos életüket.
Levi ötlete volt a kártya, a saját pakliját hozatta be, és bocsátotta közjó számára, - és esténként izzóan heves kártyacsaták szemtanúi lehettek azok, akik csak kibicelni álltak a játékosok mögé.
Ez is Levi zsenialitását mutatja.
Annyira össze tudta fogni a szétszéledő, saját csöndjükbe burkolódzó „betegeket”, ami felért a legjobb terápiával.
Persze Levi volt a legnagyobb zsugás, - nagyon értett a játék kellemes hangulatának megteremtéséhez.
Csupa kacagás, önfeledt, gyöngyöző nevetés hallatszott a társalgó felől esténként, amikor én a Híradót néztem, magamba zuhanva. Csak egy kétszárnyas lengőajtó választott el tőlük, - de fényévnyi távolságra voltak tőlem mégis.
Ehhez a kis csapathoz tartozott egy komoly, hallgatag nagyon fiatalember is, akinek jól menő ügyvédi praxisát kellett feladnia a betegsége miatt.
Senki, soha nem merte megkérdezni tőle, mi a baja.
Szabi imádta a hivatását, és rettenetesen szenvedett az éppen folyó válása miatt, - hiányoztak a gyerekei. Három fia volt, és nagyon ritkán láthatta őket, elég picik voltak a szanatóriumi látogatáshoz.
Szabi megviselt, szétszórt és nagyon magába fordult napokat élt. Azt hiszem, kritikus állapotban volt ekkor. Hihetetlenül magányosnak tűnt, amint lehajtott fejjel, arcán mély szomorúsággal baktat a folyosón. Úgy láttam, - hátha rosszul? – hogy háta nagy-nagy gondtól görbül. Nem volt sem közlékeny, sem barátkozó senkivel. Fájdalmas látni egy külsőre életerős, nagyon szép korban lévő férfit ilyen állapotban. Azt hiszem, Szabit mindenki kedvelte, mert hiába volt szótlan, csendes és látszólag picit mogorva, - rá érvényes leginkább az a - talán nem épp idevaló - mondás, hogy „egy pingvinre gyakorlatilag lehetetlen haragosan nézni.” De valóban ez volt a helyzet: rá nem tudott senki mérges lenni. Aranyos, néha-néha és nagyritkán mosolygósan csillogó szemű, kifejezetten okos, értelmes, megfontolt a „Doktor Szabi”.
Furcsa fiú volt: alig lehetett hangját hallani, de amint Levi bevonta a nagy kártyapartikba, neki lehetett a leghangosabb, önfeledt nevetését hallani. Teljesen feloldódott a játékban, nyelve hegyét kidugva koncentrált, megszűnt körülötte minden, annyira összpontosított a nyerésre, - és legtöbbször nyert is.
Persze Levi volt a legrutinosabb kártyazsonglőr, - de én erősen gyanítom, hogy ő hagyta hogy más nyerjen, és így lelkesebben vesse magát bele a játékban.
Pedig azt hiszem, ha akarta volna, zsinórban mindenkit lemos az asztalról… Ez Levi…
Ez a kis csapat olyan összeforrottan élte az estéit ott a cigarettafüstös apró helységben, hogy lehetetlennek tetszett szétrobbantani, - de persze ezt senki nem is akarta.
A nővérek 10 óra után óvatosan jelezték, hogy ideje visszavonulni a szobákba és nyugovóra térni, de ez a felhívás legtöbbször kitolódott éjfél körülre. Volt erélyesebb és a „betegek” által nem kedvelt nővér is, aki arrogáns, és lekezelő hangon adta ki az utasításokat, és más szempontból sem tartozott a kedvencek közé, - természetesen őket nem kedvelte senki sem.
Ilyen minden hasonló intézményben akad, azt hiszem. De itt, a szanatóriumban, ezek az emberek fokozottan érzékenyek erre a hangra.
Hatalmas volt a jókedv, a hangulat: gyógyulni lehetett tőle. Így a nővérkék jótékonyan szemet hunytak az éjszakába nyúló összejövetelek felett.
Ezt onnan tudom, hogy Édi, a szobatársnőm is lelkes tagja volt a blattot verőknek, sőt idővel fő szervezője lett. Én sokáig egyedül néztem a TV-t a szobánkban, - amit az Édi férje és gyerekei hoztak be neki. Innentől kezdve én annyit sem vettem részt a kint zajló világban, mint eddig.
A Híradót és a többi műsort is ágyban fekve, kényelmesen, egyedül néztem. Édi kártyázott a többiekkel: Levi, Tomika, Szabi és Édi volt a „kemény mag”, akik a kellemes nyári éjszakában vég nélküli partikba keveredtek, - csapódtak hozzájuk ideiglenes játékosok is, hiszen a hangulat nem egy szanatórium, hanem egy kaszinó színvonalát verte.
Egyik hétvégén „kimenőre” engedett az orvosom. Hazamentem péntek délután, és csak hétfő reggelre kellett visszatérnem.
Nem mondhatom, hogy gond nélkül telt el az otthoni bő 2 nap: a hátrahagyott gondokkal néztem szembe, amint beléptem az ajtón.
Nem részletezem: komolyan gondolkodtam azon, hogy már másnap visszamenekülök a szanatóriumba, mert csak rosszabbodott az állapotom óráról-órára, amit otthon töltöttem.
Végül csak kihúztam valahogy hétfő reggelig, és szabályszerűen fejvesztetten inaltam vissza a biztonságba, ahol nem szakad rám annyi baj, gond, nehézség.
Ezalatt történt, hogy új beteg került az osztályra.
Felbolydult méhkas fogadott a megszokott folyosón, - ami egykoron oly hosszúnak és keservesnek tűnt,- pedig dehogyis volt az hosszú és barátságtalan!
Szinte megkönnyebbülten lépdeltem rajta a 32-es, jól ismert szobámig, ahol rögtön az új hírrel fogadtak.
Egy csaknem tomboló, túlpörgött asszonyt hozott be a mentő vasárnap éjjel, és a lenyugtatása szinte lehetetlen. Belekötött mindenkibe, obszcén szavakat kiabált, szobáról szobára járt, és zaklatta még éjjel is az alvó „betegeket”. Még a zuhanyozókba is benézett, akár férfi fürdött éppen, akár üres volt. Mindenki csak erről beszélt, és én tátott szájjal hallgattam: nem bántam, hogy ebből kimaradtam.
Aztán az ebédnél magam is megtapasztaltam, mi ez a nagy izgalom: Edit egy középkorú, egykor gyönyörű nő lehetett, mert a vonásai még a mai napig is őrzik azt a szépséget. Ekkor már erős nyugtatókat kapott, de még mindig a plafonon volt, és állandóan a középpontban állt, csak az ő hangját lehetett hallani, folyton jött-ment, nyüzsgött, és – szerintem! – remek humorával magára vonta mindenki figyelmét. Nem tudom megmagyarázni, de nekem a legelső pillanatban annyira szimpatikus volt, hogy azt alig tudom kifejezni.
Az „őslakók” vegyes érzelmekkel fogadták, félelem, viszolygás, elutasítás volt a reakció. Természetesen mindenki menekült előle, csak egyetlen egy ember tudott szót érteni vele, és karon fogva őt, elviselt minden atrocitást, jól kezelve azokat.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nem nehéz kitalálni, ki volt ez az egyetlen egy ember.
Hát persze hogy a Levi.
Az ő mélyen emberi lénye, meleg szíve és hatalmas lelke segítette abban, hogy Editet ne kirekesszék maguk közül a társai, hanem befogadva őt, szeretettel nyugtassák és nézzék el neki bohóságait.
Pár nap múlva az állapota rendeződött is, és ő volt az számomra, akit nagyon a szívembe zártam. Könnyed humorú, szellemes, nagyon értelmes, értékes asszony Edit: csak a legnagyobb szeretet hangján tudok róla szólni mind a mai napig.

(folytatom)