Gyönyörű, hosszú ősz
Dátum: Október 23, hétfő, 13:58:02
Téma: mango
 |
Itt a hegyen olyan mély a csend, hogy szinte zúg. Nem is tudom, hogy lehet ezt szavakba önteni…?! Azt hiszem sehogy. Vagy az én szókincsemmel van a baj…?! Meglehet. |
Én talán még hasonlóra sem emlékszem…
Ez az ősz olyan bársonyosan langyos napokkal lep meg minket, hogy a magamfajta meditatív, író embert mélázásra ösztönzi, és bennem önkéntelenül is főképp emlékeket – szép emlékeket - mos partra.
Hadd legyek most nagyon is szubjektív ebben a kis szösszenetben.
Kivonva magam a nagyvárosi létből, itt a hegyen, a zajt, az embertelenséget, a fékcsikorgást kirekesztve életemből, hadd érezzem át ennek a szép, hosszú és bűvös, meleg ősznek minden simítását az arcomon.
Nekem – önző módon, - csakis a szikrázóan szép emlékeknek és gondolatoknak a jegyében telnek napjaim.
Nem hagyom semmivel elcsúfítani.
Ezen az őszön nekem minden olyan álomszerű és meghitt.
Én nem törődöm semmi mással, csak a még október végén is ragyogó napfénnyel, a hellászi-kék éggel, a halkan hulló rozsdállt falevelek zizzenésével, az avar ezerszínű, és egyre nagyobb halomba rakódó halmaival, amit a kutyám olyan szívesen dúl fel egy-egy nagyobb séta alkalmával. Még ő is élvezi ezt az áldott meleget…
Itt a hegyen olyan mély a csend, hogy szinte zúg.
Nem is tudom, hogy lehet ezt szavakba önteni…?!
Azt hiszem sehogy. Vagy az én szókincsemmel van a baj…?! Meglehet.
De amit itt „hallok” éjszakánként a még mindig nyitott ablak mellett, - az valóban megfogalmazhatatlan.
Így aztán ez a kedves csend hagy engem a gondolataimba merítkezni: életemben az elmúlt időszak szépségeivel babrálgatni, még akkor is, ha éles kontúrok nincsenek, csak édesen elmosódott, boldog körvonalak, és az emlékezés önműködő, szorgos munkája, valóságra-vetődése segíti őket világra, az értelmező fénybe.
Néhány nap szépséges mámorából a mai napig nem bukkantam még a felszínre, de nem is akarok…
Pedig minden gondolatomat többször is körbejárom, még ha mégannyira érvényesnek is vélem, - mindig a hátam mögé nézek: fonákjáról is megfelel-e a valóságnak…?!
Boldog tapasztalással nyugtázom: igen.
És ebben támogatást is kapok, még ha néha a gonosz messzeség fáj is kicsit, - de ez a visszajelzés mindig még boldogabbá tesz…Jól emlékszem minden másodpercre, és annak minden szépsége ma is ugyanolyan tisztán fénylik bennem, mint amikor megtörténtek…
Így hát nap mint nap ebből merítek erőt.
Úgy élek, ahogy ősszel még soha talán.
Örömmel.
Szokatlan ez nekem így, a nyár elmúltával, amikor – ezidáig - mindig becsukódtam.
Most megélem a nekem olyan kedves, csendes, szelíd októberi napokat, sőt, szeretem őket. Háborítatlanul, magamba és magamra figyelve.
A reggel varázslatai…
Amikor a vizslámmal kora reggel először kilépünk a kapun, érzékeny orrát a levegőbe döfve önfeledten szimatol, szívja magába ennek a szépséges ősznek összes ízeit. Ekkor még csípős a levegő, az utcán parkoló autók ablakai párásak, néha a fű itt-ott már deres is. Ám délre szinte nyár lesz.
Olyan későnyári idő. Ezzel áltatom magam, de túl messzire nem is járok az igazságtól.
Egyre önzőbb vagyok, és makacsul összpontosítok arra a varázslatra, amit ez a szokatlanul meleg ősz, ez a kivételes október eleje adott nekem – örök gyönyörűségemre. Nem tudok szabadulni tőle, de kicsit sem akarok, olyan jó vele töltekeznem.
És egyre nagyobb elszántsággal, (mintegy új erőre kapva) tudatosan távol tartok magamtól minden mást, ami kicsit is ronthatná az én első, boldog őszöm bennem ragyogó szépségét.
Azt hiszem, el fog múlni az ősz-rettegésem.
Egyrészt, mert ezt megígértem már versben is, - és amit én megígérek, azt mindig igyekszem betartani. Másrészt, mert tanulom az ősz szeretetét valaki olyantól, aki régóta ezen évszak szerelmese…Talán neki van igaza – tűnődöm.
És mikor idáig érek gondolataimban, - máris mosolyogni van kedvem. Már az emlék emlékétől is…
És ezzel együtt sokasodnak, omlanak az új versek, - az ajánlást már sokan jól ismerik.
2006 ősze nekem valamiféle újjászületést hozott.
Valami olyan bizonyosságot, - ami, mint tudjuk, „csak egyszer adódik az ember életében”. Eddig is sejdítettem, most már biztos vagyok benne. A világot, az életet, a régi, de új fényt kapott érzelmeket türelmesen-mohó kíváncsisággal firtatom...
Azt hiszem, az életünk során, - útközben, - ritkán, de akad állomás, ahol az embernek valóra válik egy-egy egy dédelgetett álma, elér, vagy megkap ajándékba valamit, amire szinte egész életében titkon várt, vágyott.
Nincs ez korhoz, időhöz kötve. Beleszólása sem nagyon. Csak elfogadja amit a nap, a perc kínál. Aztán vár. És továbbálmodhat…
És ha ez ősszel történik, - hát megszereti az őszt is.
Bármi történik is a világban, a magam számára kikanyarított kis mikro-világ ezen az őszön gyönyörű.
Szóval…- szép ősz ez. Nagyon szép.
Mintha az első, igazi-szép őszömet élném.
És ezt meg kell köszönnöm. Mégpedig annak, akit ez illet. A sorsnak...? A természetnek...? Vagy akár csak egyetlen egy embernek...?
Azt hiszem mindháromnak, egyszerre.
*
2006.október 22.
|
|