Fullextra.hu - Csupán egy mosoly

Felkeltette érdeklődésemet - már egész régen - egy cikk, mely arról szólt, milyen fontos is a mosoly.

A szerző elsősorban élettanilag közelitette meg a kérdést. Azaz, hogy egy-egy mosolyhoz csupán néhány izmunkat használja tetstünk, mig egy-egy zord tekintethez "ezernyit"...

Hosszú sor kigyózik elöttem... szokásos, esti bevásárlás. Általában türelmesen várom ki a soromat, de most mennék már, késö van és még annyi minden áll elöttem. No végre, már csak egy idösebb házaspár, s már repülök is haza, gyorsan kész leszek. De nem. Elfelejtettek valamit, megáll a sor, várakozunk. De meddig?
Ilyenkor minden másodperc számit. Végre, végre megérkezik az idös hölgy, kezében a keresett termékkel. Na jó, akkor .... Még mindig nem. Most egymás között kezdenek vitázni, hogy nem jó a szin.
Tekintetem véletlen a nénire vetödik. Láthatóan szégyenli, hogy igy nyilvánosan megszégyenitik. Ö volt az aki "elrohant", s most ö a hibás, ennyi ember elött! Megsajnálom, s egész ösztönösen rámosolygok. S mintha jég törne meg: visszamosolyog. Megnyugszik, szemmel láthatóan. S én is, hisz nincs semmi baj, csak néhány percet vesztettem, ami örökkévalóságnak tünt. S már rajtam is a sor.

Riadt szempár tekint rám. Ismét rosszul van Szegény. Naponként járok hozzájuk, s naponként megdöbbenve látom, hogy csökken ereje ennek a 84 éves néninek. Mi lesz velem? - kiálltja teljes lénye, barna szeme.. Fájdalom járja át, ismét az ugy nem kivánt rosszullét eljött, bár nem hivták. Egyre gyakoribb vendég...
Én is megijedek, gyorsan, gyorsan valami segitség kell neki. Felültetem, megitatom, borogatás arra a fájós lábra, mindjárt jobb lesz, mindjárt. S most én lepödök meg. Elsimulnak a vonások, s az elöbb még ijedt tekintet megpihen. Most Ö mosolyog rám, kedves, meleg, barna szemével. Öröm tölt el, én kaptam valamit.

Kislányom, Annuska megint sir. Miért? és mégegyszer: miért? Kora reggel van, vasárnap, végre lehetne aludni,
miért ez az ébresztöóra??? Fejemre húzom a paplant, nem, inkább kimegyek a nappaliba, ott kevésbé hallom.
De hallom. Sir, megállás nélkül. Hirtelen bellém villan a gondolat: vajon Miért? Talán valami baja van Szegénynek, hisz beteg, magatehetetlen. Engem hiv tán? Meg kell néznem, talán nagy bajban van! S ahogy belépek szobájába, magához von kis kezecskéjével: Ne síjjál - mondogatja /bár autista, de ezt már tudja mondani/, s közben el nem enged... "Gyere, kimengyünk..." - kék, ártatlan szemével rám mosolyog. Hisz nincs semmi baj, majd együtt "megkávézunk"... Drága Kicsim, ne sijjál, itt van anyuka... Megbékélünk.

Hösnek képzelem magam? Nem, ellenkezöleg. Egyre inkább tisztává válik számomra, hogy mosolyom, szeretetem, melyet adok százszorosan tér vissza. Hozzám.

Miért mégis olyan nehéz az igazi, szivböl jövö mosoly? Vagy talán csak nekem?