Fullextra.hu - Olvasgatok

A királynét elbűvölte a torzók szépsége, és elragadtatva ostromolta királyi férjét, hogy újabb, és újabb darabokat kerestessen gyűjteménye számára.

Ma bajban voltam, melyik kedvencemből válasszak és ajánljak olvasásra érdemes könyvet. Eddig sokszor folyamodtam már Kosztolányi örökérvényű esszéit tartalmazó kötetéhez, - most valami mást szeretnék megosztani, mint érdekességet és kiváló kikapcsolódást is nyújtó olvasnivalót.

Két könyv van most itt előttem, mindkettőt igazán szeretem, és mindkettőt többször, nagyon sokszor olvastam már.
És mindkettő annyira más…
Az egyik egy kisregény, amit nem éppen a kedvenc íróm írt, mert Simone de Beauvoir nem tartozik (sok, itt nem kielemezendő dolog miatt) a kiválasztottaim közé, de van pár olyan írása, amit még elhozok ide, mert csodaszép. Addig, míg ez meg nem történik, a cím hadd maradjon titok…Nagy kedvenc, majd sort kerítek rá…
…és amiről eddig talán még soha nem írtam a Magazinban, most idekívánkozik, és ezennel teszek egy személyes megjegyzést: én kicsi gyerekkorom óta régész szerettem volna lenni. Nagyon. Mindig vonzott minden, ami eköré a sok rejtélyt megoldani hivatott szakma köré csoportosult.
Még a gimnáziumi éveim alatt is ez volt a nagy vágyam, - aztán másként alakult. Ám a régészet iránti „szerelem” nem múlt el.
Gyakran lapozok egy számomra kedves könyvet: C.W.Ceram: A régészet regénye a címe, és e nagyalakú könyv mind a 382 oldala engem lenyűgöz.
"Ritkán sikerül ilyen megnyerő módon összehangolni egy tudományos történet gazdag tényanyagát eleven, érdekes és vonzó stílussal. Erre az igen nehéz feladatra vállalkozott Ceram, amikor regényében lebilincselő módon hozza közel a ma emberéhez az elmúlt két évszázad kiemelkedő régészeti munkáját és eredményeit. Nem kevesebbre vállalkozott, mint időben 5000 évet, térben négy kontinenst végigszáguldani az ásók nyomában, feltárni az archeológiai felfedezések történetét, melyek mögött felsorakoznak a lángeszű dilettánsok, a nagy koncepciójú kutatók, a hangyaszorgalmú szobatudósok óriási erőfeszítései, apró, szívós és kitartó munkái." - olvasom a könyv egyik beharangozójában.
A könyv ismertetőjében a világhálón pedig ezt találjuk: „Ceram műve első részében, a Szobrok könyvé-ben az archeológiának mint tudománynak megszületését írja le. Az első lépés Pompeji és Herculaneum feltárása volt, annak ellenére, hogy itt az ásatásokat még nem a tudományos megismerés céljai vezették. A tudomány alapjait Winckelmann rakta le. Az első ásatások Herculaneumban, 1784 áprilisában kezdődtek. Azóta folyik az egész földön szinte megszakítás nélkül a mélybesüllyedt emberi múlt feltárása. A további eredményes fejlődés Heinrich Schliemann életművéhez kapcsolódik, aki az addig mondának tartott homéroszi hősköltemény, az Ilias útmutatása nyomán feltárta Tróját.
A második rész, a Piramisok könyve Egyiptom múltjának feltárásán, Denon, az első egyiptomi kutató, Champollion, a hieroglifák megfejtője, Belzoni, Lepsius, Mariette, Petrie és századunk legszerencsésebb kezű kutatója, Howard Carter munkásságán vezeti végig az olvasót. Különösen ez utóbbi munkájának nagy eredménye, Tut-anch-amon fáraó háromezer éve érintetlen sírjának feltárása ad izgalmas olvasói élményt.
A Tornyok könyve a kisázsiai ásatások történetét, a sumér-akkád, a babiloni és az asszír kultúrák, történelmi emlékek felszínrehozását, az ékírás megfejtésének történetét, a bibliai legendák történelmi magvát, s a nagy kutatók: Botta, Grotefend, Rawlinson, Layard, Schmidt, Koldewey és Woolley munkásságát mutatja be.
Az utolsó, a Lépcsők könyve a közép-amerikai ősi indián kultúrák, a mayák, aztékok, toltékok őserdőben elsüllyedt hagyatékának feltárását ismerteti. Ez csak az utolsó néhány évtizedben kezdődött meg és még sok meglepetést tartogat a modern ember számára. Hatalmas tudományos ismeretanyagot a tizennégy éven felüli olvasók bármely rétegének élvezhetően, regényes formában feldolgozó könyv értékes munka.”

Az első részből - kedvcsinálónak – idézek most pár gondolatot; egy nagyobb lélegzetűt, ami, bízom benne, felkeltheti az érdeklődést…
Arról, hogy a C. W. Ceram álnév, az 1959-es magyar fordítású A régészet regényé-nek fülszövege láthatóan mit sem tud. Itt egy bonyolult és a téma szempontjából érdektelen kitérőt kellene tennem, tisztázandó, ki is ez a bizonyos Curt Wilhelm Ceram. Én ettől most eltekintek, de akit felcsigázott e kissé rejtélyes, ráutaló mondatom, - kutakodhat az író után…

És most jöjjön a könyvből kirgadott cseppnyi rész:
„Mária Amália Krisztina, III.Ágost szász király leánya 1738-ban hagyta el a drezdai udvart, hogy feleségül menjen Bourbon Károlyhoz, Nápoly és Szicília királyához. Az életvidám, művészetkedvelő királyné nápolyi rezidenciájának kertjében és palotájában olyan szobrokra és tárgyakra bukkant, melyek a Vezúv utolsó kitörése előtt részben véletlenül, részben d’Elboeuf tábornok kezdeményezésére kerültek napvilágra.

A királynét elbűvölte a torzók szépsége, és elragadtatva ostromolta királyi férjét, hogy újabb, és újabb darabokat kerestessen gyűjteménye számára. A király engedett a kérésnek, mivel a Vezúv az 1737-es májusi nagy kitörése óta - amikor is a hegy oldala megnyílt, és csúcsának egy része a levegőbe repült -, immár másfél éve nyugodtan pihent Nápoly kék ege alatt.

Kézenfekvő volt, hogy a kutatásokat ott kell folytatni, ahol d’Elboeuf abbahagyta. A király a hadmérnöki hivatal vezetőjével, Rocco Gioacchino de Alcubierre lovaggal tanácskozta meg a tennivalót. A feladat nem volt könnyű, mert tizenöt méternyi kőkemény lávaréteggel kellett megbirkóznia. […] Így fedeztek fel egy elsüllyedt várost. Egy felírat elárulta az egykor virágzó város nevét: Herculaneum.
A láva folyékony érceknek izzó keveréke, mely lehűtve üvegszilárdságú kőzetté dermedt, húsz méter mélységbe temette Herculaneumot.

A tűzhányóból zsíros hamuval együtt kirobbantott apró vulkanikus eredetű kövecskék (lapilli) alatt feküdt Pompeji, sokkal hozzáférhetőbben, mint a szilárd lávatömegbe burkolt testvérvárosa.
[…] Az ásatások 1748. április 1-én kezdődtek. Április 6-án már rátaláltak az első csodálatos nagy falfestményre, április 19-én pedig az első halottra. A csontváz kezéből, mely még szinte görcsösen markolt, arany- és ezüstérmék gurultak szerteszéjjel.

A kutatások rendszeres folytatása és a leletek következetes feltárása helyett az árkokat betemették, és más helyen kezdtek ásni, nem sejtve, hogy az imént már Pompeji kellős közepébe hatoltak.[…] Hogy milyen hatást gyakorolt e városok feltárása a „klasszicizmust megelőző” századra, csak úgy tudjuk felfogni, ha megismerjük e szörnyű katasztrófa lezajlását.
Az i.e. 79. év augusztusának közepén a Vezúv közelgő kitörésére utaló ugyanazok a tünetek jelentkeztek, amelyeket már előző alkalmakkor is gyakrabban észleltek. Augusztus 24-én a délelőtti órákban már előrevetette árnyékát a soha nem látott katasztrófa.
Borzalmas dörgés közepette széthasadt a hegy csúcsa. Hatalmas füstoszlop tört a mennyboltozat felé, moraj és cikázó villámok kíséretében kő- és hamuzápor zúdult alá sisteregve és sötét függönyként takarta el a napot. Madarak röptükben holtan zuhantak a földre, emberek kiáltozva rohantak szerte, és riadtan kerestek menedéket az állatok. Közben vízözön árasztotta el az utcákat, melyről nem lehetett megállapítani, vajon az égből jön-e vagy a földből tör elő. A városokat egy verőfényes, dolgos reggelen érte a csapás. Kétféle módon teljesedett be végzetük. Iszaplavina, hamuzápor, vízáradat, és lávatömeg keveréke zúdult Herculaneumra, elárasztott utcákat, tereket, nőttön-nőtt, elérte a háztetőket, baáramlott ajtón és ablakon, megtöltötte a várost, - mint ahogy a víz megtölti a szivacsot – és betemette mindenestül.
Pompejiben más volt a helyzet. Ide nem iszapáradat zúdult, mely elől futással lehetett menekülni. Itt permetező hamuesővel kezdődött. Később vulkanikus eredetű kövecskék hullottak, majd súlyos tajtékkövek. Mire a veszély nagyságát felismerték, már késő volt. A kéngőz bekúszott réseken és eresztékeken, hiába tartottak szájuk elé az egyre nehezebben lélegző emberek kendőket. […] Negyvennyolc óra múltán tört ismét elő a nap. Ekkorra Pompeji és Herculaneum már megszűnt létezni.”

*

Sokadjára olvasva ezt a könyvet, még ma sem tudom a hatása alól kivonni magam. Én talán a húszas éveim elején olvastam először, és még ma is lenyűgöz e sok, befogadásra váró tudás.
Talán érdemesnek találtatik e rövidke ízelítő után A régészet regénye után az Antikváriumokban szétnézni.
Biztos vagyok benne, hogy megéri.

*