Fullextra.hu - Az öreg halász

Egy dokumentumfilm forgatásának naplója.

Vicsek Karcsi egy dokumentumfilmet szeretett volna készíteni a kopácsi halászokról. A projektumot elfogadták, és egy hetet kaptunk a forgatásra. Mielőtt elkezdtünk volna dolgozni, be kellett jelentkeznünk a bellyei erdőgazdaság irodáján, mivel a Kopácsi rét közigazgatásilag hozzá tartozott. Örömmel fogadtak bennünket, és rögtön elmondták, hogy az idén nagy bevételt terveztek a turizmusból, s ezért fizetnünk kell. Minden forgatási napra egy bizonyos összeget. Emlékszem az összeg, amit egy napért kellett volna fizetnünk, több volt, mint egyhavi fizetésünk.
Karcsi nagyon mérges lett. Ilyesmi eddig sosem fordult elő. Boross volt a gyártásvezető, rábíztuk magunkat, intézkedjen, ahogy tud, csak ne fizessen. Egész délelőtt tartott a huzavona, míg végre dél körül abban egyeztünk meg, hogy egy napot fizetünk, de egy hetet forgathatunk. Mivel aznap már késő volt elkezdeni a munkát, szállást kerestünk a közeli szállóban. Karcsi később mégis elment Kopácsra, terepszemlére. Boross és én is vele tartottunk. Már tudtuk, hogy a legtöbb információt a helybéli kocsmákban lehet összeszedni. A Zöld béka vendéglő ennek a célnak nagyon is megfelelt. Itt tudtuk meg ki a halász, hol lakik, kivel lenne érdemes beszélgetni, ki a legöregebb, ki szokott a legtöbb zsákmánnyal hazatérni. A vendéglő különösen ismert volt a finom sült békacombokról.
Másnap felkészülten kezdtük el a forgatást. Az öreg halász, akit Karcsi kiválasztott már kora reggel várt bennünket csónakja mellett, a parton. Először olyan felvételeket kellett készítenünk, melyekkel illusztrálhatjuk a halász mondandóját. Ezekre a felvételekre csak Karcsi, az öreg halász és én mentünk. A kis kamerát vittük magunkkal. A halász jól ismerte a rét zegzugos útjait. A víz fölött egy méter magasan még ült a reggeli köd. Nem mesze tőlünk a hófehér gémek egy nagy csoportja ijedten szállt fel. A göcsörtös, feketekérgű fatörzsek lombjai belógtak a vízbe. A megtépázott ágak között, itt-ott, madárfészek. Néha a közelünkben csobbant egyet a víz.
--A csukák és a süllők reggeliznek - szakította meg az öreg a szótlanságunkat. Csendesen eveztünk tovább. A természet hangjait néha a kamera zúgása nyomta el. Sokat filmeztem mivel a táj szelíd, romantikus volt. Kellette magát. A fekete és a fehér színen kívül, csak zöld, a zöld szín minden árnyalata volt látható. Egy nagyobb tisztáson megálltunk. A víz tiszta volt.
--Ha szeretnék, itt tudok hálót dobni - szólt az öreg.
Míg a filmszalagot cseréltem, a halász elővette a dobóhálóját. A háló kör alakú volt, szélein ólom golyók -- a nehezékek. A dobásnál nem volt elég a két keze, a fogait is használnia kellett. Már az első dobás után hal került a hálóba, de minket most nem az érdekelt, hogy mennyi halat hozunk a partra, hanem maga a halászat, a hálódobás, varsaszedés. Könnyű volt jó felvételeket készíteni, hiszen a táj, az öreg halász és a halászat már magában is szép volt.
Dél körül fejeztük be az aznapi munkát. Ilyenkor a madarak elbújnak, a halak pihennek. Lassan visszaeveztünk a partra, ahol a csoport többi tagja már türelmetlenül várt bennünket. A falu halászainak nagy része is ott állt. Valahonnan előkerült egy bogrács, egy-két ponty, süllő és egy nagyobb harcsa. Elkezdték főzni a finom halpaprikást, ott az útszélen. Boros borért, kenyérért és egy üveg Rubin vinyakért küldte el a sofőrünket.
Még főtt a paprikás, én az élményeimről, a táj hangulatról beszéltem a többieknek. A halászok úgy tettek mintha oda se figyelnének, csak mosolyogtak. Mire kész lett a paprikás, az ital és a kenyér is megérkezett. A tányérok is előkerültek a kanalakkal. A kényesebb városiak közül egyesek tészta után siránkoztak. Csak nevetni tudtam. Ilyen jó paprikást kenyérrel is jóízűen meg lehet enni!
Másnap készült a riport az öreggel. Karcsi úgy szerette volna, hogy a halász borotválkozás közben mondja el történetét. A felvétel jól sikerült. Elmondta, hogy itt született, itt öregedett meg. Gyerekei kivándoroltak Ausztráliába. Őt is idővel kivitték, de nem bírta sokáig az éghajlatot. Végül, amikor meglátta, hogy irtják, pusztítják a kengurukat, s hogy milyen szomorúak és hogyan könyörögnek szemeikkel pusztulásuk előtt, nem bírta tovább, visszajött haza, Kopácsra.
A következő napokra is maradt még munkánk. A halászok figyelmeztettek bennünket, hogy a többi napra is szereznek halat ebédre, de magunknak kell megoldanunk az elkészítését, mert nekik arra már nem lesz idejük. Találtunk egy kiskocsmát a rétparti házsor közepén. Egy középkorú asszony, a kocsmáros felesége vállalta, hogy elkészíti a halat, amit hozunk.
Másnap rengeteg kárászt kaptunk a halászoktól. Az asszony délre megsütött két nagy tepsivel. Mi pillanatok alatt megettük. Amikor ezt meglátta, kiszaladt a konyhába és sütött még két tepsivel. Azt is megettük. A végén összeszámoltam, hogy nyolc nagy tepsi kárászt sütött meg, kb. hetven darabot. Következő nap melaszt kaptunk. Abból is megettünk hét-nyolc tepsivel. Amikor harmadnap megint kárászokat hoztunk, kizavart bennünket:
--Normálisak maguk? Tudják mit jelent megtisztítani hetven-nyolcvan darab kárászt. Egész délelőtt tisztítom őket, maguk meg fél óra alatt megeszik. Menjenek máshová. Én nem pucolok több halat maguknak! -- kiabált ránk az asszonyka.
Mit tehetünk mást, otthagytuk a kocsmában a halat és elmentünk.
Szerencsére még csak egynapi munkánk volt. Aznap a Zöld békában ebédeltünk.