Fullextra.hu - Spion születik

Vastag hófelhők mögül szürke homály derengett, a Duna-part felől kegyetlenül csípős szél söpörte az utcát.

Bányai Tamás

Spion születik

Maróti Sanyival a sarkon futottam össze, mint általában majd minden nap iskolába menet. Az éjszaka helyét készült átadni a nappalnak, didergetős hidegét odahagyva váltótársának. Februári reggel volt, azon téli reggelek egyike, amikor az istennek sem akarózott kimozdulni a meleg szobából. Vastag hófelhők mögül szürke homály derengett, a Duna-part felől kegyetlenül csípős szél söpörte az utcát. A kötött sapkát fülemre húztam, a sálat is úgy igazítottam el, hogy az államat, számat is takarja, elég, ha az orrom ég a hidegtől. Hónom alá csaptam az iskolatáskát, kezeimet jó mélyen zsebre süllyesztettem. Behúzott nyakkal, sietősen lépkedtem, amikor valaki hátba vágott. Maróti Sanyi volt.
- Gyere, mutatok valamit! - mondta izgatottan. Ez talán még nem keltette volna fel az érdeklődésemet, de láttam rajta, nagykabátja begombolatlan, kesztyűt sem visel, mint aki késésben van és nagy sietve kapkodott magára mindent, még begombolkozni sem volt ideje. Arca piros volt, inkább az izgatottságtól, mint a hidegtől, és olyan türelmetlenül rángatta a karom, hogy hónom alól kicsúszott a táska. Ő hajolt le érte, így akarhatott engesztelni, mert biztos látta rajtam milyen dühös vagyok. Nem a táska miatt, de mintha rángatása következtében elillant volna kabátom alól még az a kevéske meleg is, amit otthonról hoztam.
- Mit akarsz már megint mutatni?
Mert Maróti Sanyinak mindig volt valami dicsekedni valója, legtöbbször olyasmi, amiben nem volt semmi különlegesség, ő mégis látott bennük valami fantáziát, amit senki sem akart megérteni. Ilyenkor kezdte magyarázni, miért csodálatos az, amit mutogatni akar. Az ő szemében minden talált tárgynak volt valami rejtelmes titka, márpedig igen gyakran bukkant olyasvalamire, ami mellett mások csukott szemmel mentek el. Nemrég, amikor vasat gyüjtöttünk a MÉH-nek, valaki egy régi parazsas vasalót nyomott a markunkba, a füle letört, még így is súlyos vasdarab volt, ám Sanyi ragaszkodott ahhoz, hogy megtartsuk.
- Fűteni lehet vele - mondta akkor -, mint egy kályhában. Meleget csinálunk a bunkerben.
Jó időben a Duna-partra jártunk, a magasra halmozott farakások egyikében alakítottunk ki egy kuckót. Innen néztük a Dunán úszó hajókat, akár egy kikötői erődítményből a szárazföld védői. Nyáridőben ez még rendjén is volt, ám ilyenkor télen a jég ráfagyott a fahasábokra, még a kesztyűs kéz is odaragad, amikor kapaszkodunk fölfelé, a farönkök között utat talál magának a szél és eső, ez volt a legutolsó hely a világon, ahova ilyen zimankóban kívánkoztam. Ezt akarta Sanyi befűteni a vasalóval.
- És honnan veszel parazsat hozzá? - kérdeztem tőle, hogy kedvét szegjem.
- Otthonról, a kályhából - felelte őszinte meggyőződéssel, ennek ellenére mégsem tudott rávenni a bunkerfűtésre. Így aztán a vasaló feledésbe is merült.
Hiába rángatott, csak baktattam tovább.
- Majd a suliban megmutatod, amit akarsz - igyekeztem lerázni magamról, de addig erősködött, míg végül csak behúzott egy kapu alá, hogy ne lássa senki más azt a csodabogarat, amit az orrom alá akart dugni. Mintha legalábbis tömeg tolongott volna az utcán, s mindenki éppen minket figyelne.
Ámde nem csodabogár volt, amit előhúzott az aktatáskájából, hanem egy revolver. Igazi revolver. Én ugyan nem értek hozzá, de Sanyi szerint egy TT, amilyet az orosz tisztek használnak.
Nem tagadom, hirtelen én is átmelegedtem, ez már komoly dolog, akkor is, ha fogalmam sem volt róla, mit kezdjünk vele.
- Honnan szerezted? - kérdeztem, és lázas lettem a kíváncsiságtól, holott abban az időben, 1957 februárjában még egyáltalán nem volt lehetetlenség elhajított fegyverre bukkanni.
- A grundon - felelte.
Hittem is, nem is. A Katona József utca és a Pannónia utca sarkát elfoglaló üres telken egy csenevész fa, egy fia bokor sem volt, ha ott valaki eldob vagy elhagy valamit, már a sarokról szemet szúr. Kétségesnek tűnt, hogy pont Maróti Sanyi volt az, aki ezt a fegyvert először fölfedezte.
Mindamellett hihető is volt, a revolver valahogy illett hozzá, mégha késve került is a kezébe. Egy fegyvertől még senki nem válik hőssé, de most éppen úgy tekintettem rá, irigykedve, mint a forradalom alatti napokban, amikor egyszer-kétszer összefutottunk. Ritkán, mert engem az apám a világért sem engedett ki az utcára, kiszökni sem lehetett, az öregem otthon ült egész nap, hallgatta a rádiót és sóhajtozott: “Istenem, már megint mibe viszik bele ezt az országot! Még a háborút sem hevertük ki!”
Maróti Sanyi, mint mesélte, még a harcok alatt is sokat csavargott, egyszer - állítólag - majdnem le is lőtték, amiért mi mindannyian úgy néztünk rá, mint egy hősre. Persze neki könnyű dolga volt, az apja már a forradalom első napjaiban eltűnt, csak a fegyverropogás elcsitultával tért haza, anyja meg - valahányszor Sanyi is kimerészkedett az utcára - csak annyit mondott: “Vigyázz magadra, fiam, nagyon!” Pedig az anyai féltés nyilván nem hiányzott őbelőle sem, de úgy lehetett vele, férfiak dolga, ami történik, s az ő szemében mégiscsak férfiember volt a fiacskája, még ha éppen cseperedő is. Nekem sokszor az volt az érzésem, apám nem is engem féltett, hanem az egész családot. Mindig is azt mondta, olyan időket élünk, amikor egy ember ballépése sokkal nagyobb bajt zúdít mások nyakába, mint amennyit ő maga felvállalna. Vészes idők járnak az ártatlanokra, szokta volt mondogatni, s a maga módján igyekezett is elkerülni mindent, ami kétes kimenetelű következménnyel járhatott. Holott biztosan tudom, hogy nem volt gyáva ember, hiszen egyszer a szemem láttára ugrott a robogó busz elé, hogy elrántson egy totyogó öregasszonyt. És, szerintem, ehhez is bátorság kell.
Mostanra azonban már elmúltak a kockázatos idők, ha lassan is, de visszatért az élet a városba, jó hosszúnak tetsző téli szünet után nemrég az oktatás is elkezdődött az iskolában, apámnak sem kellett attól tartani, hogy bajba keveredek, immáron nem is tartott bezárva, estig csavaroghattam én is, ha végeztem a házi feladatommal.
Elismeréssel néztem a revolvert, ez már tényleg olyasvalami volt, ami titoktartást követel, és azzal, hogy Maróti Sanyi megosztotta velem féltve őrzött és izgató titkát, előttem is kinyílni látszottak a szabadság kapui, hiszen ebbe senki sem szólhatott bele, lévén, hogy senki más nem is tudott róla, így azt csinálhattunk a revolverrel, amit jónak láttunk.
A hideg szélről és az iskoláról is megfeledkezve izgatottan kérdeztem:
- Mit akarsz csinálni vele?
- Még nem tudom, de megőrizzük - mondta, és én örültem, hogy többesszámban beszél, nem akarja magának kisajátítani a fegyvert.
- MUK - suttogta sejtelmesen, még körül is nézett, hátha valaki ott ólálkodik a kózelünkben, s éppen azt akarja kihallgatni, amiről beszélünk. - Tudod, mi az?
Tudtam. Az iskolában is sustorogták, néha még egy-egy lopva kiragasztott plakáton is olvasni lehetett, hogy márciusban újra kezdjük, aminek a rövidítése volt a MUK.
- Harcolni akarsz? - kérdeztem, és furcsa izgalommal töltött el a gondolat, hogy én is felkelő leszek, aki bátran kiáll az igaz ügy mellett, bár sejtelmem se volt, adott esetben hogyan fogok elszökni apám mellől. De február volt, annak kifundálására még bőven maradt idő márciusig.
- Lehet - mondta Maróti Sanyi. - Azt majd még meglátjuk. Mindenesetre megőrízzük. Még jól jöhet.
Az élet ugyan többé kevésbé visszatért már a régi kerékvágásba, az iskolában azonban akadoztak a dolgok. Nemcsak azért, mert orosz helyett szabadon lehetett nyelvet választani, s így, amikor a tanrendben a tanév elején még orosznak bejegyzett óra következett, mindenki szétszóródott, ki német, ki angol vagy olasz nyelvoktatásra ment, amiből a szünetekben olyan fejetlenség keletekezett, hogy szinte senki sem tudta mit melyik osztályban talál meg. Hanem azért is, mert sok tanár hiányzott. Nem tudtuk pontosan, mi lett velük, bár az igazgatóhelyettesről és a tornatanárról úgy hírlett, disszidáltak, jó néhányról nem tudtunk semmit. Érkeztek ugyan új tanárok is - állítólag a szétlőtt Práter utcai iskolából, ám azok még nem ismertek senkit, mint ahogy mi sem őket, és ez is csorbította az iskolai rend zavartalanságát. Mi persze örültünk, hogy sok a lyukas óra, némelyikre még tanár se jött be, mi meg csinálhattunk, amit akartunk. Ilyenkor a hetes volt megbízva a rend felügyeletével, őrá meg a kutya se hallgatott, hiába próbálta fegyelmezni az osztályt, végül inkább ő adta be a derekát, s hagyott szabad folyást beszélgetésnek, verekedésnek, randalírozásnak.
Aznap a harmadik óránk volt ilyen lyukas óra, mi számítottunk is valamelyik helyettesítő tanárra, de nem jött senki.
Maróti Sanyival hátra ültünk a középső padsor utolsó padjába. Péti Gabi is odaült elénk, vele megoszthattuk minden titkunkat, hiszen hárman voltunk jóbarátok.
- Apám! Ezzel aztán már oda lehet sózni! - suttogta Péti Gabi felmászva a pad tetejére, úgy véve szemügyre a pad alatt rejtegetett fegyvert. Maróti Sanyi csak félig húzta ki az aktatáskájából, de így is jól látszott a revolver férfikézbe illő bakelit nyele.
- Ki van biztosítva? - kérdezte Péti Gabi tudálékosan. - Nehogy elsüljön!
- Nincs benne golyó - mondta Maróti Sanyi, nem is annyira Gabi megnyugtatására, mint inkább afelett sajnálkozva, hogy így ez a jószág sokat veszít értékéből.
- Mutasd! - követelte Péti Gabi, s addig nem nyugodott, míg Maróti Sanyi ki nem húzta a revolvert a táskából. Nekem még soha nem volt fegyver, még légpuska sem a kezemben, és csak ámultam, milyen szakértelemmel húzza ki Maróti Sanyi a tárat.
- A csőben sincs?
Maróti Sanyi hátrahúzta a závárt és odadugta Péti Gabi orra alá.
- Most már elhiszed?
Annyira elmerültünk a fegyver tanulmányozásában, hogy észre sem vettük, elült az osztályban a zsivajgás, a fiúk vigyázzba álltak a belépő tanár tiszteletére, aki persze egyenesen odajött hozzánk. Maróti Sanyi épphogy vissza tudta csúsztatni a fegyvert a táskába, ám a mozdulat már nem kerülte el a tanár figyelmét. Új tanár volt, nem a régiek közül való, nem tudtuk, mit várhatunk tőle. Igyekeztünk közömbös képet vágni, mint akinek semmi vaj nincs a fején, ártatlanul feledkezett bele valami jelentéktelen dologba.
- Hadd lássam csak, mit dugdosol? - kérdezte a szikár, mogorva arcú tanár, morózus kinézetéhez képest barátságosan.
Maróti Sanyi meg én mozdulatlanul néztünk fel rá, Péti Gabi óvatosan visszacsúszott az előttünk levő padra, mint aki meg akar tagadni minden közösséget velünk.
- Semmi. Csak…
- Na, ide vele! - követelte a tanár. Hangjából eltűnt a parányi jóindulat.
Nem mozdultunk.
A tanár dühös lett, nem szokhatott engedetlenséghez, láttam az arcán, hogy elvörösödik. Egy hirtelen mozdulattal lehajolt, kikapta az aktatáskát a pad alól, magasba emelve felfordította és kiborította tartalmát a szomszédos pad írólapjára. Nem tudom, hogy a rolós tolltartó vagy a revolver koppant-e nagyobbat.
Síri csend lett az osztályban, Sanyi meg én megszeppenve, mégis dacosan néztünk fel a tanárra, aki le nem vette szemét a fegyverről. Láttam rajta, hogy remegés fut végig az egész testén.
- Ó, hát így állunk! - mondta a tanár. Kezébe vette a revolvert, óvatosan, mint aki attól tart, még felrobban.
- Na, gyerünk! - rivallt ránk indulatosan. Nem volt mi tenni, kikászálódtunk a padból.
A tanár az igazgatói irodába kísért bennünket, váltott néhány szót az igazgatóval, majd mind a ketten távoztak. A revolvert vitték magukkal.
- Most mi lesz? - kérdeztem suttogva Maróti Sanyit.
- Semmi - felelte magabiztosan, s nekem úgy tetszett, közömbösen is. - Azt kell mondani, suliba jövet találtuk az utcán és nem tudtuk kinek adjuk át.
Ezt elfogadható érvnek találtam, meg is nyugtatott.
Nem tudom meddig ácsorogtunk ott az igazgatói irodában, de jó sokáig, az biztos, mert kétszer is hallottuk a szünetet jelző csengőszót.
Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, az igazgató lépett be, mögötte meg egy rendőr és egy idegen civil.
- Itt vannak - mutatott ránk az igazgató -, meg itt van a fegyver is.
Átadta az idegen civilnek a revolvert és megint eltávozott. Az idegen leült az igazgató karosszékébe, a rendőr meg ott maradt az ajtóban, mint aki szökésünk útját akarja elállni.
Az irodában jó ideig csend volt. A rendőr a falat bámulta, az idegen meg minket nézett szúrós szemekkel. Aztán teljesen váratlanul ránk förmedt:
- A golyókat hova rejtettétek?
Maróti Sanyi válaszolt.
- Nincsenek golyók. Így találtuk.
Az idegen felhorkant, ez valami nevetés lehetett nála.
- A járdán - mondta. - Ott hevert a járdán, valakinek biztos kihullott a zsebéből és nagy sietségében észre sem vette. Ti meg rátaláltatok, és persze hiába kerestétek a tulajdonosát.
- Majdnem így volt - mondta Maróti Sanyi.
Az idegennek eltorzult az arca, felpattant a karosszékből, egy pillanatra még a rendőr is megijedt.
- Mi az, hogy majdnem így volt, te gazember? - kiáltotta, s közben odalépett elénk.
Ösztönösen léptünk volna hátra mind a ketten, de a falba ütköztünk.
- Találtuk és le akartuk adni - mondta Maróti Sanyi.
Ő kapta az első pofont. Az ütés súlyától nekem dőlt, s talán ez volt a szerencsém, no meg az, hogy eddig ki sem nyitottam a számat, mindenesetre én megúsztam.
- Vigye ki! - mutatott rám az idegen férfi, mire a rendőr megragadta a karomat, és kivonszolt az irodából.
Ott álltam a tanáriban, ahol akkor mindössze két tanár tartózkodott, s úgy néztek rám, mintha sose láttak volna. Az egyik ráadásul az osztályfőnökünk volt. Előbb megcsóválta fejét, talán nemtetszése jeléül, aztán lehorgasztotta, mintha sajnálná, hogy mibe keveredtem bele. Néhány perc múlva mind a két tanár kiment a folyosóra, nem akartak egy levegőt szívni velem, vagy attól tartottak, a végén még ők is belekeverednek valami csúnya dologba.
Ott álltam hát egyedül, s nem tudtam mitévő legyek. Senki nem mondta, hogy várakozzak, s legszívesebben mentem volna a két tanár után, már csak azért is, mert vécére kellett menjek, ám a távozásra sem adott engedélyt senki.
Közben eluralkodott rajtam a félelem. Igazság szerint nem ismertem a pofonokat, úgy értem egy erős felnőtt pofonjait, mert apámtól sem kaptam soha, az iskolában sem bántott eddig egyetlen tanár sem, néha meghúzták a fülemet, az igaz, de ennél nagyobb büntetést soha nem kaptam, mert alapjában véve jó magaviseletű tanuló voltam, és a tanároknak is mindig megadtam a tiszteletet, legalábbis a szemükbe.
Fel akartam készülni a várható fájdalmakra, mert éreztem, hogy rám is sor kerül, de minél jobban igyekeztem, annál jobban fogott el a rettegés. Nem is tudtam másra gondolni, még arra sem, mit mondjak majd, ha kérdeznek.
Aztán nyílt az ajtó, a rendőr kilökte rajta Maróti Sanyit. Sírással küszködött, nyelte a könnyeit, csak egy pillanatra vetette rám a tekintetét, s közben, úgy tetszett, hunyorított is, jelezve talán, hogy nincs semmi baj.
Hát efelől nem voltam egészen bizonyos.
A rendőr megragadta a karom, és belódított az igazgatói irodába. Ott álltam az idegen férfi előtt.
Egyedül.
Éreztem, hogy remegni kezdenek a lábaim.
Az idegen férfi mosolygott, szinte már biztatóan, mintha egy jópofa történetet várna tőlem, s vigyorát szánja unszolásnak.
- Szóval, hogy is volt avval a mordállyal? - kérdezte, s hangjában nem volt semmi ellenséges.
- Találtuk - mondtam. - Nem az utcán. A grundon. A Pannónia utca sarkán.
- Igen? - mondta az idegen, hosszúra nyújtva a szót, mint aki meglepődött. - A komád azt állította, az utcán találtátok.
Zavarba jöttem. Igaz, eddig ezt állítottuk, de Maróti Sanyi azt mondta nekem, a grundon lelt rá, s most nem tudtam, valójában hogyan került hozzá a revolver.
- Hát, a grund is utca, vagy hát ott van az utca mellett, és a szélén, ami már majdnem az utca - mondtam, és úgy éreztem sikerült kivágni magam.
Ekkor kaptam az első pofont.
- Hazudsz! - üvöltött rám az idegen.- Ugyanúgy hazudsz, mint ahogy a komád is akart. De végül neki mégis volt bátorsága bevallani az igazat.
Nagyon fájt a pofon, égett az arcom, valahogy mégsem éreztem igazán, azon törtem a fejem, mit mondhatott Maróti Sanyi, amit ez az ember igaznak vél. Szólni akartam, megmondani az igazságot, hogy én nem is voltam ott, amikor a revolver Maróti Sanyi kezébe került, tulajdonképpen fogalmam sincs, hol találta, nekem csak ma reggel mutatta meg iskolába jövet, csak ezt mondhatta Sanyi is, ha már az igazságot mondta. De ki sem nyithattam a számat, a férfi megint rám támadott.
- Ti már nagyon régóta dugdossátok azt a fegyvert. Használtátok is annak idején, és most is használni akartátok.
- Ez nem igaz!
- Csak akkor nyisd ki a pofád, te kölyök, ha kérdezlek vagy, ha hajlandó vagy megmondani az igazat!
Most kaptam a második pofont, baloldalról, hogy nekiszédültem a rendőrnek. Az meg ellökött magától, mintha undorodna tőlem.
- Ma láttam először! - tiltakoztam. Éreztem, hogy könnyek csordulnak ki a szememből, a tiltakozásom is egy kicsit sírósra sikerült, de mégiscsak tiltakozás volt, és megfelelt a teljes igazságnak. Közben már vécére is nagyon kellett menjek.
Úgy látszott, az idegen lehiggadt, mert most megint barátságosan szólt hozzám.
- Nézd, fiam! Így semmire sem megyünk. Rendben van, elfogadom, hogy te ma láttad először. De a komád… - nem fejezte be. Úgy nézett rám, mintha valami világot rengető igazságot várna tőlem.
Nem tudtam, mit mondjak. Maróti Sanyi tényleg találhatta azt a revolvert már régebben is, és csak ma mutatta meg nekem. De nem, ez nem lehet! Ismerem őt, egy óráig sem tudja eltitkolni, ha valami a kezébe akad. Neki azt rögtön meg kell mutatni.
- Nem hiszem - mondtam. - Ismerem a barátomat.
- Tudom én, hogy ismered. Egy húron pendültök. Egyikőtök jobban hazudik, mint a másik. Szóval, mikor és hol akartátok használni azt a fegyvert?
- Nem akartuk használni sehol, azt sem tudom, hogy kell kezelni. Le akartuk adni.
Az újabb pofontól sírni kezdtem. Égett az arcom, úgy éreztem, megdagad a fejem, és nagyon, de nagyon tehetetlen voltam, miért nem akarja elhinni ez az ember, hogy a színtiszta igazat mondom. És már nagyon kellett vécére menjek, összeszorítottam a combjaimat, lehet, hogy egy kicsit meg is görnyedtem, és most már a pofonoknál is jobban féltem attól, hogy bepisilek.
- Vécére kell mennem - mondtam, és legszívesebben már tettem volna egy lépést az ajtó felé.
- Persze - mondta az idegen. - Azt hiszed, majd összejössz a komáddal ott a klotyón, és szépen megbeszélitek, hogy ki mit hazudjon. Hülyének nézel, fiam?
- Nem! De tényleg ki kell menjek. Nagyon.
- Ha megmondod az igazat, énfelőlem oda mész, ahova akarsz. De az igazat tudni akarom!
- Az igazat mondom! Kérem! - fogtam most már könyörgőre, mert nagyon szégyelltem volna, ha bepisilek.
Az idegen hallgatott, a rendőr meg úgy állt ott, mint a díszőrségen szoktak. Én már a pofonokról is elfeledkeztem, a fejem sem lüktetett már annyira, vagy lehet, hogy igen, de nem éreztem, csak a lábam között azt csípős szorítást, és nem tudtam meddig leszek képes visszatartani.
Az idegen megint megszólalt.
- Apád mit szól hozzá, hogy ellenforradalmár fia van? Egy fegyveres bandita.
Azt nem!
Bármit mondok, csak az apám ne tudja meg! Nem pofozkodik, mint ez a vadállat, egy ujjal se nyúlna hozzám, de tudom, hogy összeroppanna. Féltve őrzi a családot, a nyugalmat és békességet, gondosan elkerül minden bajt, és most én, a fia hozok rá szégyent, rendőrséget viszek a nyakára, az anyám is zokogni fog, amikor mind a ketten úgy vigyáztak rám, óvtak attól, hogy bármi rosszba keveredjek, és most mégis.
- Mióta van a komádnál az a revolver?
- Nem tudom.
- Régóta?
- Lehet, nem tudom.
- Szóval, régóta.
- Igen.
- Honnan szerezte?
- Nem tudom.
- De nem találta, ugye?
- Nem tudom. Lehet, hogy nem találta.
- Otthonról hozta?
- Lehet. Én csak ma reggel…
- Tehát otthon rejtegette.
- Nem tudom. Lehet.
Az idegen megint elhallgatott. Mereven nézett rám, mint aki nagyon erősen gondolkodik valamin. Aztán odalépett hozzám. Megmarkolta a fülcimpámat, és húzta felfelé, azt hittem letépi a fülem. Lehajolt, egészen közel az arcomhoz, éreztem büdös, bagószagú lehelletét.
- Mindent tudni akarok a komádról. Azt is, hogy van-e neki másik ilyen játékszere. Mert aki ilyen nyitott szemmel jár, mint a komád, az biztos talál mást is. Ha bármit megtudsz, azonnal jelented az igazgatónak. Megértetted?
- Igen.
- Ha meg hallgatsz, mert úgyis megtudom, ha elhallgatsz valamit, akkor sittre teszlek az apáddal együtt.
- Azt ne! Kérem!
- Tiszta sor. Még majd beszélgetünk - mondta tagolt szavakkal és halkan, mintha a rendőr elől is tikolni akarná szándékát. – időben akarok mindent tudni a komádról. Világos?
- Igen.
Elengedte a fülemet.
- Mehetsz - mondta.
Szaladtam.
Ám a vécé előtt egy méterrel már nem tudtam tovább visszatartani.
Kerültem Maróti Sanyit, aki nem tudta mire vélni az idegenkedésemet. De szégyelltem magam.
Mégis helyreállt közöttünk a barátság. Maróti Sanyi akkor mesélte, ő váltig kitartott amellett, hogy az utcán találta a revolvert, pedig nem ott, hanem a grundon, bizonygatta. És én elhittem neki.
Néhány nap múlva lehorgasztott fővel, búskomoran jött iskolába. Amikor arról faggattam, hogy mi baja van, csak annyit mondott: hajnalban elvitték az apját.