A telefon
Dátum: Január 13, szombat, 15:18:17
Téma: All Fullextra
 |
Eszébe jutott, hogy milyen jó volt anyjával korábban, évekkel ezelőtt, a betegsége előtt, csak úgy beszélgetni. Beszélgetni, mentesen a depressziótól... |
A telefon váratlanul szólalt meg. Nem számított rá. Péntek dél körül általában nem kereste senki. Igaz, ritkán érkezett ilyen tájban haza. Felesége éppen úton volt. Vonattal. Ő meg úgy is a mobilon kereste volna. A hétvégi teendőiről gondolkodott, azokat rendezgette magában, amikor felriadt a csörgésre.
Bizonytalan hangon szólt a kagylóba.
- Ági vagyok. Anikó néni szomszédja – válaszolt egy izgatott női hang.
- Anya! – villant agyába. De hát tegnap délután jártam nála. Semmi baja nem volt, nem fulladt. Oxigénpalackja is tele van. Csak néha használja mostanában. Mi lehet? – futott át rajta.
- Rosszul van. Szóltunk a mentőknek. Percek múlva itt lesznek...
- Indulok azonnal – és úgy is tett a férfi.
Negyedóra telt el, a lakás előtt lépkedett. A mentőautó még ott várakozott. Nem volt benne senki.
- Csak nem? – rossz érzése támadt.
A szobában az ágy körül a mentőorvosnő, nyitott diagnosztikai táskája mellett kissé tanácstalanul matatott, két mentőegyenruhás férfi, pedig a falat támasztotta.
- Mi történt anya? Mi van veled? – kérdezte az ágyban ülő jóval hetven feletti őszes törékeny öregasszonyt, aki elkeseredett arccal sírdogált, és kétségbeesetten pillogott felé.
- Nem tudom. Csak szédülök, meg hányok. Ki akartam menni sétálni, de rosszul lettem.
- Fulladsz?
- Nem tudom…
- Hát akkor? A gyógyszereidet bevetted rendesen?
A mentőorvosnő szólalt meg:
- Minden gyorstesztet elvégeztem. Vérnyomása normális, vércukor rendben, levegőt nem kapkodja, véroxigén rendben, pulzus normális. A maminak nem szokott lenni néha hisztériás rohama? – kérdezte a férfitől halkan, csak neki irányozva a kérdést.
- Én nem hisztizek, nem hazudok, nagyon rosszul vagyok! – kiáltozott mami, mert meghallotta az előbbit, annak ellenére, hogy gyakran azt sem értette, amit őneki szánnak.
- Tessék mondani mit érez, fáj valamije, miből áll a rosszulléte? – kérdezgette finoman az orvos ismételten.
- Nem tudom. Csak szédülök, és rosszul vagyok.
- Minden lelete rendben van, nem vihetem be. Itt marad vele? – kérdezte a férfit – Ha bármi probléma adódna, telefonáljanak, azonnal jövünk, nem kell külön beutaló sem. De nem tudok most mit tenni – szabadkozott az orvosnő.
A férfi kiengedte őket, megköszönte segítségüket, és visszament anyjához.
- Ezek azt hiszik, hogy színészkedem, hogy semmi bajom…- mondta rosszallóan, szipogva.
- Jól van anya, hagyd abba, itt vagyok, minden rendben lesz.
- Nem mégy el?
- Nem. Maradok, ameddig kell.
- Aludj itt! Nem akarok egyedül maradni! Hajnalban mostanság mindig felébredek, nem tudok aludni. Olyankor halálfélelmem van. Nagyon rossz! Maradj, kérlek!
A férfi csodálkozott ezen. Anyja csaknem tíz éve özvegyen élt, de csak ritkán, és csak addig tűrt meg maga körül valakit a gyerekei közül, míg neki volt kedve. Amikor hiányoztak, menni kellett hozzá, de ha terhükre voltak, bizony kinézte őket. Kisebbik gyereke családi okok miatt gyakran bekéredzkedett hozzá, többször ott is aludt, de nem igazán szerette azt. Panaszkodott is a nagyfiának emiatt, de az öccsét azért nem küldte el, csak éreztette vele a feleslegességét.
- Jó, itt alszom ma, nyugodj meg! – mondta - majd elhalasztom máskorra, amit mára terveztem- gondolta.
- Főzök teát. Mást nem adok, ha émelyegsz.
- Jó lesz – mondta az asszony és nyugodtan elszenderült.
A férfi a lakásban elrendezte a kikészített ruhákat, amelyeket a kórházba készültek vinni. Teát főzött, anyja elé tette és beszélgetett vele. Az öregasszony a régi dolgait hozta fel. Elmúlt közös emlékeit emlegette gyerekeivel, férjével, unokáival.
A férfi türelmes volt vele. Figyelte, nem zavarja-e meg az asszonyt a visszaemlékezés. Gyakran előfordult, hogy izgalmai miatt kezdte kapkodni a levegőt. Asztmás volt. Sokáig dohányoztak együtt az urával. Hiába hagyta abba a cigizést hatvanéves korában, késő volt. Sokat szenvedett emiatt. Sem a szanatórium, sem a kezelések nem segítettek neki, ha olyanja volt.
Most nem volt. Jól érezte magát a fia mellett, pedig az idősebbik volt az egyetlen, aki mindenkor szemébe mondta kendőzetlenül a hibáit, az elrontott ügyeit. A férfi gyakran megbánta. Talán mégsem kéne ezt, hiszen a dolgokon nem változtat. Úgy érezte, jó lenne, ha anyja az életben nem csak a keserűséget látná, hanem az örömöket is, és főleg azokat. Mert az asszony nagyon hajlamos volt „elhagynia” magát. Ő maga is tudta, de nemigen ismerte el. Pontos, szakszerű diagnózist állított fel saját depressziójáról, vagy átmeneti hallucinációiról. Idegorvoshoz járt rendszeresen, míg tudott, meg addig, amíg nem kapott olyan gyógyszert, amitől kettős látása meg kézremegése lett. Az ismertetőből jött rá, hogy azok a gyógyszer mellékhatásai. Ezután abbahagyta a szedését. Elmúltak a kézremegések, a depresszióról nem beszélt többé. Az idegorvost messzire elkerülte.
Az este jól telt el. Teáztak. A gyógyszerét a férfi adagolta ki. A televíziós sorozat után az asszony elaludt. Reggelig fel sem ébredt. Se depresszió, se halálfélelem.
Délelőtt tíz körül hagyta ott az anyját.
- Főzök ebédet neked – mondta előzőleg.
- Nem kell. Hoznak. Tudod a családsegítők.
- Nem kívánsz magadnak valami mást? Megcsinálom.
- Nem, jó lesz az. Mondták, hogy valami finom lesz szombaton.
- Vásárolni nem kéne? – kérdezte a férfi. Gondolta bevásárol, mert a dolgait, amit betervezett már nem tudja úgysem elvégezni.
- Nem. Mindenem megvan. Aztán jön Kati tizenegy körül, ha mégis kell valami, ő elmegy és elhozza. Menj nyugodtan haza. Kikísérlek.
- Na, meggyógyult már. Elege lett belőlem - gondolta a férfi és elköszöntek egymástól.
Az utcán találkozott Kati nénivel, aki nagy igyekezettel sietett szemben.
- Anyádnál voltál? Tegnap délelőtt vittem neki töltött karalábét. Akkor főztem. Két jó nagy adagot. Még mára is maradt neki biztosan.
- Nem maradt... – mondta a férfi és mindenre megtalálta a magyarázatot. (Majdnem mindenre)
Nagyot sóhajtva maga elé nézve sietett tovább. Eszébe jutott, hogy milyen jó volt anyjával korábban, évekkel ezelőtt, a betegsége előtt, csak úgy beszélgetni. Beszélgetni, mentesen a depressziótól, a magánytól, betegségtől. Csak úgy, a mindennapi gondokról és főleg az örömökről.
Érezte, eljön az idő, amikor már minden beszélgetés elcsendesül, elhalványul, és a nehezen felidézhető emlékekbe burkolózik.
|
|