Fullextra.hu - Egy nap a lillehammeri olimpián I. rész

Nagyon csendes a hajnalunk. Néhány napra az enyém is.

Hajnalodik. Az ablak sötétítőjén beszűrődő fényből ugyan ez nem derülne ki, de az ébresztőóra nyivákolása rövidesen várható. Nem hagytam el - itt a csillogás és a dermesztő hideg városában sem - az időérzékem. Otthoni szokásomnak megfelelően így már – a gyerekektől kapott, eszelősen lehetetlen hangon suttyogó – a ébresztésre szánt tartalék-biztonsági megoldás előtt leltározom a tegnapot: … Szegény Marika. Volt baja most otthon, egyedül a beteggel... Nem bírta ki nélkülem a fiam, megint csak egy hétig... Azért az már nagy fejlődés, hogy önként – kis rábeszélésre – ment be a kórházba... Jót tett neki, hogy tegnapelőtt még beszéltünk rádión... Valahogy sehogyan sem jövök én tisztába ezzel a lehetetlen betegséggel: Mi szürkíti így el az agyát ilyenkor? Mi az eredete? Hogyan tud egyik pillanatról a másikra beleköltözni ez az eszeveszett idétlenség erőszakossága, hiszen néhány perccel előbb még vígan kacarászik?... Abszolút érthetetlen... Az orvosok sem mondtak túl biztatót, mert mit mondhat az, ha majd a gyógyszer egy kicsit segít, de lehet, hogy magától is... Magától is? Mi az, hogy magától is? Akkor most mi végre van? … Mindegy! Hétkor már megint többet tudok, hiszen akkor lesz QRX-em (előre megbeszélt összeköttetés) anyával...

1.

Nem indult még be az óra... Otthoni szokásomnak megfelelően, nem várom meg, hogy nyivákoljon. Sokszor játszom is a dologgal, hiszen szeretném az utolsó pillanatban megakadályozni, hogy elengedhesse rettenetes nyüsszögését... Most is megnézem: mennyi lett volna még hátra, amikor lenyomom a megmentő gombocskát. Még talán 3 perc hiányzott. Már olyan is előfordult, vagy két éve, hogy éppen akkor sikerült megnyomnom, amikor már szinte karattyolt. Még sosem sikerült legyőznie. Ja!? Hát a kipróbálás óta ismerem iszonyatos hangját. Azóta nem hagytam szóhoz jutni. Nem baj ez, hogy némaságra ítéltem, mert egyébként is folyamatosan suttyog. Ez nem azt mondja: tiktak. Ez suttyog. És ezt a funkciót nem lehet kikapcsolni, illetve lehetne, ha egyszer csak nem húznám fel. Akkor meg minek az óra...

Ma edzésnap van. A kézirádiók aksijai feltöltődtek az éjjel. Muszáj tölteni – naponta kétszer -, hiszen a mínusz 28 gyorsan leszívja. Mindenkinek jut majd egy-egy tartalék is, amit a belső zsebben kell tartani, mert máshol elfárad... A szokásos reggeli sétám előtt nem veszek fel minden létező cuccot magamra, mint edzésre menet. Egy kicsit gyorssétának nevezném a reggeli önébresztőmet. Valahol a sietés és a kocogás között. No a pille 120 kilcsinek lehet, hogy ez már futás? Mindenesetre nagyon jól esik reggelente, s persze ilyen tempó mellett jut lehetőség a szem látáséhségét is oltani. Úgy tervezem, hogy ma a város legalsó utcája felé indulok, és az autóút melletti sínyom oldalában megtisztított kerékpárcsíkon jövök vissza. Nem több ez 2 kilométernél...

Lillehammer nem egy nagy város. Inkább városka. Egy gyönyörűséges hegyoldal aljában, a tengerpart és a svéd határ közé szűkülő részen, az északra vezető autóút jobb oldalán. Talán 20-30 ezren élnek itt, dacolva a mostoha időjárással. Jóformán három a hegyoldallal párhuzamos utca az egész, illetve az ebből leágazó kisebb utcácskák. A távolból fenyves erdők suhogása, a viszonylag kopaszabb hegyoldal kivilágított síugró stadionja és az Olimpiai Láng köszönti az erre – most nem is annyira véletlenül – járókat, a hajnal dermesztő hidegében még éppen csak pislákoló városkát, a degeszre tömött sötét panzió- és, szállodaablakokat, a reflektorfényben úszó főutcácskát, az éjjel-nappal viruló kirakatokat. Ezt a formát találtam ki magamnak a körbenézésre, mert a napi 15 órás elfoglaltság sajnos minden percemet kitölti. Ilyenkor nyugodtan járhatók az utcák is. A tegnapi sífutó verseny napján egy magyar ember szemének teljes hitetlenkedése ellenére az egész város, a hegyoldal, a pályához vezető és a birkeberne-i Sífutó stadionra kikerült a megtelt tábla. Amerre a szem ellátott mindenütt piros-kék ruhás szurkolósereg hömpölygött. Akinek véletlenül nem volt egyen szerelése az vagy külföldi volt, vagy pedig a norvég keresztes zászlóba öltözött. Persze nekik is kijár az általam bohócsapkának elnevezett rendkívüli fejfedő, ami itt nemcsak nem okozott feltűnést, de már szinte az én sima sísapkám rítt ki a végeláthatatlan tömegből. Az olimpia hivatalos lufija (egy hatalmas Zeppelin-szerű média léghajó) szerint fél millióan lakták be erre a napra a környéket. Nekünk – két-háromezres foci-nézőszámra edzett közép európaiaknak – döbbenetes látványt, és megfoghatatlan élmény-összefügést közvetítve a magasból. Ez valami felemelő érzés, hiszen ezt az egy versenyt annyian nézték meg a helyszínen, mintha öt-hat külön foci VB döntőt összepakoltak volna. Még szerencse, hogy a tömeg – számunkra ismeretlen – rendkívül fegyelmezett, hiszen csak az út egyik felét foglalták el, hogy az olimpiai emblémás külön buszok és taxik szabadon közlekedhessenek.

Már elhagytam a – az itt második városközpontnak is tekinthető – benzinkutat, és túljutottam az egyetemfalu képzeletbeli határán is. Nyikorgó kemény pirítja arcom. Rohadt hideg lehet. Már tudatosan nem nézem meg az ablakomba kihelyezett hőmérőt, így reggelente, nehogy el vegye a kedvem a reggeli bámészkodó gyorssétámtól. Legalább 35-re saccolom. Nem igazán szabad semmit innom előtte, hiszen az így páradússá váló kilégzett levegő a minap is az arcomra fagyott. Nem mertem bemenni, így inkább az épület előtti zászlórúdhoz kocogtatva, kissé megtörtem és lefejtettem a nagyját... Ezzel a felkészültséggel és előrelátással csak a vörösségnek van esélye arcomra fagyni... Már hetedik napja vagyunk az olimpiai eszme vendégei és szereplői itt Lillehammerban. Hatodik napja, minden hajnalban megijesztem testemet a hely szellemével, a sarki hideggel... Jól esik. Nem találkozom sok emberrel, hiszen még ha lenne is kakas errefelé, akkor is van még egy-két órája a pirkadatig... Aztán az is jól esik, hogy szinte minden reggel találkozom egy sárga-kékbe svédült kis csapattal. Ők is reggeli-sétáznak. Már messziről köszöntjük egymást. Hja, hogy a csapat lánytagja gyönyörű a sapkátlan szőkeségbe bomló hajával. Naná, hogy az! Hogy ezt az egy hete távol, vagy a valóság teszi? Nem tudom. Mindenesetre napról-napra szélesedik felém küldött ébredező mosolyosa... Ismerősként köszönt az utca tegnap esti szemetét gyűjtögető, rikicsimellényes pár is... Az újságos fiú is elbicajozik mellettem, s nagyujját felfelé hegyezve üdvözöl... Változatlanul nem kérek a legkorábban nyitó kávézó forró nedűjéből sem, hiszen csak a pörkölt kávé illatára – és persze egy köszönésre – tértem be a minden esti teám pályájára... Nagyon csendes a hajnalunk. Néhány napra az enyém is.

Közeledek a takaros kis egyetemi központ felé. Ide helyezték el azokat, akik nem a semmitmondó nagydumás haveri kört erősítik, hanem mondjuk úgy: dolgoznak. Napi 10-15 órát. Biztos van logika benne, hiszen így a magányosság szélére állítva talán jobban kipihenjük magunkat, és másnap is húzhatjuk teljes erőből a szekeret a szánakozó, néha rosszalló, aztán lekezelő pillantások közepette. Egyébként rendkívül takaros a rezidenciám. Úgy, ahogy errefelé egy egyetemista-kollégistának dukál: 3x3,5-ös szobácska, hatalmas heverővel, TV-vel, telefonnal, beépített szekrénnyel, éjjeli asztalkával, íróasztallal, polcrendszerrel; aztán egy pici előtérrel, fogassal, pocakvizites tükörrel; fürdőszobával és persze WC-vel beágyazva. Már jól belaktam. Nem akarok a másik oldalra leszállni az ágyról egy kis pisi-misire, nem várom az ablakomon a napot, hiszen reggel még sötétben indulok a hegytetőre, este pedig már sötét van mire „haza”bóklászok.

Bekanyarodok a nagyjából 1-2 méteres hófal között, hiszen a többit elszállította a hókotró, mert már nem fért volna hová. Talán olyan méter húsz lehet a tisztahó. Nem semmi ugye? Nálunk már 20 centicskének is örömódákat zengünk, itt meg csak csettintesz egyet, és alig bírsz kikászálódni a szügyön is túlérő hóból... Jól bevált az egyéni páncélzat-elhárító tervem. Éppen csak az orrom környéke deresedett egy kicsit. Néhány perc múlva – a felmelegedés őrült forróságát megelőzve – már a zuhany alatt pengetem az éjszakából esetlegesen megmaradt tunnyadságot a szememből. Rendesen kipucolkodok az arcszőrzetből, mire felmelegszik a kávénak való a gyorsmelegítőben.

Már a friss kávémat kortyolom. Hat óra. Szépen időben vagyok.

/folytatása következik/