Fullextra.hu - Halas emlékeim I.

Büszkén vonultunk le a vízpartra. A horogra legyet, szöcskét tűzve megfogtuk az első sneciket.

Halas emlékeim I.

Az első halakkal kapcsolatos emlékem egészen kiskoromra nyúlik vissza, mikor még 5-6 éves lehettem.
Mentünk a Balatonparton, és láttam a snecik ívását…Persze, akkor még ez „csoda” volt. Késztetést éreztem, hogy a fröcskölő, csapdosó, kábult halakat megfogjam. Beugorva a kövek közé, sikerült elkapnom egy-két halacskát!
Boldog voltam ettől...Örömmel ugráltam újra-meg újra a kövek közé, s egyre-másra sikerült fognom a halakból. Ott volt Pityu unokabátyám, és Józsikám is. Ők is fogdosták a halacskákat. Felvittük a „zsákmányt” a telekre és megmutattuk Nagyikánknak, aki nyáron vigyázott ránk. Ő mereven elzárkózott azok elkészítése elől mondván:
- Ezeket a kis vacakokat nem sütöm meg...Egyrészt mert kicsik, másrészt meg kevés ez a hal...
Itt merült fel bennünk először a kérdés, hogy hogyan lehet többet fogni ezekből a halakból, hogy végre ehessünk az általunk fogott küszökből készült sült halból...
A következő emlékem az volt, mikor a balatonakarattyai trafikban megvettük az első „zsebpecákat”.
Büszkén vonultunk le a vízpartra. A horogra legyet, szöcskét tűzve megfogtuk az első sneciket.
Óriási élmény volt!
...de egyben bosszúság is, mert nem tudtuk rendesen beljebb dobni, mint a lábunk elé, pedig hitünk szerint a nagy halak bent voltak.
Apu barátjával, „Csucsa" Laci bácsival átbeszélve a dolgokat, kialakult az első horgászbot képe előttünk…
Úgy kell elképzelni, hogy egy 30-50 cm-es bot egyik végére alumíniumhuzalból egy gyűrűt hajtunk, a másik végére odadrótozzuk a zsebpeca tartólétráját.
A zsinórt arról lefejtve, - egy lendületes dobással a vízbe juttattuk a csalit úgy, hogy közben a szerelék „kiterült” a vízbeérés előtt. Ezzel a módszerrel már elég messze el lehetett dobni. A dobás távolsága nagyban függött attól, hogy mennyi zsinórt „fejtünk” le magunk elé, a földre, vigyázva arra, hogy ne legyen gubanc.
Ezzel a módszerrel 5-6 m-re is be tudtunk dobni, és így már nagyobb halakat is meg tudtunk fogni, olyan 10-15 dkg-os halakat is.
A következő felidéződő emlék az, amikor megfogtuk ezekkel a botokkal az első „komolyabb” zsákmányt. Foghattunk vagy 15-20 darab keszeget, és hogy örültünk ezeknek!
Ekkor odajött egy nagyhasú, idős ember, s bemutatkozott, hogy Ő a horgászellenőr, s mutassuk be neki az engedélyünket... Mondhatom, jól ránk ijesztett!
Ezekre a szavakra, előállt a "zabszem-effektus"...„ - úgy megijedtünk, hogy még mondani is alig tudtunk valamit.
Végül is a bátyám, Józsikám válaszolt neki, hogy
- Ne haragudjon már ránk, mert azt sem tudjuk, hogy hogyan néz ki az engedély, s hogy hol lehet kiváltani...
Erre azt mondta Kakas Laci bácsi - mert így hívták-, hogy kivételesen a halakat megtarthatjuk, mert becsületesen elmondtuk az igazat...
Azonban egy feltétellel enged elmenni minket, ha megígérjük, hogy kiváltjuk a horgászengedélyt. És megmondta a címet, ahol ezt megtehettük.
Nosza, nekünk se kellett több, szaladtunk haza, a telekre, s megpucoltuk a halakat. Mondtuk Apuéknak, hogy mit üzent az ellenőr, de sajnos csak a Józsikának tudták megvenni az engedélyt, mert nem volt több pénzük.
Igaz, a nyaralás is a végéhez közeledett, így nem volt olyan nagy tragédia, hogy csak egy engedélyünk volt... Sebaj, majd jövőre!
Azt azért bevallom töredelmesen, hogy azért mi továbbra is horgásztunk, csak figyeltük, hogy hol jár Kakas Laci bácsi...
A következő kép, ami az eszembe jut, szintén ehhez az időszakhoz kapcsolódik.
Abban az időben betonozták a partvédelmet, s a víz széle tele volt levert oszlopokkal, padlókkal, gerendákkal. Azokon ülve, állva horgászgattunk.
Fogdostuk is a sneciket, a keszegeket!
Jött egyszer egy ott üdülő anyuka a fiával. A fiúnak is "zsebpecája" volt , s az anyukája kezében is volt egy seprűnyélből készült bot, melyre egy kb. 2 m-es 100-as zsinór volt kötve parafadugóval, s egy nagy horoggal, kukoricával csalizva.
A mama bedobta a pecát, s várt.
Természetesen jött a kapás...Bevágás után hatalmas üvöltés a fiú szájából:
- Hadd fáradjon ki!
Anyukája rövid tusakodás után kiemelt egy jó 1 kilós pontyot!
Nagy volt az örömük, és mi pedig irigykedtünk, mert nem fogtunk még hasonlóan nagy halat. Vajon nekünk mikor sikerül? Ekkor megütötte a fülemet egy addig még sose hallott mondat: „Ne irigykedjetek, hanem örüljetek, hogy láttátok ezt a fogást! Legalább tudjátok, hogy van ekkora hal is ebben a vízben, s igyekezzetek megtanulni, hogy hogyan kell horgászni pontyra!”
De hogy tudjuk megtanulni? Hát kell venni egyhorgászkönyvet!
Már kész is volt a következő téli elfoglaltság!
Otthon, ősszel, mikor összegyűlt annyi zsebpénzünk, első dolgunk volt, hogy megvettük az első ilyen szakkönyvet.
A címe: "A horgászat kézikönyve" Nagyon jó, kezdőknek szóló könyv volt. Ismertette a különféle horgászmódszereket, egyszerűsített formában átfogó képet adott a horgászatról. Már volt egy „mankónk”, ami alapján képet alkothattunk arról, hogy mit is kell majd vásárolni a horgászathoz. Alig vártuk, hogy egyikünk elolvassa a könyv egy-egy fejezetét, s máris kikaptuk egymás kezéből, s továbbolvastuk. Mikor végeztünk vele, készítettünk egy listát azokról a felszerelésekről, amik nélkülözhetetlenek a horgászathoz. Ez a lista hosszú volt, - egyszerűsíteni kellett.
Sok vita után maradt egy darab „úttörő”-bot, egy darab, nagyméretű tárlóorsó, 50 m 100-as zsinór (Sylon, cseh-zsinór), és egy csomó „aprócucc” (horgok, ólmok, stb.).
Most, hogy írom e sorokat, eszembe jutott egy csodálatos élmény ebből az időből: keresztapám is lent volt a telken. Egyik nap megígérte, hogy lejön velünk a partra este horgászni. Azért kértük meg erre, mert okoskodásunk eredménye az volt, hogy a nagy halakat este, és éjjel fogják az idősebb horgászok.
Nos, végre lejutottunk.(Előtte vett nekünk 10 m zsinórt, kb. 60-ast, és ezt feltekerve a szögekre, kötöttünk rá ólmot, horgot.)
Kukoricát tűztünk a horogra s nagy várakozással bedobtuk, amennyire csak bírtuk, nagyjából 7 métert. Milyen kevés volt ez!- most már tudom...
Mivel nem volt lámpánk, egy üres konzervdobozt tettünk a megfeszített zsinór hurkába, a partvédő kövezetére, és vártunk…
Természetesen, nem fogtunk semmit... Azt, hogy miért, még nem tudtuk, csak bosszankodtunk.
Tavasszal már nagy izgalomban, reményekkel indultunk a vízpartra, már mindenki zsebében a saját horgászengedélyével. Józsikámnak ifjúsági, a Pityunak, s nekem gyerekengedélyünk volt egyelőre. A zsebpénzünkből, anyuék ”támogatásából” sikerült megvásárolni a terv szerinti felszerelést. Ezzel már lehetett úszózni, vagy fenekezni. Mivel csak ifjúsági engedéllyel lehetett ezt megtenni, én és a Pityu, a régi „ szögesbotos” módszerrel úszózva horgásztunk. A módszert azért annyiban továbbfejlesztettük, hogy a bot hosszát 1- 1,5 méterre növeltük, ezáltal nagyobb lett a dobástávolság, mélyebb vizeket is meg tudtunk horgászni. Nőtt a halak mérete is. Más változásokat is bevezettünk. Az egyik ilyen, hogy (mivel időközben megtanultunk biztonsággal úszni) vízben állva is horgásztunk a hínármezők közelében, vagy az akarattyai nádas öbleiben.
A másik, hogy ez a fajta horgászat más eszközöket is igényel. Például úszógumi, és beleillő vödör, stb. A fenekező horgászat egy teljesen új horgászmódszer. Megfigyeléseink szerint a tapasztaltabb horgászok főleg délután, este, éjjel és hajnalban űzték a halakat. Mivel még gyakorlatot nem szereztünk, ezért nagy izgalommal készültünk az első éjszakai horgászatra. Mivel mindhárman le akartunk menni, s a Józsika engedélyével csak Ő horgászhatott, mi csak kísérők lehettünk. Becsomagoltunk mi annyi felesleges dolgot, hogy akár egy hétre is elutazhattunk volna! Leérve a vízpartra, összeszedtünk egy csomó, akkor kaszált füvet. Letakartuk pokróccal, hogy kényelmesen tudjunk majd aludni. Csak ezután szúrtuk le a bottartókat, s tettük rájuk a botot. Felcsaliztuk a horgot, majd a megszokott „lefejtős” bedobással elkezdünk horgászni. Olyan 100 m-re tőlünk, egy „spori” már javában fogdosta a halakat, de a mi „jelzőfánkat” még sokáig, semmi sem mozdította meg. Már úgy este 20 óra lehetett, mikor az első kapást láttuk... A semmittevéstől már szenderegtünk, s kicsit „kótyagosan” az álomtól kiabáltuk:
- Józsika! Kapás!
Szegény Józsi felugrott,álomittasan bevágott a halnak. Mi pedig tovább kiabáltuk:
- Fáraszd ki, fáraszd ki!
Ő, ahogy a tárlóorsóval lehetett, kitekerte a szerelést, s megdöbbenve láttuk, hogy egy 12-13 cm-es szélhajtóküsz (sneci) van a horgon! Százas zsinóron, a parttól 30 m-re! Nagyon csalódottak voltunk... Hiába dobtunk be újra, már nem fogtunk semmit azon a horgászaton.
Reggelig egy jót aludtunk, és el kellett gondolkodnunk a történteken, hogy mindez vajon miért történt? Másnap idősebb, tapasztaltabb horgászismerőseinkkel is megbeszéltük hibáinkat. Elsősorban a durva szerelés volt a probléma, másodsorban tapasztalatlanságunk. De mi a megoldás?
-Ez egyszerű! - volt a válasz – minél többet horgászni!
A lecke fel volt adva! Mi pedig igyekeztünk ezt megfogadni és betartani... Elsősorban úszóztunk, s közben próbáltuk ellesni a technikát a tapasztaltaktól. Mivel nem volt pénzünk, Nagyikánk kitalálta, hogy hogyan lehetne pénzt keresni. Mivel éppen érett a meggy, elmentünk” felesbe” meggyet szedni. Szedtünk is egy nagy rakással, s kaptunk érte egy – nekünk- komolynak tűnő összeget. Két héten át elég nagy összeget kerestünk ezzel a munkával.Eleget ahhoz, hogy tudjunk vásárolni magunknak két darab bambusznád-botot, valamint három kicsi tárlóorsót. Nagy volt az öröm!
Járhattunk pecázni! Minden hajnalban korán keltünk, s elindultunk az aligai öbölben lévő nádashoz,hogy „vízbenállósan” pecázzunk.
Ehhez igazi „megszállottság" kellett, mert hajnali 3–kor keltünk, hogy ½ 5-re leérjünk a vízhez: igazi önkínzás! Mire befejeztük a horgászatot, „rücskösre ázott” a lábunk. Nagyon szerettünk így horgászni...Olyan sok halat fogtunk, hogy Nagyikánk kijelentette, hogy több halat ne hozzunk haza, mert kivág a halakkal együtt minket...
Itt fogta meg Józsikám az első pontyát is. Igazi nádi-keszegezés, úszó nád tövében, főtt búzaetetés, libatollúszó, „oldalravivés”, bevágás...
-Megvan! -kiáltotta
-El ne engedd! Hadd fáradjon, ahogy a „kajári Jani-bácsi” is mondta! - bíztattuk.
- Szákunk nincs!
- Majd én megfogom! - mondta Pityukám, és óvatosan odaúszott. Lassan megközelítette a halat, majd egy határozott, ölelő mozdulattal magához szorította. Ekkora örömöt ritkán látott az aligai nádas!
A ponty a csíkos matróztrikó tapadásától el nem szabadult! Szinte túlzott óvatossággal lett szákba téve.
- Hu-húúú!- hangzott messzeszólón az örömkiáltás...
- Pszsssszt! - volt rá a válasz
- Ne zajongjatok! Elmennek a halak!
Aznap már nem fogtunk pontyot, de Nagyikánk arcát sose fogom elfelejteni, mikor az első, már egy kilós zsákmányunkat megdicsérte.
Hiszen ezt a halat mi fogtuk, közösen!
Végül is a leckét jelesre oldottuk meg...
Mindig a számban lesz annak a „kirántott halnak” az íze, amit abból készített Nagyi...
Az aligai nádas már elpusztult: stégerdő van a helyén. Ez a kis történet is csak az emlékemben él, mert rajtam kívül már mindenki „máshol horgászik”, s Nagyikám is ott süti a”kirántott halat”...

pacal