Fullextra.hu - Egy élő fantom: az alkoholizmus

Ez a betegség a bonyolult témakörök közül talán a legkevésbé kutatott terület.

Él velünk és köztünk egy láthatatlan betegség, melynek neve kóros iszákosság, hétköznapibb nevén: alkoholizmus.
Igen, betegség ő, - nem egy rossz szokás, nem egy felvett allűr, nem egyfajta „mértékkel élvezem az italt” szórakozás: igenis, senyvesztő kórság, aminek nagy veszélye abban rejlik, hogy egyes emberek súlyos tévhitben élnek, méghozzá olyan formában, amelyekről az áldozatoknak sejtelmük sincs. Ők szeretik azt hinni, hogy azt a bizonyos mértéket nem lépik soha túl, és képesek bármelyik percben önként és dalolva lemondani az ivásról.
Köztudott tény: sajnos hazánk elől áll a világranglistán, az alkoholisták száma óvatos becslések szerint is nagyjából félmillióra tehető.
Egy amerikai pszichiáter szerint az alkoholistáknak sincs több „rejtett” érzelmi problémája, mint a nem-alkoholistáknak. Ez a betegség a bonyolult témakörök közül talán a legkevésbé kutatott terület.
Murphy szerint az alkoholista az, aki pontosan ugyanannyit iszik, mint mi, - csak nem szeretjük.
Ez roppant jópofán hangzik, mosolyt tud csalni az arcunkra és jót derülünk rajta, - de aztán ráfagy ez a mosoly az orcánkra.
Alaptézis ugyanis, hogy az iszákosság ártalmas viselkedést hoz létre : komisz, agresszív lesz ezen betegek nagy százaléka, ami családok ezreit nyomorítja meg. Én-mániát okoz, depresszióba taszítja élvezőjét, a fizikai károsodások sora igen hosszú: agykárosodás, májbetegségek, gyomorfekély, és még sorolhatnám, de nem ez a cél. Nem elrettenteni akarok, sokkal inkább rámutatni arra a számomra leginkább nyugtalanító és zavarba ejtő problémára, hogy az iszákosok mekkora kárt tesznek szándékosan másokban, - nem beszélve ekkor még arról, hogy magukban is mennyit rombolnak, - lásd a fent említett, többségében irreverzibilis betegségek hadát.
Igen, az alkoholizmus betegség – mint már írtam cikkem elején. Ezt megerősítendő, idézem Dr. Kathleen Whalen FitzGeraldot: „ Tudjuk, hogy genetikusan öröklődik. Nem szellemi úton, vagy a környezet közvetítésével, hanem a test vegykonyhájának közvetítésével…Az ember azért lesz alkoholistává, mert biológiailag hajlamos rá, aztán, ivással teszi próbára ezt a hajlamot.”
E betegség megértéséhez nagyon fontos lépés az, hogy lássuk be: az alkoholizmus maga okoz súlyos pszichiátriai zavarokat.
Tudjuk, nem szándékosan nő meg például az egója: az én-mánia mélyreható, belső lélektani folyamatok eredménye: az ital okozta bizonytalanságban és feszültségben gyökerezik. Magyarul és érthetőbben, az alkoholfüggőségben szenvedő ember azért vesz fel bizonyos viselkedési sémákat, hogy kompenzálja a függősége okozta mély megaláztatást.
Az alkoholista mindig többre szeretné becsülni önmagát. Csakhogy a beteg egók hatalomra vágynak, uralkodni másokon, vagyis rajtunk. Ez aztán akár gonosztevőkké is változtathatja őket. És nem biztos, hogy eltűnik akkor, ha a véralkoholszint csökken, tehát a beteg józan. Ez már a társadalomra is igen veszélyes, nem csak a család szenved tőle, aki kénytelen elviselni a zsarnok basáskodását.
A tagadás jellemzően vezető tünet egy alkoholistánál.
Bármilyen egyszerű ember, vagy magasan iskolázott, lehet az IQ-ja kétségbeejtően alacsony, vagy toronymagas, - ő az abszurditásig tagadja iszákosságát. Így van a hazugsággal is, a túlteljesítés kényszerével is, és az erkölcse fellazulásával is. Alattomossá, ravasszá, és alaptalanul vádaskodóvá válik, örömét leli mások megalázásában, szexuális viselkedésében agresszív, ésszerűtlenül sértődékeny, csak felszínes érzelmekre képes, gyakran változtatja lakóhelyét. Ez utóbbi szinte mindig sikertelen próbálkozás, hogy visszanyerje uralmát az élete, azaz az alkoholizmusa felett.
Nagyon sok híres ember szenvedett ebben a betegségben, elég ha csak Ernest Hemingway, William Faulkner, John Steinbeck, Jack London,Tennessee Williams, Truman Capote, amerikai írók nevét megemlíteni, netán a film világából James Deant, vagy Humphry Bogartot. Esetleg Európából Gerard Philippe, Henri de Toulouse-Lautrec, Edith Piaf és más – egyébként kiváló művészről – szólni. A sor sajnos hosszú. Festők, színészek, énekesek, írók, - egyszóval művészemberek hada esett áldozatul e rút kórságnak.
Ők azok, akikről – ismeretségük , és a bulvárlapok okán – tudunk.
De hány és hány névtelen, hétköznapi, civil családapa, anya, férfi és nő raboskodott e kelepcében! Sajnos, nem lehet múlt időben beszélni. Igaz, mára talán már „divatosabb” a kábítószer fogságában vergődni, de az ital romboló hatása még ma is szedi áldozatait.
Megoldás? Kiút?
Kétségtelen, vannak akik kemény, embert próbáló terápiával, gyógyszerekkel, orvosi segítséggel szabadulni szeretnének ettől a nem kis gondtól, - és egyeseknek sikerül is. Ők maguk is azt mondják: ebből meggyógyulni nem lehet, csak momentán éppen nem isznak…Egy alkoholista mindig alkoholista marad, - legfeljebb nem iszik már többet. Ez egy furcsa megállapítás, de nem én találtam ki: maguk a betegek is így mondják.
Sok széthullott család tudna erről órákon, napokon át beszélni. A megaláztatásról, verésről, anyagi ellehetetlenülésről, fájdalomról, sírásról, fogadkozásokról, - és a mindig újrakezdésről.
Léteznek, működnek civil szervezetek, ahol szintén segítő kezet nyújtanak -nyújtanának ezeknek a beteg embereknek. A siker kétesélyes. Már az is haladás, ha valaki belátja, hogy szüksége van valamiféle mankóra, amire támaszkodnia kell, ha élni akar. Ennek is örülnünk kellene…Sajnálatosan kevesen élnek vele.
A baj csak az, hogy a társadalom a legnagyobb jóindulattal sem tudja kordában tartani ezt a szörnyet, és igazi megoldás még mai napig sem született . Nem csak nálunk nem; - sehol a világon.
Nincs értelme javaslatokkal előállni mindaddig, amíg az emberek felfogása az ivásról alapvetően meg nem változik.
Csakis azután lehet megvetni az értelmes, hasznos, és célravezető cselekvés alapjait.
Hogy ez mikor jön el?!
Ez itt a legfontosabb kérdés, mely egyben a leghomályosabb is. Erőfeszítések mindig is voltak ez ügyben, csak a hatékonyságuk kérdőjelezhető meg. Ez egy sokkarú polip, amelyből ha egyet levágnak, több is nő helyette.
Olyan összetett társadalmi probléma ez mindenhol a világon, amely azt vetíti előre: sajnos, még nem járunk túl közel a megoldáshoz.
Ezek a kérdések és felvetések biztosan megválaszolatlanok maradnak még egy darabig. Viszont ezek olyanok, amelyekre ugyan nincs válasz, mégis vannak annyira fontosak, hogy fel kell tenni őket.