Fullextra.hu - Bizonyosság, - és újra csak a bizonyosság...

Ha csak egyetlen szóval kellene megmagyaráznom ezt a fogalmat, bizony bajban lennék…

Azt hiszem, szerencsésnek mondhatja magát az az ember, akinek lelkében kevés, vagy egyáltalán semmiféle félelem, bizonytalanság, vagy valami iszonyúan fontos dolog elvesztése miatti jeges, hideglelés-szerű, igen súlyos „betegség” nem üt tanyát.
Az én életemet mindig is meghatározta például a bizonyosság.
Maradjunk most csakis ennél az alig kifejezhető és verbálisan nehezen körülírható – de annál fontosabb fogalomnál…Fogalom…? Érzés…? Mi is ez a bizonyosság…?
Ha csak egyetlen szóval kellene megmagyaráznom ezt a fogalmat, bizony bajban lennék…
A bizonyosság – a kerek, egész minden. Minden.
Kerek, mint a legtökéletesebb kör (ha van ilyen), és ami az ép, folyamatosan hó-tiszta karácsonyt biztosító lélek fenntartásához szükségeltetik: benne minden megtalálható.
Lehet, ez másnál nem így képeződik le. Egy más lelki beállítottságú ember talán más aspektusból szemléli ezt a jelentős és engesztelhetetlenül nagy horderejű „valamit”…
Én ragaszkodom makacsul és kolostori alázattal ehhez az emberi létbe olyan nagyon belesimulni tudó és mindennapi táplálékkal ellátó igen fontos „kellékhez”, - mely nélkül félkarú óriássá válik a legedzettebb és sok-sok érzelmi viharon - akár sikerrel - átverekedett ember is…
Talán fontosabb, mint bármi más. Azt hiszem, csak az egészség előzheti meg egy hajszállal, - netán, vitás esetben - a célfotó dönthet ez ügyben.
Értek én ezalatt mindent.
Érzelmi stabilitást, a hétköznapjainkat pregnánsan meghatározó erős és a mindennapjainkra konokul kiható emóciót, a percek emberarcú megélhetőségét szép, vegytiszta valóságában - a tudatot, amely tartást ad és élni enged.
Egy olyan kivételesen bazaltkeménységű érzés ez, melynek birtoklása nélkül az emberek nagy többsége minden erőművi beavatkozás nélkül elpusztul.
Jobban mondva talán „csak” lélekben hal meg...
De ez rosszabb lehet bármi másnál.
Cudarabb a kerékbetörésnél, a felnégyelésnél, a legfájdalmasabb Custer-fejfájásnál, fogsajgásnál, az inkvizíció különös kegyetlenséggel összeválogatott kínzásait messze túlszárnyalja – és mindez együttvéve a lélek irgalmatlanul fájdalmas és egyéniségromboló lecsupaszításához vezet.
Mondom, és vallom én ezt szívemre tett kézzel, kristálytiszta meggyőződésből.
Reményeim szerint sikerül rávilágítanom egy nagyon is élő és pusztító hatású – de gonoszul látens – gondra. Járjuk körül.
Játsszunk el a gondolattal akár csak egy fél pillanatig is, – szigorúan elméleti síkon.
A bizonyosság a bizalommal csaknem ekvivalens.
Nem egészen ugyanazt jelenti, - de a hasonlóság kísérteties. Azzal az árnyalati különbséggel, hogy a bizonyosság még a bizalomnál is több... Egy olyan mélységesen mély és süppedően puha, megnyugvást sugárzó érzés, ami olyan, mint a levegőszippantás. Megfulladunk nélküle. Kivasalja gyűrődött és törődött testünket-lelkünket, szépségessé ékszerezi életünk minden percét, olyan fokú vitalitást kölcsönöz birtoklójának, amely nélkül – annak megismerése után – többet már nem tud, nem képes egészségesen és ép tudattal „funkcionálni”. Heves elvonási tünetei oly mértékben rontják az emberi élet minőségét, ami lelki koldussá teheti egykori gazdáját, - nincs mese, ez az a bonusz, az az ajándéka a sorsnak, amit nem lehet semmivel sem pótolni.
A bizonyosság és a bizalom – így tehát nyugodt szívvel tekinthető lételemnek.
Nem is kicsit.
Ha van, ha a miénk, kevésbé tűnik szemünkbe: talán nem is tudjuk, mekkora kincs birtokában vagyunk.
Megléte, megtalálása utáni hiánya viszont letális.
Pontosabban fogalmazva – az, aki „belekóstolt” ebbe a minden idegsejtbe beköltözködő és ott teljes térfogatával minden szabad helyet kitöltő érzésbe, tudatba, - tudniillik, hogy ez a nehezen fellelhető és igen becses érzés, a bizonyosság az ő kiváltságos joga és hiszi, hogy az is marad, míg világ a világ, - nos, az boldog emberré válik. Hatalmas dolog!
A képlet ennyire egyszerű…
S egyszersmind olyan bonyolult, aminek magyarázásába bele sem mernék fogni.
Ha mindezek után ez a bizonyosság és vak bizalom (kéretik jó értelemben „beemelni” a fejekbe a „vak bizalom” kitételt, mert nagyon is meghatározó szerepe van minden ezután következő percében életünknek!) valamiért picikét is megdőlni vagy megbicsaklani látszik és akár csak a leghalványabb jele is mutatkozik „szökésének” – az ember élete olyan kilátástalanul sivár mélységekbe süllyed, a pokol bugyraival vetekedő, zsigerből fakadó szomorúsággá, kilátástalansággá redukálódik, hogy a szerencsétlen delikvens bizton és teljes magabiztossággal előkeresheti az engedéllyel tartott, gyöngyházberakású, nagyon mutatós – emberi élet kioltására alkalmas – kecses markolatú pisztolyát. És durr…
Nincs tovább a miérteknek, nincs tovább értelme levegőt venni, felesleges reggelente az ágyból akár csak a lábunk kisujját is kidugni, vagy a szemünket kinyitni.
Minek?
Az élet értelme elcsordogálni látszik.
Ne hagyjuk! Tartsuk, szorítsuk, fogjuk erősen, akár a legkisebb megközelítő pontosság és precizitás utolsó, és soha meg nem szűnő újrakezdésének őrületes erejével, énünk legbensőbb zugaiból előcibált és hadrendbe fogott makacsságával, - megfeszített erőnk minden mozgósításával harcoljunk érte. Megéri. A bizonyosság úgy kell (itt persze a hozzám hasonló habitusú emberről beszélek!), amennyire csak az életben valami kellhet… Olyannyira képes új értelmet adni az addig lefitymált és fabatkát sem érő, eldobni akármikor kész létnek, hogy az ember maga sem hisz szinte ebben az enormis változásban.
Pedig ezt mind tudja a bizonyosság, - ha a miénk.
…talán túldimenzionáltam a (kór)kép lefestését.
Nem véletlenül. Minden idegszálammal kiáltom és deklarálom e csoda létjogosultságát és hihetetlen fontosságát.
A bizonyosság: élet.
Tudom, mit beszélek, még ha első olvasatra és nekifutásra az első gondolat, ami megfogalmazódik ezen írásom olvasóiban, az a zagyvaság non plus ultra-ja.
Nem az.
Én mindenesetre egy vészhelyzetben a maradék energiám összes fellelhető „katonáit” csatasorba állítanám, ha az a fajta bizonyosság, - ami egy immár klasszikussá vált film óta senkinek sem titok, és tudjuk: csakis egyszer jön el az ember életében, - …amikor minden kicsike fogaskerék olyan hajszálpontosan és olajozottan illeszkedik bele a vele együtt forduló másik apró fogaskerékbe, hogy az maga a tökély.
Ritkán adódik, de megesik olykor…
...tapasztalatból mondom...Van. Átélem, élem...Ebben élek most is.
Elismerem, ez az élethelyzet ritka, mint a tyúk foga, - de jelentem, - van ilyen.
Amikor a puszta gondolatra, hogy ezt a megfoghatatlan mirákulomot esetleg elveszíthetjük – máris patakokban folyik a tajték az ember hátán és bentszakadó lélegzettel, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba: két kézzel, de némán, hang nélkül és mély elszántsággal kapaszkodik beléje, hogy csak el ne veszítsük…! Jaj, csak azt ne…
Hiszen annyira szükség van arra az egymásba-illeszkedésre, ami olyan finom selyemcérnával lett valamikor, egy kivételesen szerencsés pillanatban összeöltve, hogy már a nyomai sem látszanak….! És…Csak életben tart. Csak van miért élni. Csak mert nélküle semmi sem működik rendeltetés-szerűen. Sőt…. Sehogyan sem működik többé.
És – valljuk be, - nem is kár az ilyen kiürült életért…
(Ez egy erősen szubjektív vélemény, belátom magam is...) Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kell szembenéznem ezzel a nagy veszteséggel: azt hiszem, sokan vagyunk, akik már nem tudnánk újrakezdeni az életüket. Hát arra vigyázzunk, és becsüljük meg nagyon, ami még van...
Ha már nem lesz, - nincs miről beszélni.
De erre gondolni sem szabad. Nem jó az ördögöt a falra festeni.
Én tudom: aki egyszer már megtapasztalhatta, és volt szerencséje este amellé lefeküdni és reggel amellett kelni; ahhoz intézni az utolsó „jó éjszakát!”-ot, aki ezt a fajta bizonyosságot tudta nyújtani (és ez oda-vissza érvényes!) – már nem lehet meg többet nélküle.
Hallod…? Érted…?
Nagyon vigyázzunk rá…
...de jó, hogy minden úgy van, ahogy most van...Egyszerűen, simán, olajozottan forognak azok a bizonyos, apró kis fogaskerekek. Jól van ez így. És így is marad, - remélem, míg világ a világ, vagy míg én élek...
Így legyen.
Így lesz.
Tudom, tudod.

...nem véletlenül írtam mindezt pont ma le. Persze, hogy Hozzád szól...És Te érted is minden szavát, - tudom...

Budapest, 2006. február 20. Éjjel 04:19 perc.