Egy nap a lillehammeri olimpián VII. rész
Dátum: Február 28, kedd, 17:05:54
Téma: Dolgozat
 |
A háború után hatalmas romokban hevert az én városom, álmom, mindenem: Budapest. |
Csipegetünk. Már teljesen átállt a szerkezet. Csak reggel eszem, és így edzés után. Aztán még este egy kis gyümölcs. Sándor is jóízűen csendeskedik, hiszen ebédelünk. Valami húsételt választottam, bár még nem sikerült azonosítanom. Jól jönne egy kis villamoskés, amikor szeretném méretezni. Megdolgozom vele. Sándor jobban járt a csirkével, úgyhogy én is pótolok egy kis grillt. Tíz perc alatt legyűrjük, s már a kávét tekergetem. Verselek a csendet kihasználva.
Futó idő
A futó idő vánkosán lyukad a tél,
Dús rügyek ritmusán fúj a tavaszi szél,
A nyári dalon formásodik a fenék,
Máris az ősz csenget, s múltidőről regél.
- No megyünk? Kérdezi a pilótám.
- Ja! De még átvedlek díszelgőbe – pattanok fel a révedésből, már az ajtó felé sietve.
- Két perc, s mehetünk!
Le a nagy göncöt, fel a hosszú alsót, a sötét nacit választom, a kockás zakó, a sál, és a díszelgő nagykabát. Nem éppen mínusz 30-ra szabták, de a korcsolya csarnokban nem is lesz oly hideg, hiszen 0 fok körül szokott lenni. Betetézem a kalappal. A tükröm örömmel csettint. Jobban szereti ezt a felállást, mint a Gombóc Artúrost.
Már az autóúton tekerünk Hamarba. Sötétedik. Az autó fényszórója pásztázza a végeláthatatlan fenyvest. Néhány bizonytalan hópehely töri meg a csendünket:
- Csak nehogy rákezdjen.
- Nem fog. Ahhoz nagyon hideg van.
- Tudod Sándor! Én lejegyzem a körülöttem lévő világot.
- Az nem rossz! Fiatal koromban én is verseltem, de akkor könnyebb volt, mert még csak magyarul gondolkodtam és álmodtam. Ma már viszont keverem.
- Én is írok verseket és novellákat is.
- És már meg is jelentél? Könyvben?
- Á! Nem! Nem merek még senkinek mutatni belőle, csak a családban olvasgatják.
- Egyszer majd még én is lehet, hogy meglátlak a könyvespolcon.
- Nem hiszem én azt! Nem nagyon van szándékom ilyen irányban, meg a hetvenes évek elején el is vették a kedvemet.
- Az már rég volt. Ma már biztos tetszenének sokaknak.
- Ki tudja? Volt olyan verseny, aminek az volt a témája, hogy: csillagok. A bíráló meg azt mondta: esélyem sem volt, hiszen az én csillagjaim nem voltak vörösek.
- Hm! Akkor ez ment! Most is van versed?
- Van! Itt is írtam.
- Megmutatod?
- Ha akarod. Aztán... Van még... - jövök elő a farbával. - A ti kis románcotokat is megnovellázhatom?
- Ne nevettess! Tőlem.
- Jó! Akkor mielőtt hazamegyek elolvasod?
- Már, hogy a fenébe ne olvasnám.
- De... - jövök elő az újabb bizonytalansággal. - Miért éppen téged választott Birgit, a sok menekült közül?
- Jaj, hát ezt akkor még én sem tudtam:
*************************
A háború után hatalmas romokban hevert az én városom, álmom, mindenem: Budapest. Sokat játszadoztunk mi gyerekek a romok között. Nagy háborús jelenetek voltak akkor legfontosabb játékelemeink. Aztán később egy kezdett mutálni a hangom, szőrösödni a szakállam helye, ahogy a romok fogytak. Fúrikoltuk a sittet, meg később a millpengőt is. Nehéz idők voltak, de mindig megtaláltuk a módját annak, hogy meglegyen a másnapi betevő. Édesapánkról nem sok hírünk volt, de minden este imádkoztunk, hogy segítse haza őt az Isten.
Örömmel jártunk a követségek környékén, hiszen ott mindig akadt tennivaló a kertben, behordhattuk a szenet, fát. Jó volt itt kiválasztottnak lenni, mert mindig lecsurrant valami. Egy kis kolbász, egy kenyér, egy kis hús. A tavaszi fanyesésért pedig megkaptam a pincében porosodó biciklit. Igazi Stayer volt! Nagy márka. Közel 20 lyukat ragasztottunk az abban az időben pótolhatatlan belsőn. Csillogóra csiszoltam minden alkatrészét. Az volt az én első „taxim”. Mindenhová azzal mentem. Jobban is ment az önellátás, hiszen mindenhová elsőként érkezhettem, és a szállítás sem okozhatott gondot. Azonban a követségeken gyakran cserélték a személyzetet, mert előbb-utóbb mindenki gyanússá vált.
A svéd követségen sem volt ez másként. Ezért ezen a napon nagyon félve közelítettem a kerítés felé. A redőnyök leengedve. Semmi mozgás. Megálltam a konyhaablakkal egy magaságban. Nem szálltam le a bicajról, csak az egyik lábam a kerítés kőtalapzatára tettem, míg a jobb kezemmel a vaskerítésbe kapaszkodtam. Kényelmes volt ez a parkolási mód, ugyanakkor gyorsan menekülésre is foghattam a dolgot, ha valami nem várt dolog következik. Nagy csend volt. Már kezdtem azt hinni, hogy ezt is bezárták, de egyszer csak ellibbent a konyhaablak függönye. Egy gyönyörűséges, pisze szőke kislány kandikált kifelé. Olyan 8-9 éves lehetett. Igen. Ő volt Birgit. Néhány hónapig jártam dolgozni hozzájuk.
Aztán elkerültek Pestről. Újak jöttek, s azok is cserélődtek. Majd jött '56, s mi Bélával disszidáltunk. Itt ismert fel a nagylánnyá serdült kis Birgit, amikor az adományokból gyűjtött ételt osztotta nekünk. A szökés előtt fel sem figyeltem rá, csak tekintetünk akadt össze néha, de olyan távolinak tűnt abban a lehetetlen helyzetben... Nem ismertem fel. Csak valami különös érzés fogott el, amikor egy kanállal mindig több került a tányéromra, s legtöbbször a hús is duplán tévedt a levesembe. Gondolni sem mertem arra, hogy én, és ez a gyönyörűség együtt szökünk majd ide a messzi északra.
**************************
Bekanyarodunk a hatalmas Halle elé. Már várnak bennünket. Kis magyar trikolór a jel. Sándor egyeztet a lánykával, s elindulunk a protokoll-szobába.
/Folytatása következik/
|
|