A beszélgetés
Dátum: November 02, csütörtök, 10:37:58
Téma: All Fullextra
 |
Lassan szedelőzködtek. Először az öreg állt fel, s ahogyan feltápászkodott, kezével végigsimította a fa törzsét. |
Két ember ült az árokparton, egy jókora fának támasztották hátukat. Süttették arcukat a késő őszi verőfényben. Egyikük idősebb, torzon-borz, kissé fura figura. A másik fiatalabb, olyan mesterember-forma.
–Jó ez a Nap - így a fiatalabb.
–Bízóny hogy jó - s nyújtózva ropogtatta csontjait az idősebb. Lassan beszéltek, nagy helyeket hagyva két gondolat között.
–És a diófát ismeri-e? - kérdezte az idősebb.
–Melyiket? -
–Azt, amelyik a hátunkat tartja –kedélyeskedett az idősebb.
–Ezt? - Hm...Láttam már ilyet, szép nagyra nőtt, meg kell hagyni.
–De a termését, ismeri-e?
Hát már hogyne ismerném, ismeri azt mindenki, húzta el a szája szélét a fiatalabb.
–És azt, ahogyan a termése lesz, azt tudja-e?
–Maga kertész? - kérdezett vissza gyanakodva a fiatalabb.
–Nem, nem vagyok kertész, csak megfigyeltem. Mert, figyel az ember, kérem.
–A fene jobban tudja - rántott a vállán a fiatalabb, s összehúzott szemöldökkel a túlsó part felé nézett.
Kissé hosszabb csönd telepedett közéjük.
Lassan szedelőzködtek. Először az öreg állt fel, s ahogyan feltápászkodott, kezével végigsimította a fa törzsét. Ekkor, kicsit hasonlítottak egymásra. Ujjával a kalapja felé mutatott, köszönésként kissé előre biccentette fejét.
–No, Isten áldja -
–Isten áldja bátyám, de én is mennék ám, mielőtt hűvösre fordulna.
Elindultak.
Az öreg, azonban pár perc múlva megállt és visszanézett. Nézte, az alkonyi fényben fürdő, szinte megdicsőült hatalmas diófát.
–Az új hajtáson lesz - törte meg a csöndet az idősebb.
–Mi? - emelte a szemöldökét a másik, mint aki nem találja az iménti beszélgetés fonalát.
–Hát a dió!
-A porzója az a régi ágon van, de a termés, az új hajtáson lesz, és annyi termése lesz, amennyi új hajtása nő neki!
–Értem, kérem, hogyne érteném – és a nagyobb nyomaték kedvéért ő is megállt és visszanézett.
Fölnézett a fára. A lombját már szinte elvesztette, csupán az ág végeken árválkodó néhány levél billegette magát.
–Szóval - az új hajtásokon - és még ő mondja, hogy nem kertész, motyogott maga elé.
—Mondja bátyám, miért mondta nekem ezt a diót, meg az új hajtást?
–Á, már magam sem tudom – csak úgy, mert ki kívánkozott. Meg aztán most már maga is tudja.
Rövidesen szétváltak útjaik.
Az öreg, a még mindig látható fára, nézett majd távozó úti társára.
Úgy nézte őket, ahogyan csak az öregek tudnak nézni. Aprólékosan, figyelmesen, szinte morzsánként emelve be mindent az emlékezetébe.
Aztán megfordult és a sietség legkisebb jele nélkül ismét elindult. A fel-felszakadó sóhajtását elnyelte a friss avar tompa zizegése.
2006-10-23
|
|