Fullextra.hu - Görbe tükör Gráci bácsitól

Méltatlanul elfeledett nagy kedvencemről feltétlen említeni kell pár sort, mielőtt egy rövid írásával bebizonyítom, miért is rajongok érte.

Ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy van-e újságírói példaképem, gondolkodás nélkül vágom rá: Galsai Pongrác.
A jó öreg Gráci bácsi, akinek mind a mai napig falom minden sorát, - és reményem sincs soha az ő lábnyomába érni…Nincs nap, hogy valamelyik könyvét, krokikat, karcolatokat tartalmazó művét, esszégyűjteményét ne lapoznám.
Méltatlanul elfeledett nagy kedvencemről feltétlen említeni kell pár sort, mielőtt egy rövid írásával bebizonyítom, miért is rajongok érte. Amit most citálok, ez az ő egyik arca a sok közül. A vidámabb. Bármit is írt, - nagyszerűt alkotott.
Galsai Pongrác Pécsen született, 1927. okt. 31-én.
Újságíró, író, publicista, József Attila-díjas (1983), Gábor Andor-díjas (1982). Szülővárosában érettségizett, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán szerzett diplomát. Első írásai a Pesti Hírlapban és a Sorsunk című folyóiratban jelentek meg. 1949-54-ig Pécsett tanított. 1954-1957 között Szántó Tiborral és Csorba Győzővel szerkeszti a Dunántúl című irodalmi folyóiratot. Három évig a Vidám Színpad dramaturgjaként is dolgozott. 1958-83-ig a Nők Lapja irodalmi rovatvezetője, főmunkatársa volt. Novellákat, vidám-abszurd cikkeket, karcolatokat írt, és állandó szerzőként színház- és filmkritikákat az Élet és Irodalom, valamint a Kortárs című folyóiratba. Megindította 1986-ben a Grimasz című szatirikus irodalmi folyóiratot. Első kötete, a Társtalanok (írói arcképek) (Pécs, 1957) című esszégyűjteménye. Kiemelkedő sikere volt a Záróra a Darlingban (visszaemlékezések, Bp., 1986) című kötetének, melyben anekdoták sorával mutatta be a második világháború után indult írónemzedék, az Újhold körét.
Budapesten, 1988. április 22-én halt meg sokadik infarktusa következtében.
Egyik kedvenc kisnovelláját idézem, a vidám, gunyorosan a halál szeme közé egyet alaposan odavágó, ciánnal átitatott írását, (a görbetükröt gyakran elénk tartó Galsai egyik legaranyosabb darabját), mely olyan, - csak rá jellemző - fanyar humorral és élccel íródott, hogy muszáj jókedvűnek lenni tőle. Semmi kommentárt nem fűzök hozzá. Merőben felesleges lenne. Csak olvasni kell…
Néhány nap múlva lenne 79 éves, és már 18 éve nincs köztünk.

*
Japán novella

Kato Furuhata, ólomsúlyú japán iszapbirkózó nem akart tovább élni.
Három döntő mérkőzését elvesztette, ellenfelei kicsúsztak a markából, házába becsapott a villám, felesége megcsalta egy harminckilós cukorkaárussal, bestiális izmai is mintha fonnyadozni kezdtek volna – mi keresnivalója lenne még e földön?
Kato Furuhata elhatározta, hogy végez magával.
De vajon az önmegsemmisítés melyik módját válassza?
Élő torpedó? A világháború harmincnyolc éve befejeződött, az ember már ki se lövetheti magát egy ellenséges csatahajóra. Harakiri? Szép, ősi, de kockázatos módszer. Előfordulhat, hogy a kést beleszúrja a lágyékába, s ahogy a rengeteg hústömegben hasmánt fölfelé halad, nem bírja a kínt, meggondolja magát, és a sebet egy kórházban szégyenszemre összevarrják. Kötél? Gyors, de rút halál. Az akasztott embernek tövig kilóg a nyelve. S nem lenne előnyös, ha a felesége így találna rá, ez a visszataszító grimasz maradna meg az emlékezetében. Leugrás a huszonötödik emeletről? Véres palacsinta válnék belőle. Alaktalan massza a járdán. Lapátéllel kellene összekaparni. Altatószer? Rizspálinka? Esetleg a kettő együtt? Enervált, európai halálnem, főleg nőknek való, így belezsongulni-beleájulni a megsemmisülésbe, nem az ő nevéhez-híréhez méltó.
Az ólomsúlyú japán iszapbirkózó sokat töprengett.
Végül a fagyhalál mellett döntött. Ezt az öngyilkossági formát sok ezer évvel korábban is alkalmazták. Elsősorban az idős japán férfiak, akiknek már nem látták hasznát, fölmentek a hegyre, lefeküdtek a hóba, és éhen fagyatták magukat. Az önkéntes fagyhalál nemes, fájdalommentes, a test egyben marad, egy karcolás sem esik rajta, ezenkívül a jég még konzervál is. Aki ily módon válik meg az élettől, egy régi nemzeti hagyományt segít életben tartani.
Szerencsére éppen tél volt. Negyvenfokos hideg.
Kato Furuhata egészen tűzbe jött a gondolattól.
Fölment a városhoz legközelebb eső, nem túl magas, nem túl alacsony hegyre, kikeresett magának egy szép hótisztást, alsónadrágra vetkőzött, és lefeküdt a megváltó fehérségbe. Így várta a halált. Dicsőséges ringje, bőrszőnyeg, villámsújtotta otthon, hűtlen feleség, harminckilós cukorkaárus…Isten veletek!
A japán iszapbirkózó hamarosan elaludt.
Csakhogy Kato Furuhata százötvenkét kilót nyomott. Akkora volt, mint egy emberből épült hegyóriás. Csupa hús, zsír, rost, ín, izom.
A negyvenfokos fagy először körülnyaldosta Kato Furuhata hatalmas testét, aztán behatolt a bőre alá, s rágni kezdte, amit talált, a sok húst, zsírt, rostot, inakat, izmokat, csak ette-marta-rágta előre magát, de hosszú időbe telt, míg előbbre jutott, és még hosszabbnak, már-már reménytelennek tetszett az idő, amíg egy-egy életfontosságú szervhez érhet…
Az ólomsúlyú öngyilkosjelölt arra ébredt, hogy valami ugrándozik rajta.
Fölnyitotta a szemét.
Egy madár volt. Egy szép, színes tollú madár.
Kato Furuhata az égre nézett.
Az ég kék volt, ibolyakék, mint a japán metszeteken. Tejszínhabfehér felhőcskék úszkáltak rajta.
Az iszapbirkózó most alaposabban körbejártatta a szemét.
A hegybéli mezőről rég eltűnt a hó, már magasra hersent a fű, rügyeztek a fák, madarak csiviteltek, cseresznyevirágok nyíltak, s valami édenien édes illat terjengett a levegőben.
Kato Furuhata azt hitte, a túlvilágon van.
Pedig csak annyi történt, hogy amíg a lankadó fagy egyre reménytelenebbül birkózott az iszapbirkózó testével, telt-múlt az idő, s körös-körül lassan kitavaszodott…
Úgy látszik, a nehézsúlyú embernek nemcsak élni nehéz, hanem meghalni is.
Kato Furuhata nemsokára lejött a hegyről. Villámsújtotta házát rendbe hozatta, a harminckilós cukorkaárusnak lekent egy száztíz kilós pofont, a kis emberke úgy megijedt, hogy elköltözött a városból, így a fölszarvazott férj átvehette a boltot, a felségét pedig, miután megbocsátott neki, a kucséberként alkalmazta, és szétküldte a városba, cukorkát árulni.
De birkózni nem birkózott többé.

*