Hegedűszó az Életnek
Dátum: Május 15, hétfő, 17:23:07
Téma: Életünk napjaink
 |
Hiszem, hogy egyszer ez a vers elkészül, s olyanná lesz, amilyennek látni, olvasni akarom. |
Szürke esőkkel rohant végig a májusi rosszkedv e komor napokon. Az ablakomból néztem, ahogyan a fűzfák kibomló hajjal rázkódtak a borús felhőktől terhes délutánban. Messziről jött szelek verdestek, nehéz zivatarok kaparásztak az ablakomon. Úgy éreztem, ezek mind az enyémek, belőlem fakadnak. Talán csak én látom a szürke felhőkkel kettémetszett eget, a fák fölé alvadt alkonyat nehéz borúját.
Ilyenkor mindig Bachot hallgatok. Ő volt az első az életemben, aki oly erővel hatott rám, melyből még mára sem ocsúdtam fel. A hatalmas h-moll mise, a Máté passió, a Fúga művészete, a Brandenburgi versenyek, a csodálatos hegedűversenyek ott zenélnek bennem vigaszt és együttérzést.
Az elmúlt napokban olyasvalakiért aggódtam, akit személyesen nem is ismerek, mégis lelki nemessége sokszor felrázott és erőt adott.
Tudom, hogy szereti az öreg lipcsei mestert, aki vakon és eltávolítva hivatalából írta utolsó fúgáit, hogy haldoklásában még beleírja az utolsó variációba azt a négy hangot, mely testamentumának dedikációja volt. B A C H.
Tudom, hogy szereti és ismeri az én örök szerelmemet, a kettős versenyt, melynek lassú tétele a legszebb zenék egyike.
Egy verset küldök Neki, mellyel annyit küszködöm, s amit még most sem látok olyannak, amilyennek szeretném látni, de hiszem, hogy vigaszt és erőt ad Neki, aki most távol van tőlünk. Hiszem, hogy egyszer ez a vers elkészül, s olyanná lesz, amilyennek látni, olvasni akarom. Hiszem, hogy ugyanaz a lelki tusa, az a fizikai kényszer, mely engem erre a belső küzdelemre rendelt, Őbenne százszorosan munkál, hogy felépítse testét, s megerősítse a lelkét.
Neki ajánlom ezt a verset.
Bach hallgatása közben
Közel már az ősz,
sárgán fénylik
kertem bokra,
s bősz viharok
dús sörénye
lángolva
omlik a dombokra.
Mögöttük már arany világ,
és a fények ezer ablakot tárnak,
majd óriás felhők rohannak,
pusztuló romjai a nyárnak,
az ágakat már nehéz szelek hordták,
melyek, mint állati bordák,
merednek az ég alatt,
és a parkok keblén
a kihűlt nyár pihen,
bús ragyogás hull a kertre,
s csend int a fák közt szelíden.
Ablakom, mint arany oltár,
gyengéd lánggal égre lobban,
halk hegedű, talán te szólottál,
s eltemetlek homlokomban.
Látva ahogy lemezjátszóm
lomha karja elbarangol,
s tűje lemezembe beleváj;
kiszakít most por-magamból,
s felbúg minden halkan bennem,
mi egy őszi estén újra fáj.
Szólj még kegyes hangszer,
s felel ikertestvér önmagad,
halk iszonya szántja elmém,
s ereimben szétáramol álmatag.
Mily tűnődés
lepte fejed
míg szent adagiód,
fáradt eszmék
homlokába írtad;
Gyötrelem, mit dühös elme
alig bírhat
szavak nélkül,
s te mégis félsiketen, s félig vakon,
ábrándozva
egy szebben fénylő bús ablakon
dallá írtad, hogy egy másik
Boldogtalan hasonlónak lássa,
s legyen
bús szívének megnyugvása,
hogy legyek én is önmagammá
amitől ma,
kínomat égetem szavakba,
s ódon hitek lávájába eresztem,
Istenem a kereszten,
hogy felszisszenő párájában
megtaláljam önmagam.
2006. május 14.
Szeretettel ajánlom Lőrincz L.Annának.
|
|