A boldogság kis anatómiája
Dátum: Május 13, szombat, 11:30:55
Téma: mango
 |
Egy régi, hat évvel ezelőtt írt cikkem került kezembe, - úgy hiszem, még ma is aktuális...Lefújtam róla a port, és most közhírré tétetik... |
A Magyar Larousse Enciklopédia szerint a boldogság: „Viszonylagos, átmeneti állapot, amelyben a személyiség fontos törekvéseinek magvalósulása, vágyainak kielégülése folytán örömöt, megelégedettséget él át. A személyiségfejlődés során különböző szinteken lévő szükségleteink kielégítése jelenthet boldog állapotot.”
Csak így, ilyen egyszerűen.
Nem pedantériából említem meg, de szerintem ez az érzés ennél sokkal több, egyszersmind bonyolultabb is. Természetesen a Larousse-nak minden szava igaz, nagyon pontos és precíz, - csak épp emberléptékkel mérve: kevés.
Mi teszi hát boldoggá végül is az embert? Szóba jöhetnek ilyen fogalmak: szeretet, pénz, szépség, szerelem, siker, egészség, öröm, netán halhatatlanság?
Nem; nem csak ennyi, - ugyanakkor mindezeknél több is.
Ha a csupasz, száraz, anatómiai tényekre szorítkozunk, a válasz talán még egyszerű is lehet: a boldogság egy szerotonin nevű hormon jelenléte az agyban, méghozzá megfelelő „elegyben” és mértékben. Orvosi, biológiai szemmel nézve ez a válasz talán kielégítőnek tűnhet.
Tudósok egész sora áldozza munkásságát annak, hogy megfejtse ezt a talányt: mitől boldog az ember? És mi a boldogság egyáltalán? Mindenkit más tesz azzá. Annyi bizonyos; lehetetlen egyetlen definícióban meghatározni a fogalom jelentését. Annyi azért mégis biztosnak tűnhet: a minket elkerült bajokból , át nem élt fájdalmakból, meg nem ismert kínlódásokból tevődhet össze a boldogság. Ez viszont eléggé hipotetikus; hiszen ki az, aki mindezeket távol tudja magától tartani örök életében?!
Én itt most nem vállalkozhatok egy kimerítő, Tudományos Akadémiai székfoglaló beszédre, mert ahhoz minimum egy boldogságkutató professzornak kellene lennem. Sajnos, nem vagyok az. Csak arra tehetek ígéretet, hogy - filozofikus, köldöknéző típusú ember lévén - körüljárjam e témát, mintegy műkedvelő tisztelettel.
Rövid boldogságra mindenki képes. Örül egy szép könyvnek; kimondja a boldogító igent; túl van egy nehéz-szép szülésen; végre megpillantja az óceánt; kiderül, hogy a vérképe teljesen normális; a szépségtől elomolva jön ki egy múzeumból, moziból, színházból; - és még sorolhatnám azokat az apró örömöket, amiktől percekre, órákra, napokra boldognak érezzük magunkat.
De talán a megoldás is itt bújik meg: sok pici örömök láncolata lehet a boldogság maga? Nincs kizárva. De szerintem ez még mindig nem elég! A boldogságnak tartósabbnak kellene lennie ahhoz, hogy állandóan érezzük.
A pénz hatalma e téren elvitathatatlan. Igaz, önmagában nem boldogít, ám elűzi a boldogtalanságot. Ez is valami.
A boldogság kiváltságos állapot; aki kiérdemelte, nem feltétlenül jogosult rá, és még kevésbé örökérvényűnek tekinthető számára.
Ez az érzés igazi csoda, de illékony, és roppant törékeny.
Olyan hatalmas eufória, hogy aki kiverekedte e jogot őrizni, örökös félelemben él, hogy elveszítheti. Mivel az ember tökéletlen lény, neki a boldogság fájdalom is lehet; s minél többet kap a sorstól belőle, annál több vesztenivalója van.
A hibátlan korrektség érdekében, és talán fölösleges óvatosságból jelentem ki: lehet, túlmisztifikálom mindezt egy cseppet, - de szerintem annyira fontos számunkra ez az érzés, hogy most elnézik nekem, ha ennyire elragadtatom magam. Én is csak egy ember vagyok, én is szüntelen keresem a "kék madarat", - akárcsak az emberek legtöbbje. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük: nincs ember ezen a földön, aki ne szeretné megtalálni a saját boldogságát, - ami mind, egytől egyig: egyedi. Mindenki mástól boldog, - és ez így van jól. Nincs szabály, regula, séma. A „játéktér” óriási.
Ám ha boldogok akarunk lenni, tűzzünk ki magunk elé bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot.
Görcsösen, foggal-körömmel, vért sajtolva a körmünk alól nem érhetjük el ezt a kiváltságot. Több filozófus szerint, az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. Tehát ez egy tanulható érzelem – mondják a bölcsek. Hinnem kell nekik, de nem lehetünk mindannyian gazdagok, szépek, egészségesek, okosak!
Viszont az öröm kultúráját közel kell tudni engedni magunkhoz, olyan célokat kell magunk elé tűzni, amit valóban el is érhetünk, és az élményeinket nagyon meg kell becsülni. Meg kell látni bennük, mi az, ami örömmel tölt el, és ezt minden érzékszervünkkel habzsolnunk kell.
Engedtessék meg nekem egy erősen szubjektív érzés: eszembe ötlik most, hogy milyen boldogság járt át, amikor (még a múlt évszázadban!) a kedvesemmel az őszi Bükkben a lehullott, még zöld, tüskés burkában lévő gesztenyét „kitapostuk”, és előbukkant a gyönyörűséges, fényes-barna gesztenye! Néha, ritkán, egyetlen burokban két kis mag bújt egymáshoz, mint az ikrek; ilyenkor az egyiket a kedvesem, a másikat én tettük el emlékbe. A kettő együtt volt egy pár. Összetartoztak, elválaszthatatlanul, - míg mi szét nem szakítottuk őket…
Még ma is őrizzük mindketten, - pedig jó pár év eltelt azóta.
Igaz, már nem az a nedvesen fénylő, csillogó, tömény szépség; csak egy összeszáradt, ráncos kis emlék az éjjeliszekrényünkön, - de ha ránézek, ismét a gyönyörű, sárguló levelű, szeptemberi, napfényes Bükkben járok, jó pár évvel fiatalabban, tele szerelemmel. Kicsiség, jelképes apróság, mégis örömmel tölt el mind a mai napig, ha azokra a meghitt őszi sétákra gondolok.
Azt hiszem, a múlt és a jelen harmóniája teszi lehetővé, hogy rátalálhassunk az élet szépségének szakadatlanságára.
Valószínűleg nem az tesz boldoggá és gazdaggá, ami a miénk, - hanem aminek örülni tudunk. Hiszen mindannyian annak az önző kis törpének a bebörtönzött rabjai vagyunk, akit úgy hívnak: én, - s kutatjuk, keressük a pillanatot, ami boldoggá tehet minket.
Nagy baj, hogy az életről, a pénzről, és a boldogságról is csak akkor kezdünk el töprengeni, ha már fogytán van. Pedig a boldog napok várása néha sokkal jobb és izgalmasabb, mint maguk a beteljesedett órák, hetek, hónapok.
Egyes kutatások szerint a szépség, - minden ellenkező híresztelések ellenére – nem teszi elégedettebbé és boldogabbá az embert.
A fontos mindig az, ami belül, bennünk rejtőzik. Mélyen, genetikailag kódolva: az ember nem saját elhatározásából szép, mutatós, kedves vagy éppen őszinte, hanem természeténél fogva. Közhely, de mint minden közhely, igaz: a szépség csakis belülről fakadhat. A sokat és már-már unalomig emlegetett „kisugárzás” az, amitől szépnek látunk valakit.
Sok híres szépség volt, kiknek lábainál hevert a világ, - mégis köztudottan boldogtalan, és depressziós volt egész életében.
Míg mások, akik azt feltételezték magukról, hogy csak elfogadhatóan jó külsővel rendelkeznek, de a lelkükben katonás rend, folyamatos karácsony uralkodott, és harmóniában voltak önnön magukkal, - megelégedetten és boldogan élték életüket.
Ez természeten vonatkozik a ma élő hírességekre, és az egyszerű, hétköznapi emberekre egyaránt.
Összességében tehát nem megfejthető pontosan, minek köszönhető minden érzések legcsodálatosabbika.
Én egyvalamiben egészen biztos vagyok.
Nagy kedvencem, Déry Tibor egy helyen ezt írja:
„ Az igazi boldogság mindig másnap kezdődik: amikor már nyugodalmasan birtokba vehetjük, és berendezkedhetünk benne, emberi arányokban, de a végtelenség igényével testünkben-lelkünkben.”
Érdemes eltöprengeni kicsit ezen: talán ez neveztetik boldogságnak, - és mindannyian azt szeretnénk, ha ebből az érzésből minél több jutna nekünk.
Én hiszek Déry Tibornak.
Azt gondolom, az ő lírai, szép gondolatához és megállapításához nem kell semmit hozzátenni: magáért beszél.
Ha tehetjük, fogadjuk el. Csak újabb ecsetvonás lehet ez gazdag színskálájú jellemünkben.
Talán már ezzel is közelebb kerülhetünk a boldogság tudományának elsajátításához, - s már ez sem megvetendő.
Próbáljuk ki bátran.
(Budapest, 2000.)
|
|