Fullextra.hu - Mesének indult

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember, aki kiült lakása erkélyére élvezni a szép tavaszi időt...

...Onnan figyelte a közeli erdő életét, a mókusok ugrándozását, a nyulak futkározását, a madarak reptét. Erkélyének ajtaját nyitva hagyta, hadd áradjon a friss levegő szerte a lakásban is.

Már jóideje ült odakinn az erkélyen, egyszer csak váratlanul egy vadgalamb szállt el mellette, egyenesen be a lakásba.
- Hohó! - kiáltott fel az öregember. - Nem oda Buda! Galamboknak semmi keresnivalójuk a lakásban.
Feltápászkodott a székéről, indulni készült a lakásba, elzavarni a hívatlan betolakodót, amikor egy rétisas jelent meg az erkély korlátján. A székről felálló öregembertől megriadva rövid ideig még csapkodta szárnyait a korláton, majd felrebbent, s körözni kezdett a közelben.
- Hé te, vadgalamb! - ripakodott az öregember már odabent a lakásban a szék alatt gubbasztó madárra. - Nincs itt semmi keresnivalód, ez a lakás nem madárfészek, légy szíves és repülj ki innen, nyitva van még az erkélyajtó.
- Itt van még a rétisas? - kérdezte a vadgalamb.
- Itt repked még a ház előtt - felelte az öregember.
- Engedd, hogy megbújjak itt, amíg az a szörnyeteg el nem tűnik a környékről. Nem leszek hálátlan, teljesítem három kívánságodat.
- Azt meg minek? - furcsállotta az öregember.
- Nem akarod, hogy teljesüljön három kívánságod? - csodálkozott a vadgalamb.
- Hááát… - tétovázott az öregember, de már azon gondolkodott, mit is kívánjon, meg azon, hogy érdemes-e, hiszen hosszú élete során nem sok óhaja, kívánsága teljesült, miért pont az válna valóra, amit a vadgalamb ígér?
- Nos, akkor halljam hát az elsőt!
Az öregember elmerült emlékeiben. Valamikor, réges-régen gyors volt, fürgelábú. Ifjú korában jónéhány futóbajnokságot megnyert, mostanság viszont már alig tudta megemelni elsatnyult lábait, sokszor még egyetlen, nehezen megtett lépés is a kínok kínjával járt, a lábaiba nyílalló éles fájdalom egész testét járta át, torz vonásokat rajzolt az arcára. Így aztán nem is vállalkozott még rövidebb gyalogútra sem, éppen elég volt olykor letotyogni a sarki üzletbe, ha éppen nagy szüksége volt valamire.
- Ha tényleg így van - fogott hozzá még mindig határozatlanul és hitetlenkedve, - akkor talán futni szeretnék, legalább olyan gyorsan, mint futottam annak hajdanán.
Még a vitrinben porosodó trófeákra is rámutatott, bizonyítván, hogy valamikor tényleg utolérhetetlen futóbajnok volt.
A vadgalamb megrázta csőrét.
- Ám legyen, vénember, ahogy akarod. Futni fogsz. Mi a második óhajod?
- Ha ismét fürgék lesznek lábaim, - mondta az öregember, - akkor már legyek híres is, olyan, mint amilyen lehettem volna fiatalon, amikor mindenkit megelőzve értem elsőként célba. Mert akkor már sokan ismertek, szakemberek, meg az atlétika szerelmesei, hiszen nevem volt már, lábaim a világhírnév felé repítettek volna, ha nem kerít engem is hatalmába a szerelem, s nem kellett volna választanom a futópálya salakja meg a lány között. Én persze a lányt választottam, oda is lett a hírnév, oda egy nagyszerű futó karrierje, mert hogy családot terveztünk, otthont akartunk építeni, a házasság előbbre való volt minden másnál. Pedig jó dolog ám híresnek, ünnepeltnek lenni.
- Bizony, így igaz - helyeselt a vadgalamb. - Híres leszel, megígérem. Aztán mi legyen a harmadik?
- Gazdagság, sok pénz - válaszolt az öregember, akinek az járt az agyában, hogy annak idején, amikor ott állt a hírnév küszöbén, vitték volna versenyekre, a világ minden tájára, láthatta volna Ázsiát, Amerikát, számos országot, várost az öt földrészen, csakhogy a szerelem, a házasság akkor fontosabb volt. A későbbiekben pedig mindenért keményen meg kellett dolgozni, jöttek a gyerekek, a család felélt minden keresett pénzt, a világlátás álom maradt. Amikor felnőttek a gyerekek és szétszóródtak a négy égtáj felé önálló életüket élni, akkor meg az asszony lett beteg, az orvosok vitték el a pénzt. Felesége halála után a szerény nyugdíjból nem tellett utazásra, ahogy gyengült, kedve sem volt hozzá.
De talán most! Ha újra épek lesznek lábai. Hiszen még nem késő!
- Úgy legyen, ahogy kérted. Nézz ki, eltűnt-e már a rétisas?
A sasnak híre hamva sem volt, a vadgalamb nyugodtan elrepülhetett.
Az öregember visszatért az erkélyre, elábrándozott afölött, hogyan is lesz majd, ha kívánságai teljesülnek. Aztán elnevette magát, vénségére hogy felültette őt egy vadgalamb.
Egy héttel később az öregember letotyogott a sarki üzletbe tejet vásárolni. A bolt előtt suhancok heccelődtek egymással, s jó tréfának vélték megszólni az üzletből, kezében tejesüveggel kilépő idős embert.
- Mi van öreg? Tejet iszol? Miért nem pálinkát? Tönkretetted már a májad, mi?
Az öregember nem válaszolt, elhúzódott a suhancok elől a fal mellé, de azok csak kötekedtek vele, egyikük ki akarta kapni kezéből a tejesüveget. Az öreg felfelé rántotta kezét, a mozdulat egy kicsit szélesre sikerült, s az üveggel véletlenül fejbevágott egy másik suhancot, aki túl közel merészkedett hozzá. Az üveg eltört, a suhancnak felrepedt az arcbőre, vérrel festett tej csordogált le a mellén. A fiatalokat felbőszítette a baleset, s mind fenyegetőbben közeledtek az öregemberhez, aki reménykedve nézett körül, de nem volt a közelben senki, aki segítségére lehetett volna. Egyetlen választása maradt: futásnak eredni.
És lábai visszanyerték régi erejüket, gyorsaságukat. Futott, bár gyötrelmes futás volt, szemei előtt fájdalom kaleidoszkópja vibrált, kínszülte színes ábrák váltogatták egymást. Tüdeje zihált, torkát fullasztó krákogás szorította, levegő után kapkodott, úgy érezte, nem is menekül, hanem az elérhetetlen levegő után rohan kétségbeesetten. A lábai vitték sebesen, mint az egykori futóbajnokot, nem akadt suhanc, aki utolérte volna.
Egyszerre vesztette el uralmát lábai és a fájdalma fölött. Két sarokkal arrébb összeesett, mentő vitte kórházba.
Trombózis, állapította meg az orvos, és hitetlenkedve nézte betegét meg a kórlapokat is. Hosszú pályafutása alatt ilyet még nem tapasztalt, hogy a szív működjék normálisan, ám a szervezet vérellátása mégis teljesen megszünjék, és - csodák csodája! - csak a test bénult meg, az agy is kifogástalanul funkcionált. Egyszerűen érthetetlen volt, hogy a beteg még él.
Konzultáció konzultációt követett, a világ minden tájáról érkeztek híresebbnél híresebb nagytudású professzorok, de azok is csak csodálkozva és tehetetlenül álltak a beteg ágya fölött.
Az esetet, az öregember nevét szárnyára kapta a média, róla cikkeztek az újságok, az ő fényképét mutatták a televizíó különböző adásaiban, a fél világ arról beszélt, hogyan lehetséges egy halottnak mégis élni.
Aztán időzített bombaként robbant az újabb hír. Az öregember egy korábban vásárolt lottószelvényéről kiderült, hogy a megjátszott számok milliókat érnek, az idős férfi egyik pillanatról a másikra az ország leggazdagabb emberei közé sorolhatta magát.
Most már nem csak orvosprofesszorok, de kérelmezők és sohasem látott rokonok is ott sündörögtek betegágya körül. A felügyeletét ellátó orvosok ekkor tapasztalták az első rendellenességet a szív működésében is. És ebben már semmi rendkívülit nem találtak.
Az orvostudomány szakértőinek egybehangzó véleménye volt, a beteg nem húzza sokáig. Ezúttal nem is tévedtek.
Az öregember már rég nem mozgott, most már beszélni is képtelen volt, csak elhomályosodó szemei cikáztak jobbra-balra. Senki sem tudta, forgolódó szemeivel azt az átkozott vadgalambot keresi, hogy valóra váltsa még egy, negyedik óhaját is, azt amelyik a legelsőnek kellett volna legyen, minden mást megelőzőnek, mégpedig, hogy a felesége, életének majdnem elfeledett egyetlen igaz társa most, az utolsó perceiben itt üljön mellette és fogja a kezét.
De a vadgalamb nem volt sehol.