Fullextra.hu - Vámos Miklós mesél

...azok a hetvenes évek!!!

Vámos Miklós: Hogy volt

A költő

Ladányi a szigorú szavú, - így nevezte magát, szó, mi szó, kerti törpére emlékeztetett, sapka és szakáll helyett körlencsés szemüveggel. Minden egyéb is kerekdednek tűnt rajta, feje, pocakja, tenyere, tömzsi ujjain a körmök. A vállamig sem ért-mondja beszámolójában Vámos Miklós-erősen kopaszodott, gyér haja vörhenyes, bőre fénylő. Igyekezett lebeszélni, hogy prózával húzzam az időm, azt mondta, az atomkorban nem érünk rá hosszú szövegekre, a versek viszont harcba indulnak az igazságért, a kiszolgáltatottakért, a rászorulókért. Ez tetszett. Majdnem meggyőzött. Amikor első novelláskötetem átlapozta, lemondóan ingatta a fejét. De legalább rövidek. Talán emiatt vitt el néha író-olvasó találkozókra. Az is szerepet játszott, hogy idővel beújítottam egy használt Trabantot, sofőrként működhettem. A szigorú szavú nem vezetett, hanem ivott. Odafelé két-három kocsmánál kellett lefékeznem. Tagadta, hogy az alkohol miatt: Merüljünk el a vérvalóságba! -jelentette ki, amikor egy italboltra mutatott. Nagyon bírta. Én meg azt bírtam nagyon, hogy a kocsmában sohase szavalt, sőt a hivatását sem árulta el, ha kérdezték, azt felelte, szerkesztő. Különféle hajlékaiban vendégeskedtem. Valamennyit a puritán egyszerűség jellemezte, ahogyan ő fejezte ki. Szegénynek tűnt. Ladányi, a szigorú szavú élvezte a szegénység romantikáját. Ha a számlák zavarba hozták, heherészett, s imígyen szólt: Akár így volt, akár úgy volt, valahogy mindig csak volt, úgy, hogy sehogy se lett volna, úgy még soha nem volt! -majd hozzáfűzte: Gyerünk inni. Kisstáció utcai szuterénjét maga kezűleg eszkábált bútorokkal rendezte be, negyven darab is9kolai rajztáblát vásárolt leértékelve, azokból szögelte a polcokat, az asztalt, sőt az ágykeretet is. Ruha terén különösen mértékletes volt, mint mondotta, egy rajtad, egy a teknőben! -olyasfajta fateknőben mosott, amilyenben a kenyeret dagasztották. Az Ecserin vette. Mindenki meglepetésére az országcsavargó váratlanul családot alapított, gyermeket nemzett. A bölcsőben pinduri Ladányi Mihálykák feküdtek, kopaszon, kerekdeden, idővel vörhenyes hajjal és az övére emlékeztető szemüveggel. Addigra már a Dob utcában laktak. Még gyakrabban kért baráti kölcsönöket. Kesergett: Nem értem, összeírok havonta négy-ötezret ( a hetvenes évek elején jártunk), legalább ennyi az üvegbetét, mér’ nem lehet ennyiből megélni? Akkoriban soronként fizettek a kiadók és a lapok a versekért, a szigorú szavú egyre rövidebb sorokat írt-egy szimpla prolin nem lehet kifogni. És mindig akadt, aki kölcsönzött. E summákat senki nem várta vissza, ő sem érezte, hogy tartozna velük. Hosszú papírtekercsekre írt, amelyeket a nyomdákban kunyerált el, így az oldalcsere nem akasztotta meg gondolatainak folyamát. Pater familias-ként is gyakran itta magát merev részegre, s ébredt olcsó szajhák ágyában, ahol állítólag mindig az volt az első kérdése: Fizettem én már? Egyre gyakrabban fájt a mája. Nagy erőfeszítéssel tanyát vásárolt. Egy talpalatnyi föld mindenkinek jár! Présházat vett. Világos. A saját borát, pálinkáját akarja inni. Itt a legjobb nekem, -mondta, meghalni is itt szeretnék. Sikerült.
A főszerkesztő:
Déry nagy kedvel ugratta Jovánt(Jovánovics Miklós -Kerekes Tamás, az Élet és Irodalom főszerkesztője). Egy ízben megfenyegette: Ha a főszerkesztő úrelvtárs továbbra is ragaszkodik a selyem nyakkendőhöz, nem adok több írást. Jován azt felelte, nála az elegancia világnézeti kérdés, különben sem lehet mindenki anarchista. Déry tegezésre váltott, te ne dumálj, aki nem kommunista vagy, hanem hedonista. Jován biccentett, igen, de ez maradjon köztünk. Egyszer tanúja voltam, miként gyakorolja a rábízott cenzurális hatalmat. Ifjú szerző művéből szeretett volna kihúzni egy részletet, mely a szovjet hadsereg jelenlétére utalt. Apám, kezdte Jován, nagyon sajnálom, de ezt nem lehet. Miért nem? -így az ifjú szerző, álnaívan és támadásra készen. Mert Magyarországon nincsenek szovjet csapatok, mondta Jován. Nincsenek? Nincsenek, és ha volnának, annak közzétételét egy még nálad is megbízhatóbb elvtársra bíznánk.
Egy másik szerkesztő: Berkes Erzsébet
A Magyar Nemzet c, újság irodalmi rovatát szerkesztette. Emeleti szobája pincére emlékeztetett. Óriási asztala fölött hirdetőtábla, amilyen a neki írt legfurább leveleket tette közzé. Emlékszem egy olyan szerzőre, aki Szerző Aladár néven bányásztörténeteket akart a lapba erőltetni. Mások kikérték maguknak Berkes Erzsi barokkos körmondatokba csomagolt visszautasítását. Egy pályakezdő lehülyekurvázta. Minderre, úgy látszik, büszke volt, ha egyszer kirakta. Levelek által elfoglalt tábla mellé a falra az alábbi vastagbetűs föliratot rajzszögezte: SZOBROT NEM KÖZLÜNK. Eszerint az összes lehető műfajjal bombázták.

Kerekes Tamás
Vámos Miklós: Hogy volt

Ab Ovo Kiadó