Fullextra.hu - Holtsáv

Vajon költő-e az, aki csak zsarnoka a nyelvnek s nem rabszolgája is?

A cím talán túlzó.
Meglehet, ennyire nem szabadna sarkítanom, - de hiszem, hogy minden író ember életében (és itt most leginkább a verset író emberre gondolok) vannak Marianna-árok-szerű mélységek…
Olyan időszak, amit értelmének, kifejezőtehetségének fénypászmája nem tud hosszabb, rövidebb (tetszőlegesen kiválasztandó) ideig bevilágítani.
Holtsáv.
Nem látható…Olyan tartományban vannak a megírandó versek, ahol valami furcsa köd és átláthatatlan sötétség takarja el a megvilágító értelem és a velejáró könnyed, leíró mozdulat elől.
Amikor hiába zsong a „költő” feje a potenciálisan már „élő” sorokkal, kész strófákkal, - amint papírra tétetik: eldobható. A rímek tapossák egymás sarkát, tolonganának a felszínre vetődésért, és mégis…Amint betűkké állnak össze a fejben kész gondolatok: már nem életképesek. A „költő” ettől rémesen tud szenvedni, mert legnagyobb bosszúja az anyatermészetnek, hogy ő maga nem veszi észre, ha azok a sorok nem e világra valók: jónak ítéli. Pedig mind (vagy majdnem mind) nyakaszegett, lábatörött, elvetélt. Talán van benne néhol pár eredeti, szép gondolat. Ez kevés.
Ekkor kell az a józan és szakértő ember, az az őszinte kritikus, aki jóindulatúan és segítő szándékának minden eszközével a hibákra rámutat, és azokra rávezeti a „költőt”, egyszersmind útmutatást is ad, és bölcs megokolást is.
Ekkor kell megtörténnie annak, - hogy bárhogyan is fáj, muszáj elfogadni ezt a „halálos ítéletet” és egy időre elfelejteni a versírást.
Legalábbis addig, míg újra le meri írni a fejében folyvást zizegő és életre kéredzkedő sorokat.
Jönnek majd jobb idők, - bíztatja magát a fűzfapoéta, és egy sort sem ír le. Ám a tények nem hajlandók pusztán attól megváltozni, hogy nem veszünk tudomást róluk: helyet követelnének maguknak. A versek lázonganak a „költő” fejében, - de csitításra elhalkulnak. Majd szép lassan már ezt sem teszik.
Várnak az idejükre. És a „költő” bízik.

Én is így jártam mostanában. És én is bizakodom. Vigaszként Kosztolányihoz (is) folyamodom, - nála mindig van valami, amit mintha csakis nekem írt volna, - most ezt olvasom:

„Boileau a költészettanában ezt írja: ~A rím rabszolga, s csak engedelmeskedni tartozik.~ Ez tetszetősen hangzik. De tagadása a költészet alapelvének. Vajon költő-e az, aki csak zsarnoka a nyelvnek s nem rabszolgája is? A költészet veleje, hogy a költő és a nyelv egyenrangú munkatárs, egyenrangú játszótárs: néha az egyik enged, néha a másik, ezen a baráti kötődésen pedig mind a kettő egyaránt nyer.[…] Az igazi rím nem díszítőeleme a versnek, hanem alkotóeleme. Vér a vers véréből, test a testéből, lélek a lelkéből, s annyira egybe van vele szőve-fonva, annyira összebogozódik vele, hogy el se lehet választani tőle. A rím rendeltetése az, ami a zsongítószereké, a feketekávéé, a szeszé, a dohányé, a mérgeké, amelyekkel a költők alkotás közben gyakran élnek, hogy fokozzák munkaképességüket. Bölcs emberek intenek bennünket, hogy ez öncsalás. Vajon igazuk van-e ezeknek a bölcseknek? A maguk józan, gyakorlati szempontjából igazuk van. Egy magasabb szempontból, a teremtő művészet szempontjából azonban nincs igazuk. A költészet még ma is atyafiságot tart az ősnépek vallásával, s a költők mestersége egy a varázslók mesterségével. Püthia, Apollón jósnője babérleveleket rágott, háromlábú széken kuporgott, gőzökkel kábíttatta magát. A bacchánsnők mérges borostyánlevelektől révültek el.[…] Jávában tömjéntől részegülnek meg a bűvölők-bájolók. Ugandában pipától, Kongóban zenétől és tánctól, szédületesen gyors, ütemes körforgástól, s mindenütt azt tapasztaljuk, hogy ezek a hibbant lények, akik – tisztesség ne essék, szólván – a költő ősei, szabadulni igyekszenek az értelem ellenőrzésétől, a külső figyelem görcsétől, hogy figyelni tudjanak bensőjükre, arra, ami fontos. Ha figyelni akarunk, akkor rendszerint nem tudunk figyelni. Arra figyelünk, hogy figyeljünk, s így csak erőlködünk. Lazítani kell tehát a figyelmet, teljesen elveszteni, hogy teljesen visszanyerjük. […] Ez a föladata a rímnek. Csodálatos bódítószer, melyet a költészet anyaga, a nyelv izzad ki magából. Előbb bénít, aztán izgat. Előbb leköti az indulatot, aztán föloldja. Előbb gátol, aztán serkent. Eltereli a figyelmet a lényegről, hogy végül igazán a lényegre terelje. Érzéki varázslatával álomba bűvöli a hétköznapi értelmet, lecsökkenti a hétköznapi bírálatot, hogy a képzelet szabadon csapongjon. Kialszik a felső öntudat, mely csak felületes tényeket vehet észre, azt, ami előtte van, - s fölébred az alsó öntudat, mely az alvajáró ösztönével halad, nem lépésről lépésre, hanem szikláról sziklára ugorva. Ez a dermedet – az észszerűség kikapcsolása – merészséget ad. A szellem a szokott korlátok híján, titkos kapcsolatokat lel. Az, hogy két merőben mást jelentő szó a külső idomában egyezik egymással, s hangzása révén testvérré válik, ami annak előtte idegen volt, bíztató és bátorító jel számára, hogy a héj mögött talán a dolgok ősi lelke, az egymásnak ellentétesnek tetsző fogalmak is rokonok, s fölszabadultan, mindig mámorosabban, és mindig vakmerőbben folytatja kutatómunkáját.”

Pesti Hírlap, 1933. augusztus 27.

*

…mindez engem megnyugtat. Arra gondolok, talán még Kosztolányinak is lehettek „holtsávjai”.
Én komolyan veszem a fent leírt atyafiságot az ősnépek vallásával, és várom, hogy fölébredjen az alsó öntudatom.
Várom a merészségemet, a titkos kapcsolatokat, a dolgok ősi lelkét.
És akkor újra verset fogok írni.
De csakis akkor...
Türelmes leszek.

Budapest, 2006. december 9.