Fullextra.hu - Belehalni és újjászületni

Találomra leütötte az első akkordot, s ekkor lelkéből felszabadultak érzései.

Úgy kell egy dal, mint éjnek a csillag, földnek a levegő, mely életeden át elkísér, amelybe menekülsz, és vigaszt találsz olyankor, amikor mindent elveszettnek látsz. Magányos óráiban, gyertyafény mellett erre gondolt egy nő, amikor zongorája mellé ült. Találomra leütötte az első akkordot, s ekkor lelkéből felszabadultak érzései. Beleremegett, szíve egyre hevesebben kezdett dobogni, érezte, hogy most valami különös történik vele. Bizonytalan volt, hogyan kezdjen hozzá.

Kinézett az ablakon, beszűrődött a fény, hallotta a madarak dalát. Ő sohasem fog így zenélni! Nem versenyezhet a természettel! De annyira tele volt a lelke! Úgy érezte, ki kell öntenie magából a felhalmozódott érzéseket. Valami belső kényszer hajtotta mindig - zenélni, írni, mindegy, csak szabadulni ettől a feszítő érzéstől.

Maga elé képzelte életét. Gyermeksírással kezdődött, leütött egy akkordot, folytatta… Gőgicsélő gyermek beszédet utánzott. Sorra tódultak elé régi emlékei. Kereste a megfelelő hangot. Fiatalkori nevetések szaladgáltak újbegyében. Közben jegyzett minden leütött akkordot a papírlapon, fekete kis alaktalan rajzolatokban rögzítette sorrendjét lelke szimfóniájának.

Folytatta... A szerelem emlékére lágy hangok szólaltak meg, és szíve még hevesebben dobogott. Viharossá vált a dallam, érzelmek sokasága táncolt ujjaiban, féltékenység, aztán düh váltotta fel a legboldogabb perceket. Megsimogatta homlokát. - Mi lesz ebből? – Keze ekkor önkéntelenül elindult a fekete-fehér billentyűkön. Fejében és szívében most a kinti világot hozta közelebb.

Folyókat hallott, tavakat és tengereket látott maga előtt, közben lágy muzsika hangja kísérte gondolatait. Látta maga előtt a hullámzó vizet. Látta a folyót haragosnak, majd megnyugodva, amint ringatózik medrében. A víz nagyasszonyának alakja változó, mindig nőnek képzelte. Előbb csilingelő, nevető hangon szólalt meg. Ujjaiban játszadoztak hullámok a hangokkal. Egészen elbűvölte ez a játék. Újra és újra játszotta, hogy hallja és átélje ezt a mindent felülmúló érzést. Hagyta, hogy maga legyen a ficánkoló vízsugár. Csiklandozták a halak és a növények, követte a billentyűkön ezt az édesen kellemes érzést. Közben a kottafejek csak gyülekeztek, hullámoztak tovább a papírlapon…

Hagyta magát vinni a zene szárnyán fel a hegyekbe, hogy megnézze, honnan ered ez a ravasz, játékos kis patakocska. Szédülten követte annak a folyását. Tisztelettel adózott a hegynek, ahol a forrás fakadt. Öreg fái méltóságot sugalltak, és ő remegve kereste a megfelelő hangokat. Mély alázatot érzett. Egyik pillanatban napfényben játszott felette az ég, aztán hirtelen beborult. Feje fölött dörgés visszhangzott, cikáztak a villámok. Hajladoztak a fák, süvített a szél! Ujjai és egész teste beleremegett, amint rátalált a hangokra. Micsoda égzengés! A patakok sem csilingeltek már, zabolázatlanul rohantak, mint akit üldöz valaki. A fák méltóságukat vesztve földig hajoltak. Az erdő vadjai, félve bújtak el a vihar elől. Az égi hatalom nem engedett. Csak dörgött és cikázott a fény az égen. Keze már elzsibbadt, nem tudta követni halhatatlanságát az erőknek. De lelkében még dúltak az érzések. Ütni kell azokat a billentyűket, ha megszakadnak, akkor is, ha az ő lelke szakad bele, még akkor is…

Aztán hirtelen csend lett. Esőcseppek kopogtatták a fák meggyötört leveleit. Rejtekeikből félve bújtak elő a vadon állatai, óvatosan lépegettek. Ujjai követték nesztelen mozgásukat. Keze alól letisztultan és csendesen áramlott a zene. Könnyebb lett a lelke. A fák közé beszűrődő napsugár feloldotta a benne felgyülemlett félelmet.

Közben este lett. Életének estéje. A sötét billentyűkön még mindig szól a dal, amelyet aztán felváltanak a fehér billentyűk szólamai, mert látja a folytatást. Szeme előtt kitisztul a fény, az örökkévalóság felé vezető úton. Tudja, rátalált az ösvényre…

Nyugodtan hajtja ma álomra fejét. Előtte sok száz kis jel, majd letisztázza.
Érzi, hagy maga után valamit, egész élete itt hever a fehér papírlapon…
Fáradtan áll fel, lecsukja a zongora fedelét.

Minden alkotásba egy kicsit belehal, és egy kicsit újjászületik.