A repülő fogak esete
Dátum: November 06, hétfő, 10:16:22
Téma: All Fullextra
 |
Kezdetét vette az én ejtőernyős–repülős, tündöklő, fényes, töretlen karrierem, ami még a mai napig is tart. |
Többször is elbúcsúztam tőle. Darabokban.
Először, mikor épp hogy kibújt a hibátlan hófehér zománccsoda: egy napközis kishülye kővel szájon dobott, (persze sallert kapott a szeme alá); majd egy fa rohant nekem, mikor kergetett egy felsős, mert a húgát megvertem, annyira tetszett… Aztán jött a Gellért uszoda, ahol huszárfejesekkel kápráztattam egy ibolyakékszemű tündérkét egészen addig, míg kiharaptam egy jó nagydarab csempét a medence aljáról.
Szóval mindent a hibátlan mosolyért.
Erre csak még hab a tortán, hogy jelentkeztem ejtőernyősnek, egy barátom szemkinyomós unszolásának engedve, hogy (idézem): „egy ilyen főmarhának mint te, köztünk van a helye”, közben hüvelykujja a szememen, mire én mondtam – persze hogy megyek, miazhogy megyek, rohanok, csak hát ugye a szemem azért meghagyhatod, hülye. Meghagyta.
Hát így lettem ejtőernyős, igaz - nem kimondottan romantikus felhanggal, de leereszkedvén közéjük, a hős, a halált igencsak hányaveti módon megvető bátor, csillogótekintetű agysebészarcú ejtőernyős kispajtásaim közé, az Úr 1975. évében, és annak is a legutolsó havában.
Kezdetét vette az én ejtőernyős–repülős, soha-nem-ellentmondásos, tündöklő, fényes, töretlen karrierem, ami még a mai napig is tart.
Míg a kiképzésem tartott, egy jópofa, aranyos, de kissé hiányos fogazatú, mosolygós fiúcska voltam, két darab ártatlan kék szemmel, makrancos hajfürtökkel, amit a játékos kósza szél hol jobbra, hol balra dobott, és mire az alapot megkaptam, egy nagypofájú, deviáns elemekkel nemigen küzdő, állatias arcú (csakhogy vegyüljek) ejtőernyős szakember lettem.
Ja, és ezt az egészet megkoronázta egy vadonatúj korona, ami a piranha fogsorával vetekedő fogaimat jótékonyan befedte.
Egy kis ideig.
Mert ugye jött az első "kézi" nyitás nagy napja.
Ez egy mérföldkő a kiképzés alá eső ejtőernyős barom életében, ami azt jelenti, hogy végképp elszakadunk a repülőgéptől, és magunk, önállóan nyitjuk az ejtőernyőt, először 3 mp után, aztán 5, majd jön a 10 mp-es szabadzuhanás. Itt már jobban észnél kell lenni, mert olyan kemény a levegő a 10. másodpercben, mint a víz.
Meg kellett tanulnunk a „stabil zuhanás” elvét és gyakorlati használatát, különben a nyíló ejtőernyő lobogó hevederjei érdekes nyomokat rajzolnak arcunkra, nyakunkra, utat engedve lent a földön a „nagyöregek” különböző, elmés, sehová nem mutató idióta megjegyzéseinek.
- Na, mi van kishülye? Kiszívott az elefánt?
Vagy:
- Látom, az élet rálépett seggével a pofádra.
Vagy:
- Tudod mafla, az a tőr azért van a hasernyődön, hogy mikor rátekeredik a nyakadra a heveder, kiszurkáld a szemeidet, nehogy a tükörbe kelljen utána nézned, látva, hogy az arcátlan arcod olyan, mint a kopasztyúk valaga.
Sétatöbbi, sétatöbbi…
Még jó, hogy drukkolnak nekünk a vénmarhák, nagyon rendesek. Rohattyanak el.
Eljött az én debütálásom napja is végre, kaptam egy igazi "rássen" gyártmányú stoppert a mentőernyőmre felszerelve, aminek a mérőtűje - már akkor! - a földön röcögve ment csak előre, mert tele volt homokkal szegény. Tudtam, számolnom kell zuhanás közben, de a majré miatt ez nem fog menni… És még csak szóvá sem tehettem, mert kiröhögnek.
Dohogva ketyegett az AN-2-es motorja a felszálló mezőn, ideje volt beszállni. Olyan dögnehéz volt a kiképző ernyőm, alig tudtam felkapaszkodni a gépbe.
Az utasfülkében szorongtunk épp tizenketten, plusz a két ernyő, ami rajtunk volt, még legalább ennyi helyet foglalt el. Kurva meleg volt.
Az ugrató parancsnok becsapta az ajtót, és már dörgött is a motor, mind az ezer lóerejével. A talpunkat nekifeszítettük a fényesre kopott alamenium padlózatnak, nehogy lecsússzunk az ülésről, még egy párat belerúgott a futómű gumijába egy-egy fűcsomó, aztán szépen kisimult a repülés: fent voltunk.
Idegesen babráltam a stopperemet, hátha életre kel, de felhagytam vele. Elkezdtem ásítani, mint a többi hülye, pedig nem voltunk álmosak, - ez a majré. Gyorsan becsaptam a pofámat, mert hát én nem fosok, én már rutin vagyok, hagy lássák!
Most dől be a gép az első fordulóba, kicsit a gravitációtól megereszkedik arcunkon a bőr.
…mi a francot keresek én itt….?! Tiszta hülye vagyok. Lent süt a nap, ott a sok marha, jókedv, röhögés, marhulás, csajok, én meg itt. Egészen biztos vagyok abban, hogy nem vagyok normális.
De ezt nem is lehet normálisan csinálni. Aki itt van most, az mind hülye. Én meg hagyom magam.
Látom, az oktató néz rám vigyorogva, de a motordörgés miatt csak kezével kérdezi: mennyi? Mutatom, tíz... Legyint, és rám kacsint. Ok, ez megnyugtat. Nézem a többieket más klubból, vannak, - hófehér az arcuk, ők az elsőt ugorják. Én már hozzájuk képest menő skac vagyok, igyekszem úgy is tenni.
Nyolcszázon vagyunk, a pilcsi leveszi a fordulatot, kicsit megül a gép, szinte lebegünk, ajtó ki, süvöltve bevágódik a szél. Jéghideg. Hiába van nyár. Alant kékes homály. Aki még eddig nem fosott, az mostanra mind bemajré.
Néznek ki a süvöltő semmibe, gondolják – én ide? Én aztán nem!
Aztán az oktató jelére felállnak, mint egy lassított felvétel, odadöcögnek a nyitott ajtóhoz, és ránéznek esendőn az oktatóistenre. Hátha azt mondja nekik, jól van hülyék, nem kell most ugrani. Az oktató kinéz, a légcsavarszél hurkákat gyűr az arcára, a jel felett vagyunk, visszalép és int a fejével – gyerünk.
Az első, aki az ajtónál van, hitetlenül magára mutat: éééén…?!
Látom az oktató arcán, hülyét kap, aztán az ajtó felé fordítja a hitetlent, hátralép, és nemes egyszerűséggel a talpát az ejtőernyőjének támasztva kirúgta a gépből.
Még hallottuk a kakofónián keresztül is, hosszú, elnyújtott üvöltését.
Az oktató olyan arccal nézett a többire, hogy azok úgy mentek ki az ajtón, mintha seggükben egy rakéta lenne. Hosszan kinézett utánuk, mint egy tyúkanyó.
Végülis most az életünk - az ő tapasztalata.
Int a pilótának, fel ezerre.
Én már ott álltam mellette jókisfiú módján, és míg kapaszkodott fel a gép, szemével átfutotta az ejtőernyőm szerelékeit, megnézte az automatanyitót, a „Kapot”, - aztán újból kidugta fejét hosszasan, bámulva a jelet.
Úgy körülbelül akkortájt éreztem - megszűnt létezni a szívem, már nem is dobogott, csak egy vonagló húsdarab volt a mellkasomban, menni kell, nem éghetek, néztem a kezét, ahogy elfehéredett ujjpercekkel fogta a kibúvó nyílás kopott szélét, visszalép, és vigyorogva kacsint.
Elhatároztam, ezentúl ő lesz az anyám. És elviszem moziba. A vigyorgása valami fantasztikusan megnyugtató volt, - mind a tizenhat ugrásom hátterének.
Ráfordultam a menetiránynak, és az összes tudásom lóerejének triviális csillogtatásával kilöktem magam a gépből. Ahogy száguldoztam a kritikus sebesség elérése felé, addig arccal lefelé zuhantam. De ahogy bekeményedett a levegő, kiborultam stabil hasból, és elkezdtem gyártani a szabadon választott figuráimat.
Ez nem állt másból, minthogy vicsorogva, kezem-lábam szétdobva, hendebuckáztam lefelé, mint az emeletről kidobott, kutyahúgytól elnehezült télikabát.
Aztán rémülten eszembe jutott, már nyitnom kellene, azt sem tudom, hol vagyok. Megint jön egy saját életmentés.
Benyúltam a kioldóhoz, és megrántottam.
A nyitás nagyon hirtelen jött, éppen fejnehéz voltam akkor, mikor az ernyőm berántott. Azt még éreztem, hogy a „felszakadó hevederen” lévő leoldózár, - ami egy többfunkciós edzett acélszerkezet,- az arcomba csapódott, még azt is láttam, ahogy az új koronám elhagyta a számat, némi vérrel együtt, gyönyörű íves repülő pályán, mint az űrhajót elhagyó holdkomp.
Finom, megnyugtató sötétség vett körül, valaki leoltotta a lámpákat.
Jé, csillagok, de jó..., hol vagyok? Mi ez az édes a számban?
A francba, még fent vagyok a levegőben. Aha, a G-erők. Legalább 7-es vagy 8-as volt, de az is lehet, hogy beszaladtam a 9-esbe.
Hát erről ennyit, felnyúltam az irányító zsinórokért, és már irányítva, - az ernyőm szépen szédülve - magam alá vontam a kiégett, füves-nyüves repteret.
Vérzett a szám, de ez most nem érdekelt, égtem, mint a rongy, szét fogják röhögni magukat a klubbéli majmok a hajtogató ponyván.
Összeszedtem az ernyőmet, és odalibegtem az ugrásvezetői asztalhoz, ahol végülis nem más, minta szintén klubbeli barátom, egy nagy tudású, függetlenített ejtőernyős oktató - reptérparancsnok helyettes,- halálian unott arccal hallgatta végig jelentésemet az ugrásomról, amit kötelezőszerűen elő kellett adnom, minden egyes ugrás után.
Ott állt mellette a három lábon nyugvó tüzérségi megfigyelő távcső, amivel a holdon, a porban egymással üzekedő tetűket is látni lehet. Mindent tud, mindent látott.
- Oktató eftáss – mondom szelelő pofával, mert a koronám valahol a fűben gyászolta hiányomat, – az ugfást anyaghiány nélkül fégfehajtottam.
Nem szól semmit, csak nézi mereven az ugrásvezetői naplót. Megkockáztatom egy kérdéssel, mivel ő tényleg szaktekintély az ejtőernyőzésben, hátha megmondja mi a hiba. Meg aztán klubbeliek vagyunk. Meg aztán, nem voltunk mi nagy haverok, de haverok voltunk, legalábbis ezt gondoltam.
- Figyef Jepu, hol baftam el?
- Hogy hol? – fel sem nézve mondja - hol? Hát ott, mikor lejöttél a klubba, te állat.
Igen, hölgyeim és uraim, igen… Ebből aztán mindent megtanultam.
Ebből az egyetlen egy mondatból megtanultam az ejtőernyőzés rejtett titkait, ami nekem sokáig csak látens lázálom volt, hogy végre megértsem, hogyan is kell menőcsávósan csinálni ezt az egészet, de most mindent megértettem egyszerre, azt is, hogy hogyan tanítsuk meg repülni a sokáig makacskodó, de végülis szabadjára váló fogsorokat is.
Ez nem más, mint egyfajta varázslat.
Ez egy vallomás.
Tornyai Tibor
|
|