Eszmei mondanivaló
Dátum: Március 02, csütörtök, 10:32:15
Téma: HAPCI
 |
Aki gyakran ír publikálási célokból, tudja, milyen nehéz jó felvezető szöveget kitalálni, hogy ne csapjon rögtön bele a lecsóba. |
Kaptam egy levelet. A III. emelet 4-ből. Azt mondja:
"Tudod, ki a Sündörgőné???!!! Az a drága jó ...... ................. .......... ............. ........ .......... ....... .............. ............ ........... ..... .......... ........... ............. ........ ....... ...... ............. ............... ...... ...... .... ....!!! Te utolsó ..... ....... ..... ............ ....... ....... ........... ....... .... ........ ...... ......... ........ ....... ..... ..... ............ .......... ........ ........ ..........!!! Hogy a ..... ........ ........... .............. ....... ....... .... ........ ...... ......... ........ ....... ..... ..... ............ .......... ........!!!"
(a szerk. megj.: a jóizlésre, valamint a nyomdafestéknek bizonyos szavakra, kifejezésekre robbanásszerűen kitörő allergiájára való tekintettel a pontozott rész cenzúrázva lett)
Hát így jártam.:-(((
Az történt, hogy írni akartam valamit a kopogtató cédulásokról, de valahogy olyan sutának nézett ki az az egy szál rövidke mondat, hogy "Jaj, NEEEEE!!!". Gondolván, hogy létezik írói szabadság, kerítettem hát hozzá egy rövidke, alig 20 oldalas kis bevezetőszerűséget, gondosan ügyelve arra, hogy lehetőleg ne bántsak meg senkit. Igaz ugyan, hogy ebben említést tettem egy bizonyos Sündörgőnéről, mondván, hogy "a mi házunkban ezen a néven fut az a nő, akiből minden valamire való házban található egy példány. Az a típus, akinek mindenről van véleménye, és aki ha valamiről nem tud, akkor az nincs is". Hogy tényleg nem akartam senkit megbántani, annak ékes bizonyítéka, hogy még arra is rávettem magam, hogy személyesen járjam be a III. emeletet. Mert azért mégiscsak ciki lenne, ha lenne ott egy 4-es számú ajtó. Még arra is ügyeltem, hogy még véletlenül se lakjon a házunkban Sündörgő, vagy ehhez hasonló nevű ember, vagy ha már lakik, lehetőleg agglegény, vagy lehetőleg nemi identitásában kihívásokkal küszködő egyed legyen (hogy koszorús nagy sómanusunkat idézzem), és semmiképpen sem nőnemű. Szerencsémre (gondoltam akkor) ilyennek még a nyomát sem találtam. Bátran közzé tettem hát a cikket, a jól végzett munka jól eső hátradőlésével várva a tapsikoló, gratuláló reakciókat. Álmomban sem gondoltam arra, hogy a magvas, vaskos mondanivalót bárkiben is elfedi az, hogy helyileg a III. emelet 4. lakásában lakik, illetve hogy a körítésnek szánt csacska kis bolondozásommal bárkinek is a lelkébe gázolhatok.
Mindegy. A dolog megtörtént, sűrű mea culpázások közepette igyekszem hát bocsánatot kérni, s hogy ennek nyilvánosságot is adjak, kiírni a ház faliújságjára, hogy a cikkben emlegetett Sündörgőné csupán kitalált személy, és még véletlenül sem azonos a ház III. emelet 4-es számú lakásában lakó XY-nével. Legfeljebb ezek után az is elolvassa a cikket, aki valami vétkes hanyagságból kifolyólag még esetleg nem olvasta. Amiből persze újabb bonyodalmak származhatnak, s a végén még úgy járok, mint a ... (biztos, ami biztos, inkább nem írom ki a címet) szerzője, akinek fejére már vérdíjat is kitűztek.
De a lényeg nem is ez. Az eset természetesen megint beindította nálam az agymenést. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire oda kell figyelni arra, hogy mit is ír az ember. Mert lehet a mondanivaló világmegváltó, bölcs kinyilatkoztatások bőséges tárháza, ha a körítés félreérthető, akkor biztos lesz legalább egy ember, aki félre is érti.
Nézzünk egy alapesetet. Mondjuk ha példának okáért rávenném magam, hogy cikket írjak, vagy bármilyen módon kifejtsem véleményemet a kontárságról, írhatnám, vagy mondhatnám, hogy: 'Van ugyebár a közismert történet a hályogkovácsról. Azt hiszem, a nagy többség ismeri a sztorit, ám leírnám, mert mint mondják, "egy újszülöttnek minden vicc új". ...'
Mik lehetnek a várható reakciók?
Kedvesemtől, hiszen ő szeret: "Jaj, ne csigázz! Meséld már!!! Iszom szavaid!".
Ida, a titkárnőnk: "Ismerem. Lapozzunk."
Alattunk lakó, akit csőrepedésből kifolyólag kismilliószor eláztattunk már: "A franc a hülye pedofiljába!!! Csak kitört belőle a Freud! Újszülött kéne neki, mi???"
Az első esetben (Kedvesem esetében) ugyebár az a folytatás, hogy meg is hallgatja. Immár ötvenezredszer is. Szemében huncut mosollyal. Amiről sejteni lehet ugyan, hogy mit jelent, de nem árt figyelembe venni, hogy akár azt is jelentheti, hogy tegnap két szót más sorrendben mondtam. Viszont az a verzió is nagyon jó volt, hiszen pont azzal lett jobb a tegnapelőtti nyolc, és az elmúlt években napjában ötször - húszféleképpen elmondott verziókhoz képest.
Ida drágáról nincs mit mondanom. Ő unottan rendezget tovább az íróasztalán, alig észrevehető, de jelentőségteljes pillantásokat vet a faliórára, és sokat sejtető grimaszokkal emelgeti a postakönyvet, tele könyvelésre váró levelekkel, számlákkal, majd a mögöttem becsukódó ajtó mozgását teste mélyéből felszakadó hatalmas sóhajával keltett légnyomással segíti.
Néhány elvetemült olvasó esetleg átsiklik a hasonlat felett, és kifejti saját nézetét a kontárság intézményéről.
Mondanom sem kell, hogy az alattunk lakó lesz majd az, akinél vért izzadhatok, akkor sem mosom le magamról már az életben a pedofilia vádját. Amúgy is vaskos rosszpontkönyvébe újabb hatalmas fekete pötty kerül, s napjában húszszor elismétli magában, nehogy elfelejtsen majd pótlapokat beszerezni.
Könnyen elvész hát az igazándiból megcélzott mondanivaló, nagyon vigyázni kell, mit, hogyan fogalmaz meg az ember. És ez az írástudók, vagy magukat annak tartók igazán nagy felelőssége! Persze csak akkor, ha van mit mondaniuk. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy ha legalább maguk előtt világos, mit is akarnak mondani. Én pl. amikor nekiláttam ennek a cikknek, még tudtam ...
Esküszöm!
Na mindegy ...
Utóirat:
Szokás szerint, mielőtt beküldtem e cikket, megmutattam Kedvesemnek, hogy mehet-e a nyilvánosság elé?
Elovasta.
Reakciója?
"Te kis hazudós!:-))) Nem is kaptál semmiféle levelet!:-)))"
Hát erről beszéltem, Nyuszómuszó!
|
|