Fullextra.hu - Néprádió -1956.október I.rész

Még ebben az időben is nagy dolognak számított, ha a családnak megadatott, hogy rádiót hallgasson. Édesapám – egy muzsikálás után – hóna alatt egy néprádióval jött haza.

A történelem makacs dolog. Nem elsősorban azért, mert csak előre menetben működik. A történelemben nincs hátramenet. Sosem volt. Bár! Sokan, sokféleképpen igyekeznek a lapokat meg-, illetve átírni. Ezek a próbálkozások azonban - előbb-utóbb - fennakadnak az élet szitáján. A történelem fájdalom, könny, kevéske öröm, mégis meghatározza a következő nemzedékek létét. Főként azoknak nehéz megbékélni, akik átélték a veszteségeket, a siralmakat, borzalmakat. Nehezen jön el a megnyugvás. Talán sosem!?
Ezt a kis novellácskát szeretném felajánlani az 1956-os Forradalom és a megbékélés oltárára.

***

A Zagyva-völgy jó védelmet nyújt az ide épült házaknak, no és persze az itt lakó embereknek. Ez a völgy úgy néz ki, mint egy hatalmas disznóforrázó teknő. Körben nagy hegyek látszanak. Többségük egészen hegyes, csúcsos, mint az építőkockák közül néhány. Az igaz-mesékből tudom, apukámtól – bár elég hihetetlennek tűnik –, hogy valaha ezek vulkánok voltak. No, és azt is, hogy több mint ezer évvel ezelőtt már ismerhették a hely védettségét, mert ide építették házacskáikat az avarok (szláv népcsoport), akik még azelőtt éltek itt, mielőtt – mi magyarok – letelepedtünk volna. Bár nem túl nagy ez a falucska – gyerek fél óra alatt megteszi a felvég utolsó házától a Vízválasztóig kövezett utat –, szinte egy utca az egész, öt-hat beugró utcácskával. Ebből adódott az, hogy a falubeli hírek nagyon gyorsan terjedtek. Az asszonyok – jöttükben-mentükben – könnyedén megoldották a láncolatot. Sokan rájuk fogják, hogy pletykálnak, pedig egyébként meg nem is nagyon tudnánk senkiről-semmiről, ha netán betiltanák. Van még a hangosbeszélő, amibe a tanácsról bemondanak egy-két fontos dolgot. Eb-oltás lesz holnap reggel nyolc órától… Mindenki kötelesen a kutyáját beoltatni!… Mit tilos, mit nem lehet!… Mikor lesz előadás, mulatság? … Mikor, hol lehet átvenni az élelmiszerjegyeket?… Mikor-kik kapnak védőoltást? Nahát, ez aztán gyerekkínzás. Vannak, akik már a szúrástól hetekre elegendőt bőgnek, pedig ami utána jön sem gyerekjáték. Belázasodik az embergyerek, bepirosodik a helye, még be is gyulladhat. Azonban tűrni kell, mert így azok a nagyobb nyavalyák elkerülnek bennünket…

Ezekből a: Figyelem, Figyelem! Közhírré tétetik!… meg hasonlókból aztán még nem nagyon derülne ki: mikor, kinek lesz a lagzija, temetése?… Kinek villant ki a szoknya alól a bokája, lába szára?… Ki-kivel táncolt a szüreti-bálon? Ki-kinek udvarol? Ki-kivel utálkodott – még véletlenül sem mondták ki rendesen, hogy: puszilkodtak – mindenki szeme láttára a kapuban?… Kinek, hány zsák búzája, kukoricája, krumplija termett?… Kinél van eladó állat, termés, vagy bármi?… Örzsi néni, Kató néni, Julis néni, Bözsi néni, Rozi néni különösen nagy mesterei voltak ennek a területnek. Biztosra tudja mindenki, ha egyszer beindulna – az iskolában, vagy akár máshol – egy ilyen pletyka-tanítás, csakis Ők lehetnének a tanítók, méltatva ebbéli mérhetetlen igyekezetüket, tapasztalatukat.

Aztán a férfiemberek a kocsmában cserélik ki a fontosabbnál-fontosabbakat. Mit hallottak?… Mi történt?… Mi volt?… Mi lesz?… Ki kezdett szépen bögyösödni? Kinek olyan, mint a deszka?… Kinek szép gömbölyű a fara?… Kinek volt balesete a gyárban?…

Mi gyerekek is – bizonyos szintig – hírvivőnek számítottunk. Szaladj Julis nénihez! Kérdezd meg: jötte-e dinnye?… Nézz be Sáski nenédet: van-e még tojása?… Közben ugorj be a boltba is, hátha jött friss kenyér… Mit játszanak a moziban?… Mondd mamádnak: holnap Tarjánba kéne menni!… Nézd meg beteg-e még Ettanakkor Mari néni? Akit azért hívnak így, mert kicsit nehezen tudja kimondani, amit akar, és ilyenkor mindig azt mondja: ettanakkor…ettanakkor… Az iskolából, óvodából szintén mi hoztuk-vittük a tudnivalókat. Mikor lesz a Szülői értekezlet?… Mikor lesz társadalmi munka, vasgyűjtés?…
Ez az egész hírlánc – itt falun belül – nem okozhatott gondot senkinek. Látszik, jól ki van ez találva. Ami még ebbe sem fér bele, azt kitették a hirdető táblára, néha még az oszlopokra is kitűzték.

Még ebben az időben is nagy dolognak számított, ha a családnak megadatott, hogy rádiót hallgasson. Édesapám – egy muzsikálás után – hóna alatt egy néprádióval jött haza. Nem nagy szerkezet. Talán akkora az egész, mint a vízmelegítő edény a masinában (konyhai, négylábú tűzhely). Elől két gomb van rajta, az egyikkel lehetett bekapcsolni és hangosítani, a másikkal pedig a két állomás közül – a Kossuth és a Petőfi – lehetett kiválasztani, melyiket szeretnénk hallgatni. A két gomb felett, egy nagyon szépen megszőtt, kifeszített rongy mögött, van benne valami, ami szól. Kilógott egy drót a hátuljából, vászonbevonattal, a végén egy dugó. Ezt kellett a konnektorba dugni – akkor még úgy gondoltam, tévesen – onnét jön az adás. Igazából pedig csak az áramot kapják a benne lévő lámpák belőle. Ezek – a hátulján lévő hosszúkás lyukakon bekukucskálva láttam – azonban egyáltalán nem világítanak olyan erősen, mint a rendes lámpák, talán még a gyertyaláng is fényesebben billeg.

Bár Vitéz mamámnál eddig is hallgathattuk, de most nem kellett átkapcsolni az Esti Mese kellős közepén a Magyar Nótákra. Az újságból előre kinéztük a jobbnál-jobb műsorokat, aztán már alig győztük kivárni a kezdést. A „Miska bácsi lemezes ládája”, a „Szív küldi…”, a „Jó ebédhez szól a nóta”, a „Szabó család”, a foci meccs közvetítések – aki közvetített, valami Szepesi olyan gyorsan tudott beszélni, hogy szösszenni is tilos volt az érthetőség miatt. Aztán a Hírek – apu szerint ebből tudhatjuk meg kell-e bújni – voltak a kedvenc műsorok. Természetesen sok más érdekességet is megtudhattunk a hallgatásakor.

Egy októberi reggelen – mikor már elsős lettem – furcsa csendre ébredtem. A rádió ugyan – szokás szerint – be volt kapcsolva, de csak a nagy sercegést hallottuk. Aztán egy kis idő múlva – éppen elkészültem az öltözködéssel, mosakodással – csak annyit mondtak be:

„Budapest utcáin harcok folynak.
A Magyar Rádió adását szünetelteti.”

Nagyon nehezen leírható érzés szaladt át rajtam. Talán a sok háborús igaz-mese, vagy csak egyszerűen az, hogy fiú vagyok: olybá tette, mintha valami öröm ért volna. Persze az is ott birizgált, hogy sokan meg is halnak egy ilyen háborúban. Ezért azonnal rákérdeztem édesanyámnál:
- Anyu, anyu! Akkor most bújni kell?
- Nem, azt még nem. Siess! Már indulnotok kell!
- Valóban, mennünk kell. Az iskola nem vár.

/Folytatása következik/