Fullextra.hu - Az Útépítő (Minden, őszintén tenni akaró embernek ajánlva)

Mindig is visszavágytam gyermekkorom kis szabolcsi falujába. Ott is, abba a mára már száz éves házba, ahol még a legnagyobb nyári forróságban is ildomos volt lábbeliben lenni, annyira csípett a hideg, döngölt padló. Nagynéném olykor elhívta a tapasztó cigányt, aki lóganéjjal mélyzöldre színezte. Nem tudom hogyan, de szaga mégsem volt annak. Amikorra világossá lett, hogy nagyanyám, majd később unokatestvéreim szüleinek halála után a házra senki nem tart igényt, kifizetve mindenki részét, megvettem. Nyaranta ott töltöttem a teljes szabadságomat. A házat, amennyire az állapota megengedte, nem akartam átalakítani, így csak egy zuhanyfülkét kerítettem le a nyári konyhából. Igaz, így fürdés után az udvaron kellett átmennem, de nem bántam, mert a régi gémeskút oszlopának dőlve soká elnézhettem ábrándozva az eget. Az egész modernizáció ennyi volt, meg egy mikrohullámú sütő, hogy ételt tudjak melegíteni, de helyette gyakran használtam a kis szenes kályhát. Leginkább reggelente, mert szinte minden nap sült szalonnát sercegtettem egy megteknősödött serpenyőben früstök gyanánt. Hozzá drága Annus néném házi kenyerét ettem, paprikával, paradicsommal. Akinek volt már része ilyen fenséges ízek összeillésében, annak nem kell magyaráznom, hogy mennyivel másabb a világ, mint, amit a szupermarketek végeláthatatlan sora kínál! Olykor házipálinkát is kortyoltam előtte, de csak keveset, mert a gyomrom érzékeny volt rá. Egyedül a tiszta szobát használtam, ami ugyan ellentmond a valamikori falusi életmódnak, de nem volt szükségem több helységre. Az utcai szoba még azt az élményt is megadta, hogy nyitott ablaknál megülve, jól ki lehetett venni a szombati kultúrest után hazatérő falubeliek eseményeket ízesen felidéző beszélgetését. Sok figurámat vettem én onnan. Hiszem, nem orrolnak meg rám ezért! Különben hamar befogadtak, hiszen sokan ismertek, vagy emlékeztek rám. A Szarka Laci meg kiváltképp megörült nekem. Nagy pajtások voltunk mi. Egyike azon haidani játszótársaimnak, akik nem mentek el a faluból semerre. Nyitott egy kis vegyesboltot. A ragacsos légypapírtól kezdve, az írható számítógépes lemezig mindent árul. Igaz, ez utóbbira nemigen van szükség. Ami viszont fogy, abból meg az olcsóbb. Megélnek belőle. Felesége Ilus, mindenes a polgármesteri hivatalban. Egyetlen lányuk egyetemre jár, Pestre. Első szabadságos napom estjét mindig náluk kell töltenem. Felesége töltött káposztát rak elém, nekem meg ennem, és mesélnem kell. Laci el nem mulasztja megkérdezni, hogy megjelent-e már a regényem, mert abból mindenképpen kér egy dedikáltat. Párja unszol az evésre, és csitítgatja a viszontlátás örömére sokat borozott férjét, mert az olyankor nótázásba fog, könnye is kijön. Legtöbbször aztán ketten odatámogatjuk a heverőre, ahol gyorsan elszenderül, Ilussal meg késő éjjelig beszélgetünk. Éjfél is lesz, mire búcsúzkodásba kezdek. Akkor még gyorsan szed egy kislábasba, szalonnát, kolbászt pakol. Kikísér a kapuig, miközben zavarja a jó füstölt szagra odaszaglászó kutyát. Amíg elérek magamhoz, sokszor elképzelem, ahogy a szobába visszatérve betakargatja az urát, és leül egy kislámpa mellé. Verseket ír. Nem emlékeztet se pillantással, sem cselekedettel, én sem hozom fel, csak néha egy szót egyszerre mondunk ki. Szerettük egymást mi szerelemmel egy nyáron át, még gyermekkorunkban. Az viszont egy másik történet. Most arról írok, amikor egy másik pajtásunk, Elemér betért hozzám.
Olyanfajta nyári délután volt, amikor a patakparti bokrok alól rothadó növények páráját lebegteti a lassan cammogó víz, és a kutyák meghasalnak a lugasok árnyékában. Éppen a teraszon méláztam valami megfelelő szó után a novellámhoz, amikor csikorogva megnyílt a kiskapu, és Elemér, a vályogvető cigány lépett be rajta. Nem szeretem, ha írás közben megzavarnak. Nem volt ebben kivétel senki, de Elemérnek kimondottan nem örültem most, pedig kisgyerek kora óta ismerem. Együtt jártuk a faluvégi Kisiszapos medrét holmi ivadék halak után kutatva, meg csúzlizni a felénk tévedő macskákat. Elemér azonban megfázott egy hirtelen záportól, amikor kimelegedve szaladtunk a mezőről hazafelé. A megfázásból aztán tüdőgyulladás lett, abból meg hosszú hónapokra ágyhoz kötöttség. Mire felgyógyult, apja hirtelen meghalt, anyja a hét gyerekkel meg elköltözött rokonaihoz, vagy öt faluval arrébb. Csak nagyszülei maradtak vissza. Egyedül Elemér tért vissza jó harminc év múlva, hogy a megroggyant házat szemügyre vegye, lehet-e valamit kezdeni vele. Gyermekkori betegségéből annyi maradt meg – furcsa a természet!-, hogy erősen dadogott, ha valami felizgatta. Ahogy betette a kaput, és meggörnyedve, már-már szinte alázatosan közeledett felém, azon gondolkodtam milyen indokkal tudnám minél hamarabb elküldeni. Semmi használható nem jutott az eszembe. Tiszteltem viszont benne azt az akaratot, amellyel a romossá öregedett szülői házat rendbe hozta. Délutáni sétáimon elfigyeltem, ahogy kisnadrágban, mezítláb görnyed a vályoggödörben, majd saját maga is rakja gúlába a kész téglákat. Hátát szinte feketére égette a nap, hátizmai megfeszülve csillogtak a verítéktől. Konokul dolgozott, nem tudom miből, honnan szedve hozzá az erőt. Most viszont fel volt öltözve. Fehér inget, kopottas vastag, szürke nadrágot vett fel, haját bevizezve fésülte meg, még szandált is húzott, göcsörtös lábfejére. Ahogy jön felém, látom, hogy újságpapírba csomagolva egy üveget is szorongat. Hiába ismertük egymást már régóta, egész addig magázott, amíg meg nem kértem, hogy tegezzen. Köszönt (magázva!), majd megkérdezte nem zavar-e. Hiába volt csak nyolc elemije, udvariasan, magát szépen kifejezően beszélt. Miután biztosítottam, hogy éppen jókor jött egy kis beszélgetéshez, kibontott az újságpapírból egy üveg olcsó bolt. Elszégyelltem magam. Én haragszom erre az emberre, aki szemlátomást fontos ügyben jött, mert ünneplőbe öltözött, még italt is hozott - pedig falun ez végképp nem szokás-, amit neki kifizetni azért nem lehetett könnyű. Gyorsan ugrottam a kamrába a vegyes pálinkáért, meg kihoztam az Annus néném által sütött maradék kapros-túrós süteményt. Elemér illendően megköszönte, vett egy darabot, apránként tördelve ette. Koccintottunk, majd kérdőn néztem rá. Akkor ő kezdte kisimítgatni a csomagolásként használt újságpapírt, majd szó nélkül elém tette. Újfent elszégyelltem magam. Ez az ember eljött hozzám, hogy megtudjon valamit, mert olvasásban gyenge. Bizalmába fogad. Nagyot nyeltem, aztán felvéve a szemüvegemet, felolvastam neki a cikket. A megyei újság híre arról szólt, hogy hamarosan folytatódik az autóút építése, mennyi pénz van rá, hány kilométer hosszan vezet majd át a megyén. Ott volt még az is, hogy a munkaügyi központban van lehetőség segédmunkára jelentkezni. Elemér komolyan bólogatott, az újságlapot elkérte, szépen összehajtogatta, és betette a farzsebébe. Zavartan, és dadogva aztán megkérdezte, bemennék-e vele, hogy jelentkezzen, mert ő még a bejárás módját sem ismeri. Szemébe néztem ennek az embernek. Benne volt abban a világ minden előítéletével szembeni konokság, félelem egyaránt. Benne volt az ősei hagyományaiban gyökerező büszkeség, de a reményt is láttam. Kezemet nyújtottam akkor neki. Így történt, hogy másnap együtt döcögtünk vonattal a megyeszékhelyre. Elemér egyenes háttal, szépen megberetválkozva ült velem szemben. A peronra kiállva elfogadta a cigarettát, hamisan összecsippentette a szemét, amikor egy csinosabb lány, vagy asszony elment előttünk. Leszállva aztán csak megriadt, látva a nagyvárosi nyüzsgést, de kíváncsisága végül is nagyobb lett, és a hivatalig úgy forgatgatta a szemét, mint egy gyermek. Kevesen voltak az apró teremben, így sokat nem kellett várnunk. Nagy adománya a világnak, hogy az Utat megtalálónak támogatja a lépéseit! Egy kedves, készséges ügyintéző volt ott, aki nem húzta el a száját Elemér láttán, nem szörnyülködött, hogy mennyi minden papírja nincsen. Mindent elmagyarázott, elérhetőségnek elfogadta egyelőre az én címemet, ahová jöhetnek a hivatalos papírok. Elemér szemmel láthatólag megkönnyebbülve jött ki velem az utcára. Ahogy sétáltunk az állomás felé, megkért, hogy vigyem el üzletek felé. Találtunk is egy használt ruhákat árusító boltot, ahol vett magának fehér inget, meg egy vékonyabb nadrágot. Amíg a pénztárnál sorba állt, kimentem az üzlet elé egy cigarettára. Amikor kijött, a kezembe adott egy apró csomagot. Egy golyóstoll volt benne, olyan párforintos, műanyag íróeszköz. Azt mondta, hogy ezzel írjak majd szép dolgokat. Ajándékba adja, mert jó ember vagyok. Na, akkor én akkorákat nyeltem, hogy még a torkom is belefájdult.
Elemér aztán egy hónap múlva útépítő segédmunkás lett. Egy alkalommal, amikor hétvégére hazajött, felkeresett. Egy szép, érdekes formájú, nagy kavicsot hozott. Vörös erezet formál abban egy keresztet. Sok más apró emlékdarabom közül ez az egyik legértékesebb számomra. Meg az az olcsó, műanyag golyóstoll.