Fullextra.hu - Én, ha hiszek...

Én, ha hiszek, és valahol a lelkem legmélyén igen, akkor a béke, a szeretet, a megbocsátás, az igazságosság, a nyugalom, a jóság, az áhítat Istenében hiszek.

Bennem egyre erõsebben kialakult az, hogy létezik nálunk magasabb szintû intelligencia, erõ, valami olyasmi, ami (aki) számunkra nem érzékelhetõ közvetlenül. Hogy ez a valami (valaki) azonos-e azzal az Istennel, akit az emberek hisznek (már aki), abban nem vagyok biztos. Tudom, olyan jó volna, és olyan egyszerû lenne, csak úgy hinni, de nekünk azt hiszem, már nem megy csak úgy. Több ismerettel rendelkezünk, mint ami elegendõ lenne a hithez, és kevesebbel, sokkal kevesebbel, mint ami szükséges lenne a bizonyossághoz. Valahol már a génjeinkbe is bekódolódott az élet kialakulása folyamán, hogy a természet is erõsebb nálunk, vannak olyan íratlan törvények, amik büntetlenül nem hághatók át, ráadásul nem is tudjuk sokszor, hogy mit ezek a törvények. Ezek mind generálják az emberben azt, hogy alkalmazkodnunk kell valami (vagy valaki) fölöttünk állóhoz. Ezek szinte függetlenek attól, hogy van-e Isten, vagy nincs, és hogy hogyan keletkezett a világ.
A megmagyarázhatatlanra a világ legeldugottabb zugában is magyarázatot kerestek az emberek, és addig nem nyugodtak, amíg nem találtak. Az teljesen biztos, hogy annyiféle Isten, mint amennyit teremtett magának (és még most is teremt) az ember, annyiféle nincsen. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy létezik, és ha létezik, akkor valószínû, azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik egyben hisznek, akinek a megjelenési formája többféle lehet. Azok a vallások, amik rengeteg dolgot isteni tulajdonsággal ruháztak fel, azok tulajdonképpen a természet erõit jelenítik meg, de ott is ott szokott állni egy ezek felett álló. Ezek a vallások egybe mossák a természet erõit és egy lehetséges Istent, ami szerintem messze nem ugyanaz, még akkor sem, ha a természet erõi is Isten része. Szóval a mai korra jól össze sikerül kutyulnunk a dolgokat.
Az is bizonyos számomra, hogy az egy Isten hívõ vallásoknak nincs annyi fajta igazsága, mint ahányan vannak, ráadásul majdnem mind meg van gyõzõdve arról (fõleg az iszlám), hogy a tiszta igazság az övé, a többi hamis. Sajnos ezért ölni is képesek és nem is akárhogyan (tudom a kereszténység is kijárta ezt az iskolát). Mindegyik a szeretet törvényérõl papol és közben sokan gyûlöletet keltenek, erõszakot alkalmaznak. A vallások elmélete és gyakorlata között ég és föld a különbség. A gyakorlat és a szertartások a legtöbbször valami földi célt szolgálnak. Én, ha hiszek, és valahol a lelkem legmélyén igen, akkor a béke, a szeretet, a megbocsátás, az igazságosság, a nyugalom, a jóság, az áhítat Istenében hiszek, s tudom, hogy ezek emberi tulajdonságok, de számomra ezek testesítik meg egy tiszta, felettünk álló lény mibenlétét. Tudom, hogy jelen van a világban ennek az ellentétje is (gonoszság stb.), viszont, ha erre gondolok, akkor az emberi természet, jellem magasabb szintre történõ kivetítése az Isten és a Sátán. Persze lehet fordítva is, hogy ezeknek a leképezõdése vagyunk mi satnyább kivitelben. De ha ez igaz, akkor mindez miért – babaház, játszótér, makett, amiben gyönyörködni lehet? Én jobban hajlok afelé, hogy magunkat vetítjük ki magasabb szintre, és a mi istenünk, isteneink és a valóságos Isten nem egy és ugyanaz. Külön malomban õrlünk.
Valakitõl azt hallottam, hogy a vallások között is az evolúcióhoz hasonló szelekció elve mûködik és a legéletképesebb, legerõsebb marad talpon. Van benne valami, csak abban sántít, hogy amíg 2 ember él a földön, addig 2 félét fognak gondolni, tehát mindig teremtõdnek új teóriák és nem (hosszú ideig tartó) kiválasztódási folyamat lesz – a mai információáramlás mellett – hanem szinte kaotikussá válik.
Visszatérve az elejére: jó lenne csak úgy, mint régen vasárnaponta bemenni a templomba, hagyni, hogy az áhítat magával ragadja az embert, énekelni azokat a szép énekeket és hinni feltétlenül, kételyek nélkül. Jó lenne és talán nem csak Istenben, hanem embertársainkban is. Talán még félni a bûnt is jó lenne. Annyiszor gondoltam már rá, hogyha lenne olyan barátom, akivel néha el tudnék menni, akár csak egy üres templomba is, és legalább egy fél órát ülni egymás mellett szótlanul, néha egymás szemébe nézve érezni valamiféle bensõségességet, az nagyon jó lenne. De ettõl még azok a nézetek (a misztikum és a transzcendens utáni vágy ellenére), amikrõl korábban írtam eléggé szilárdan kialakultak bennem és bár nem mondhatni, hogy nem alakítható tovább, vagy akár más irányba is, de erõs meggyõzõ érvek kellenének.
Azt hiszem, hogy Isten mibenléte az, hogy szüksége van az embernek egy fölötte állóra függetlenül attól, hogy létezik-e, vagy csak magunknak teremtettük. A fölötte álló az kultúrák és korok során változó, mert van olyan, hogy csak a természet érõit érzi fölötte állónak (ami jelen állás szerint biztosan fölötte álló, és még sokáig így is lesz), de van amelyik (és a modernebb vallások alapja ez) a mindenség felett állót tisztelik Istenben. A „mindenség” fogalma nagyon jó fogalom, mert, ahogy bõvülnek az ember ismeretei, a fogalom is egyszerûen csak tágabbá válik.
Az Isten arra is jó volt (ma is így van), hogy legyen, akitõl várjuk a gondoskodást, hisz fölöttünk áll, mint szülõ a gyermek felett, mint úr a szolga fölött, stb., és van kit felelõssé tenni, ha balul alakulnak a dolgaink. Szóval ez egy jó találmány, akkor is, ha nem létezik Isten, ha pedig igen, akkor meg naná, hogy jó, mert lehet szabályok szerint élni, ami valahol belsõ igényünk, és fel lehet azt rúgni, ha éppen lázadni van kedvünk. Persze, ha van Isten, és félnünk kell Õt (mert van miért, hisz vétkezünk), akkor kell a megbocsátás is, kell a megbocsátó Isten, mert mi lenne velünk, ha nem így lenne. Hát kiokoskodta az ember ezt elég szépen. Lehet, hogy mindez sugallatra történt? Lehet! Gyanús nekem ez a rettentõ nagy hasonlatosság az emberi jó tulajdonságok és az Isten lénye között, a rossz tulajdonságok és a Sátán lénye között. Tudom: Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, de nem próbálunk mi is mindent a mi képünkre formálni? Ismét emberi tulajdonság? Persze nem tudom bizonyítani én sem, mint ahogy más sem, hogy van Isten, de hiszem, hogy van nagyságrendekkel magasabb szintû valami, valaki, akit nevezhetünk Istennek is, csak elég nagy a valószínûsége, hogy még a megsejtéseink is távol állnak a valóságtól. Azért átszellemülni, a békét, nyugalmat, szeretetet átérezni nagyon jó dolog, és bizony a mai világból is, és talán személyesen a mi életünkbõl is hiányzik. Ugye így van?