Fullextra.hu - Férfikönnyek

A sarokban meghúzódó kályha átmelegítette az éppen most érkezőket, csak a tűz pattogása hallatszott a mély csendben...

Rozsdabarna őszben eső kopogtatta az ablakot, áztatta a földet. Az emberek cipőjére vastagon ráragadt a ragacsos, fekete sár, és csak nehezen lehetett megszabadulni tőle. Ilyenkor mindenki - ha éppen nem volt kinti munka -, igyekezett bent lenni a meleg házban. Hamar beesteledett. Baráti társaság ült körül egy kerek asztalt. A sarokban meghúzódó kályha átmelegítette az éppen most érkezőket, csak a tűz pattogása hallatszott a mély csendben. Az öreg tűzhely sok mindent megélt, sokat látott és hallott. Az ajtaján kilátszó parázs vörös színébe bámultak a bent levők… Csendben voltak, a kandalló meséjét hallgatták, de mindannyian a jelenről gondolkoztak.

Tegnap kísérték utolsó útjára a szomszéd asszonyt. Senkije sem volt. A szomszéd temettette el, viselte a költségeket, intézkedett. Tisztességes temetése volt a bolond asszonynak. Bolondnak hitte mindenki. A szomszéd fiára és annak barátaira hárult a feladat, hogy kiürítsék a lakást. Lehet, eladják. Majd jelentkeznek az örökösök, ha vannak, vagy dönt a jog, hogy ki birtokolja majd a házat. De a személyes holmikat át kell adni annak, aki érte jön. Most az asztalon ezek hevernek, amit megrendülten, három fiatalember és egy lány nézeget, félve, mert testközelben érzik, minden porcikájukban az el nem kerülhetőt – a halált. Összeszedtek mindent kora délután, amit értékesebbnek láttak, ezek hevernek előttük. Levelek, íratok, fényképek. Az első kép egy fiatal leányt ábrázol. Nagyon szép nő. Arca finom vonalait szép fekete haja emeli ki, és még hangsúlyozottabbá teszi szépségét. Pici nevető száj, huncut szemek. Ki lehet ez a nő? Biztosan valami rokona az elhunytnak. Aztán egyre több, ehhez hasonló kép kerül elő. Családi fotók. Divatjamúlt ruhákban öltözött pár, köztük egy kisleány. Régi képek, megbarnultak, ki tudja melyik évből valók, és kiket ábrázolnak. Egyiken sincs név, sem évszám. Most már kíváncsian keresgéltek és kutattak tovább. Az elhunyt fényképét szerették volna megtalálni, de nem volt sehol. Ekkor a házigazda - hetvenes éveit taposó öregember -, lépett be a szobába. Ölében egy halom fa. Kint volt, fát vágott és azt hozta be, hogy a fiatalok beszélgetés közben ne fázzanak. A lány kíváncsiskodni kezdett:
- János bácsi, kik vannak ezen a képen? Mi a Sári néni fényképeit keressük, de sehol sem találjuk. Nem tudja, ezeken a képeken kik vannak? -
Az öreg komótosan ült le az asztal mellé, kezébe vett egy képet, aztán a másikat, végül alulról kihúzott még egyet.
- Ezt ismeritek? – Mindenki a kép fölé hajolt, kíváncsian nézték, de a kép nem mondott senkinek semmit. Valaki azonban ismerős volt rajta. A nő, az a szépasszony! Őt látták eddig is, de miért van a Sári asszony hagyatékában?
- Ki ez? – kérdezték majdnem egyszerre.
- Hát Sári – felelte az öreg.
- Sáriné!? – az nem lehet, egy cseppet sem hasonlít rá. – Magyarázatot kérve néztek az öregemberre.
- Pedig ő az, és ha segítetek a vacsorát feltenni, elmesélek nektek valamit. -

Azonnal ugrottak mind. Az egyik fiú nyúllal érkezett. Szokás volt, ha összegyűltek, valaki mindig hozott egy kis ennivalót, amit aztán megkészítettek, és együtt fogyasztották el. Hangulatos esték voltak. Rendszerint késő éjszakába nyúló beszélgetésekkel. Ma a soron egy zsidó barátjuk volt, ő hozta a vacsorára valót. Sok nyulat tartottak, ebből lopott el egy, szép fehérbundást. Szerették ezt a halk szavú fiatalembert, és a szüleit is. Tudták, hogy családja Auswitzből menekült. Szerencséjük volt, nemcsak ők, de a testvére és annak családja is életben maradtak. Visszatértek szülőfalujukba. Itt volt az otthonuk. Csendesen éltek, mindenki tisztelte és szerette őket. A fiatalember édesanyja egy tündér. Hozzá lehetett menni, ha baj volt. Meghallgatott mindenkit, és rendszerint a beszélgetések végén, elszállt a gond és bánat. Ami oly nagy szerencsétlenségnek tűnt, egyszerre megoldható, kis problémának bizonyult, amin nem volt érdemes rágódni. Oly gyakran hangzott el szájából: - Kislány, kislány, minek ezen rágódni, szabad vagy, tudsz dönteni, ha bánt a lelkiismeret, beszéld meg önmagaddal, aztán, ha bocsánatot kell kérned, tedd meg. Megteheted. Itt vannak körülötted, akiket szeretsz. – Aztán csak melegen megfogta a kezed, és elhallgatott. Akkor nem tudtam, most tudom, hogy azokra gondolt, akiket elveszített, egy ésszel és szívvel fel nem fogható borzalomban. –

A férfiak a nyúllal foglalkoztak. Vadas lesz. A lány a zöldséget tisztította, meg a hagymát, közben sopánkodott a nyúl miatt. – Olyan aranyos volt! - De az érclábasban sercent a zsír, belekerült a hagyma, és zöldség és mellé, a fehér hús. Felöntötték egy kis vízzel, födelet tettek rá, már csak a tűzet kell táplálni, és nemsokára elkészül a finom vacsora. Ez ellen már nem volt a lánynak sem kifogása, mert a fedél alól nagyon finom illatok terjedtek a levegőben.

- Na, akkor kezdjük – ült le az öreg régi karosszékébe. Megvakarta a fejét és maga elé nézett. Mintha a múltat akarná visszaidézni. A múltat, ami annyi titkot rejt magában. Megszokták már ezeket a beszélgetéseket. Ilyenkor mindig egy új világ tárult eléjük, csodálkoztak, hihetetlennek tűnő eseményeket ismertek meg, minden alkalommal.
- Itt van ez a kép, nézzétek. Ezen Sárinét és a férjét látjátok. A szomszédban lakott, ott ahonnan tegnap eltemettük. Ö az itt, ni – mutatott egy másik képre. A képen a bájos nő mellett, egy magas ember állt, kackiás bajusszal és egyenes tartással.
- Igencsak csinos ember lehetett, de hogy vehette el Sárinét? – kotnyeleskedett a lány. A lényeget szerette volna tudni, de az öreg nem engedett.
- Nyugodj meg lányom – szólt. - Szépen, sorban mindent elmesélek.
- Ez az ember itt a képen, az én jó pajtásom. Józsefnek hívták. Egy évben születtünk, akkor most 72 éves lenne. Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába, s még katonának is együtt rukkoltunk be. Szerencsénk volt, megsebesültünk, így a frontról mindketten hazakerültünk, még mielőtt fogságba eshettünk volna. Én már ismertem az anyátokat - nézett a két fiára -, és hamar el is vettem feleségül. Itt maradtunk ebbe a házba. Mindig kertészkedtünk, ahogy az anyámék is. Nagy a kert, megéltünk belőle. A szomszédban is ugyanezzel foglalkoztak. Józsi nem nősült meg. Gazdaságot vezetett, senki leánya nem volt neki elég jó. Az anyja is beleszólt az életébe, ő sem nagyon siettette, teltek-múltak az évek. Nekünk már megszülettek fiaink. Ekkor én már régen elmúltam harminc éves. Józsi egy nap, csillogó szemekkel jött be hozzánk, és nagy titokzatosan hívott hátra a kertbe. Megismert egy leányt, aki neki nagyon megtetszett. De nagy baj van, a leány eléggé fiatalka.
- Mennyi idős?- kérdeztem.
- Alig töltötte be a tizennyolcat - válaszolta. - Nekem erősen tetszik, elvenném feleségül.
- Ö mit mond?- kérdeztem
- Jönne hozzám – válaszolt Józsi -, csak az anyám! Nem tudom, mit mondana. Az ő szülei beleegyeznek, mert sokan vannak testvérek. Ha egy elmegy a háztól, az csak jó lenne. Meg aztán itt van gazdaság, van pénz, jó dolga lenne nemcsak neki, hanem a családjának is. Nálik nincsen baj, de az anyámtól félek. -

A hónapok naptár szerint követték egymást és Józsi nem maradt el a leány mellől. Addig-addig erősködött, amíg az anyja is beadta a derekát. Engedélyt adott rá, hogy feleségül vegye a lányt, de azzal a feltétellel, hogy oda költöznek a nagy házba, hogy megtaníthassa a menyét mindenre, amit egy gazdasszonynak tudni illik. – Én osztán nem szégyenkezek vele, abba a putriba, ahol laknak, még egy asztalt sem tanulhatott megteríteni rendesen, hát még főzni, viselkedni! – Aztán megtartották a lakodalmat, nagy felhajtással, ahogy ez egy jómódú családban szokott. Hajnalig ropták a táncot, az asztalról még másnap délben sem fogyott el az étel-ital. Mézeshetekre nem volt idő. Sok volt a munka, amit látástól-vakulásig végeztek, és este holt fáradtan huppantak ágyba. A fiatalasszony jól vizsgázott. Bírta a munkát, hamar tanult, élvezte a gondtalan életet. Az anyósa is megszerette, nem volt semmi hangos szó közöttük. Aztán egy nap az öregasszony meghalt. Eltemették becsületesen.

Idők teltével, Józsi felesége szép, erősen szép menyecske lett, csak úgy ringott a csípője. Jó háziasszony hírében állott, ügyesen vezette az otthoni gazdaságot. Reggeltől-estig nótázott kinn a kertben. Hajnalban korán, az ő hangjára ébredtek a pacsirták, s szólaltak meg a kakasok a kerítésen. Minden elképzelhető volt az udvarban, sok apró jószág, két ló és két tehén. A tejet elszegődték, minden este és reggel elvitték a falusiak. Szép életet éltek nem mondom, de Józsi nemhogy nem fiatalodott, hanem inkább erőst öregedni kezdett. Nem volt olyan kedélyes ember, nem járt el sehova szórakozni, márpedig az asszony óhajtotta volna. A bált, a táncot, az ő korához való életet. De csak munka volt, mindig csak a munka, és hiába énekelt hozza, lassan megszokottá, unalmassá kezdett válni számára. Embere pedig mindennap járta a mezőt a napszámosokkal.

Egyedül volt egész nap otthon a csinos menyecske. Más szórakozása nem volt, szóba elegyedett minden hozzájuk betérővel, főleg azokkal, akik rendszeresen jártak tejért. Ennél több sem kellett. Megindult a falu szája. Egyre többet lehetett hallani, hogy van valakije a beszegődöttek között, mert férfiemberrel hallják nevetgélni az asszonykát. Hamar meg is volt az „áldozat”. Tejért járt a házhoz egy fiatalember, olyan vele egykorú lehetett. Vele huncutkodott, s ez nem is maradhatott titokban, mert amit egyszer a falu elkezd suttogni az olyan, mint az erdőben a szél üzenete, egyik fa átadja a másiknak a közeledő vihar jelzését. A falu híre is így jutott el Józsi fülébe, aki ezután állandóan lekonyult ábrázattal jött-ment. Tőlem is kérdezte, nem egyszer, hogy láttam-e valamit.
Erre mit mondhattam volna, azt hogy állandóan a nyalka legény jön a leghamarább, aztán eltűnnek a házban, és valamikor, délfelé látom őkelmét elmenni? Nem mondhattam, tudtam, beleroskad, ha megtudja az igazat. Erősen szerette a hites feleségét.

Közben János bácsi felállt a karosszékből, tett a tűzre, belekavart az edénybe. A fiatalok némán lesték mozdulatait. Ö megállt a kályha mellett, mintha a gondolataiban kutatna, aztán sóhajtva visszaült.
- Jól sóhajtozik apám, tán csak nem most jön a java?
- Jól mondod fiam, a java még hátra van. Hol is hagytam abba? Jaj igen. Úgy látszik
öregszem, azt is elfelejtem, amit az előbb mondani akartam, de a régiekre egészen tisztán emlékezek. Józsi valahogy megbizonyosodott abban, hogy feleségének más is van az életében. De nem szólt semmit, csak ette magát. Egyre komorabbá vált. Rutinosan fogta be reggelente a lovakat, s hajtotta ki a mezőre. Sokszor olyankor is kiment, amikor semmi dolga nem volt, csak ne keljen otthon lennie az asszonnyal. Egy nyári reggelen is így indult útnak, azt mondta otthon, megnézi lehet-e már aratni? Tikkasztóan meleg nap volt. Már-már bántotta a szemét, úgy szikrázott a nap. Józsi leült a föld végében levő fa alá, és csak gondolkozott. Fájt a szíve nagyon, és szégyellte is a falu előtt, hogy ide jutott. Büszke ember volt világ életében, most meg amerre elhalad, pusmognak a háta mögött.

Itthon az asszonyka ellátta az állatokat. Jöttek - mint rendesen -, a tejért. Megérkezett a szeretője is. Beküldte a legényt a tisztaszobába, s miután kimérte az utolsó adagot, bement a legényhez. Szerelmes hancúrozásba kezdtek.

Odakinn a nagy hőségben, egyre csak gyűltek a fellegek, ijesztő sötét színben, a hegy mögül hatalmas fekete szörnyeteg settenkedett a falu felé. Mozdulatlan csend borult a mezőre, elhallgattak a madarak, a tücskök, még a békák sem brekegtek a közeli tavakban. Józsi csak bámulta maga előtt a füvet, és a benne mászkáló hangyákat. Semmit sem látott, semmit sem hallott. Nem hallotta a csendet, mert az ő lelkében igencsak nagy volt a zaj. Tisztáznia kell az asszonnyal a dolgot, nem mehet ez így tovább! Nem teheti őt a világ csúfjává. Kérdéseket tett fel, válaszolt is rájuk. Magában ezerszer elpróbálta, hogy fog hozzá a beszélgetéshez, nem lesz könnyű, az biztos, mert mi lesz, ha nem tagadja? Mi lesz akkor vele, ha beismeri felesége azt, hogy megcsalja? Eközben viharos szél támadt. Még ezt sem vette tudomásul, intett a kezével, mintha egy legyet kergetne el. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a lovak idegesen kapálóztak. Erre már dördült is az ég. Felnézett, és ijedten látta a vihart a feje fölött. Állt volna fel, hogy kipányvázza a lovakat és induljon sietve haza, amikor egy hatalmas villám belecsapott a fába. Józsi tehetetlenül esett össze. Kigyulladt a fa, magas lángokban égett, a szél táplálta a lángot, ami belékapott az ember ruhájába, és a felismerhetetlenségig összeégette.

Ezzel egy időben, a nagyszobában tetőfokán volt a hancúrozás. A menyecske éles sikolya beleveszett a mennydörgésbe, és kéjesen terült el az ágyon. Mikorra kipihegte magát, vette észre, hogy itt a vihar… Hamar öltözött, nyomban küldte is el a fiatalembert, tudta az ura bármikor hazaérhet. Sietve gyűjtötte össze a kis csirkéket, felmelegítette az előző napról megmaradt ételt. Aztán leült és várta haza a párját. Az meg csak nem jött. Eltelt a délután, és úgy estefelé hozták a hírt, hogy Józsit megütötte a villám, belehalt.

A menyecske ájuldozott, nem hitt az emberek szavának. Egyre csak ismételgette, hogy ez nem lehet igaz. Aztán bezörögött a szekér ura holttestével. A doktor is megérkezett, megállapította a halát, és annak okát. Jött a pap a harangozóval, jöttek a rokonok, s azok intéztek mindent, mert az asszony csak ült, magát okolva embere haláláért. Megszólalt a lelkiismerete, és folyton az járt az eszébe, hogy Isten így bünteti őt a hűtlensége miatt. Az a három nap, a temetésig maga volt a pokol. Esténként virrasztani mentek az emberek, ő se nem látott, se nem hallott. Harmadnapra eltemették Józsit. Temetés után hazament, kiült az udvaron levő padra, szeme a semmibe meredt, ott ült reggelig. Másnap énekelve állt fel a padról. A szomszédok nem hittek a fülüknek, mi ez a nagy nótaszó? Én is átmentem, hogy megnézzem, mi van, - hallgasson már el, nem illik a temetés utáni napon ilyen fennhangon énekelni -, de amikor a szemébe néztem, már nem azt a Sárit láttam, aki egykoron volt. Beszélni kezdett, hogy gyógyítani akar, ki kell menjen növényeket gyűjteni a rétre.

A többit már tudjátok. Megtébolyodott azon az éjszakán. Egész életében járta a mezőt, erdőt és mindenkinek teának valót adott. Minden gazt összegyűjtött, ti meg csúfolkodtatok vele. Tudott teát a kutyák betegségére, a férfiak bajára, torokfájásra, mindenre, amire kérték az emberek, bár nem hitték, hogy az, amit ad, ér valamit. Élvezték és kinevették a tébolyult asszony bolondságait. Ő meg külsejében is megváltozott, elhanyagolta magát. Nem mosakodott, sem a házát, sem az udvarát nem tartotta rendben. Minden kis zugot teáinak tartogatott, a gaz meg egyre nőtt. Benőtte az udvart, a kertet. A hajdani kívánatos, szép menyecske csúf öregasszonnyá vált, akit mindenki magára hagyott. Meghaltak a szülei, a testvérei még a faluból is elköltöztek. Ilyennek ismertétek meg ti, de én ismertem fiatalon szépnek. Rendkívüli, meleg szívét, soha nem felejtem el. Jó asszony volt, csak megbotlott, amiért soha sem hibáztattam. -

Mély csend borult a lakásra. Elkészült az étel. Előkerültek a tányérok. Az asztalra tették az öreg érclábast, benne illatozott az ínycsiklandozó vacsora. Senki sem nyúlt az étel felé. Nem volt már étvágya a fiataloknak. Mindegyik maga elé bámult, saját gondolataiba burkolózott. Aztán a lány felemelte a fényképet, sokáig nézte, s a könnyei lassan hullani kezdtek. A fiúk torkában galuska volt, nem sírtak, csak a zsidó fiú engedte szabadon könnyeit. Ő tudott sírni! Sok ehhez hasonló történetet hallott már, a lecsukott redőnyök mellett, a nappaliban, amikor szülei családjuk megpróbáltatásit mesélték el neki, hogy ne feledje. Ő vigye tovább, majd adja át gyermekeinek, unokáinak. Látta a fájdalmat az anyja, és apja szemeiben, ő pedig mindig sírt. Most is érezte, hogy az a legkevesebb, hogy engedi lecsurogni arcán, a szeméből patakzó könnyeket.

Igen vannak pillanatok az életünkben, amikor nem tehetünk mást, mint szabadon utat engedünk érzéseinknek, és ha megtelik a szemünk könnyekkel, engedjük, hogy folyjanak, az elmentek emlékezetére.

És van, amikor szabad sírni - a férfiaknak is.