Fullextra.hu - Az emberi együttérzés tanubizonysága

Örömmel tapasztaltam, hogy nem veszett ki a jóság a hétköznapokból...

A postával szemben - ahol dolgozom, - az út másik oldalán lakik Erzsike néni. Egyedül él. Van egy gondozója, de mivel el tudja látni magát, nem jár hozzá mindennap.
Igazából Erzsike néni nem is igényli. Ahogy jobb idő kerekedik, előveszi kis fekete kalapját, és elindul dolgait intézni.
Csakhogy nagyon rosszul lát. Pontosabban szinte semmit sem lát, és nagyon nehezen mozog, - de olyan nagy benne a tenni akarás..., hogy csak csodálni lehet.
Ma délelőtt végzem a munkám, veszem fel a leveleket, csomagokat. Két ügyfél között épp kinézek szemben az ablakon, mikor látom, hogy jön Erzsike néni át a játszótéren. Nagyon lassan keresgéli a biztos talajt a lába alatt. Még messze a járda. Dolgozom tovább, közben figyelem, hogy mikor ér az út szélére.
Odaért. Én lerakom a tollam, elnézést kérek, és kirohanok a postáról, át az út másik oldalára, ahol Erzsike néni botjával tapogatja a padka szélét. Belekarolok, közben megkérdezem, merre megy. Szépen átmegyünk az úttesten -biztonságban.
Mikor újra a járdán állunk, Erzsike néni megy a boltba, én pedig vissza dolgozni. A postán senki nem szól egy rossz szót sem. Mintha el sem mentem volna, folytatom a munkám. Aztán Erzsike néni végzett a boltban, megvette a lottóját nálam, szépen elpakolt, elindult kifelé, - én figyelem. Kiszolgálok néhány ügyfelet, és mikor a néni a járda szélére ér, ott állok mellette, és átkisérem. Biztonságban van, elköszönünk, és ő elindul a játszótéren át hazafelé.
Az ügyfelek megint nem szólnak semmit. Mintha természetes lenne, hogy itt nálunk, az idősek segítése hozzátartozik a munkánkhoz - elfogadják, pedig lehet, hogy munkába rohannak, vagy az orvoshoz. De ez nem is fontos, csak az, hogy nem lázonganak azért , mert felugrok és kimegyek egy nyolcvan-valahány éves, alig látó nénit átkisérni a forgalmas úttesten.
De nem ez volt az egyetlen eset.
Jó egy éve pénztárban ültem, és kemény nap volt. Fizetés után ezer csekk, rengeteg ember...
Bejött egy harmincas nő, és egy negyvenes férfi, egy alig pár hetes babával. A baba nyöszörgött az anyja karjában. Sorban álltak. Mikor hozzám értek, kértek egy rózsaszín utalványt: pénzt akartak feladni.
A férfi átvette a babát, és a nő kezdte megírni a csekket.
A kicsi elkezdett sírni keservesen. Mint gyakorló anya, hallottam a sírásból, hogy bizony a pici hasa fáj. A férfi csak rázta-rázta, a gyerek meg egyre jobban sírt. És senki nem csinált semmit. Én elvettem egy csekket, - a pici még mindig ordított...
Akkor fogtam magam, leraktam a tollat, behúztam az ablakot, és elnézést kértem. Kimentem, elvettem a férfitól a babát - az anyukája hálásan nézett rám, - és elkezdtem a baba hasikáját masszírozni. Ráfektettem úgy a karomra, ahogy a fiamat nyugtattam, mikor ilyen pici volt és fájt a pocija. A babuci lassan megnyugodott, az anyuka befejezte a csekk írását. Odaadtam neki a gyereket, közben mondtam, hogy jöjjön csak előre, elveszem az utalványt - ne álljon sorban. Mikor végeztem, megköszönte a segítséget, és elmondta gyorsan, hogy 4 hetes a baba, és most kaptak gyógyszert a hasfájásra. Eddig nem tudta mit csináljon, de most látta tőlem, és így fogja ezután csillapítani a picike fájdalmát.
Mikor elmentek, felkészültem mindenre -kapok én itt majd mindjárt minden jót...
De nem. Senki nem szólt. Sőt,inkább a halk beszélgetésekből beszűrődött felém, hogy nem is gondolták ezt volna rólam...mármint, hogy ennyire szívemen viselem a gyereksírást...
Pedig aki sokat jár hozzánk, az tudja: nálunk kismama, és síró kisgyerek nem vár órákat a sorban.

Jó érzés volt ez nekem, hogy láttam, hogy azok, akik sokszor még a levegőbe is belekötnek, tudják mikor is kell hallgatni,mikor van itt a segítségadás ideje.