Fullextra.hu - Egy pánikbeteg naplójából

...amiben hiszünk, az valóban létezik, s aki engedelmeskedik, szinte mindig különb annál, aki parancsol.

UTÓSZÓ GYANÁNT

Ez az időszak, amit itt leírtam, - életem egyik sorsfordító periódusa volt.
Sok válságos időszakot éltem már meg, és ez talán nem is a legtragikusabb volt; de mindenképpen meghatározó.
Áprilisban szorongva, feszültséggel telve, súlyos terhet cipelve vonultam végig nehéz sporttáskámmal az utólag már egyáltalán nem ridegnek látott folyosón egy olyan intézménybe, ahol a gyógyulást reméltem.
Meggyógyultam, azt hiszem.
Kívülről is ez látszik, de talán tényleg így is van.
Valóban nincs okom azt mondani, mint Karinthy, hogy „tessék nekem visszaadni az iskolapénzt, mert nem tudok semmit!”.
Lényegesen bölcsebben, okosabban és főleg gazdagabban léptem ki azon a nagy barna ajtón, amiről egykor azt hittem: eltemet, amint döngve becsapódott utánam, s amitől oly nagyon féltem.
Amit ebben a szanatóriumban kaptam a sorstól, - azon túl, hogy visszaadta az egészségemet és ez már magában véve nagy dolog: mit is akarhatnék még ?! - az, hogy olyan embereket ismertem meg, akikkel egyébként egészen biztos, hogy nem találkozom az életemben.
Továbbmegyek: itt találtam egy gazdag, szép és kophatatlan barátságot, és olyan kivételes találkozásokat, amelyeket már soha nem vesz el tőlem senki.
Mindkettő megtanított arra, hogy csakis a kétoldalú szeretet teszi elviselhetővé a függőséget. És hogy amiben hiszünk, az valóban létezik, s aki engedelmeskedik, szinte mindig különb annál, aki parancsol.
Alapvetéseimet kicsit kijavította az élet, piros ceruzával itt-ott belejavított, bár megváltoztatni nem tudta.
Talán így van jól minden, ahogy van.
Tudatom legmélyén esetleg egy-két olyan adósság előszobázik még, melyeket meg kellett volna tennem, de valahol, valami ennek gátat vetett.
Veszekedett vadsággal, makacs kitartással hódolok a féltésnek, az érzésnek, az érzékenységnek azzal a más számára úgysem használható gazdagságának, mely bennem parádézik: törékeny, és törhetetlen, hajlékony és hajlíthatatlan szélsőségeimből tevődik össze a lelkem.
Minden, ami én vagyok, csupán annyi helyet kér ebben az írásban is, amennyit eddigi életem során bármikor: nem szeretek a középpontban állni. De ez is éppen elég ok arra, hogy teljesen fizetésképtelen adósnak érezzem magam a sorssal szemben.
Inkább gyanítom, mint tudom: örök adósa maradok, bárhogy igyekszem.
Talán ezzel az irodalmilag meghatározhatatlan műfajú írással mintegy kiírtam magamból azt, ami valóban adósságom. Ami még a szívemen feküdt, és kíméletlenül nyomta, préselte azt.
Mostani korom egyik legmeghatározóbb hittétele: ha egészséges közeget akarok magam körül látni, és életre hívni, akkor a hazugságot örökre száműzni kell a szép, igaz és tiszta érzések közeléből: hozzá ne férhessen semmiképpen.
A hazugság íze émelyítő és elviselhetetlen, ami után csak a kiábrándultság, a közöny, az undor jöhet. Ezt nem tehetjük.
Ezzel az érzéssel ezt sohasem tehetjük.
Az eltöltött sok-sok hét élményével, gazdagságával a batyumban élem tovább így-úgy az életemet, az eredményjelző táblán pedig ott villog az összegzés nagy, narancssárga betűkkel és számokkal.
Még talán változhat a meccs eredménye. Bár remélem, abba a „gödörbe” soha többé nem esek bele. Hiszem, hogy meggyógyultam.
De a játékot elkezdeni, és egyáltalán bárminemű eredményt elérni , - már biztos, hogy megérte: nem volt hiába, semmi nem volt hiába.
Van, akinek örökre lekötelezettje lettem, - és még csak ellenemre sincs.
Köszönet érte mindenkinek, (kinek több , kinek kevesebb melegséggel…), aki ebben velem együtt részt vett.
Okulásomra - talán még nem késő. Már csak magammal számolandó el ez a tizenkét hét.
Sikerülni fog.
Sikerülnie kell.

***

VÉGE