A mi költősulink
Dátum: Január 18, csütörtök, 15:19:26
Téma: Irodalom tudástár


Egymás között a költészetről, az írásról.


Egymás között a költészetről, az írásról.
1. számú anyag.

Hangok és a költészet:


A leírt szó is hangokból áll, akárcsak a kimondott, csak itt a betűk közvetítik azokat. Ma már legtöbbször nem figyelünk erre. Bevallom én is sokszor utólag szörnyedek el egy-egy ilyen baklövésemen. Nem áll egyébből próbálkozásom, minthogy a valamikor egyszer leírt „csillogónak vélt” soraimat, hogyan lehet utólag gatyába rázni. Legtöbbször lehetetlen. Illetve sokszor csak úgy sikerül, hogy vért izzadok, vagy továbbalakítom, vagy a gondolat pillanat szépségért átírom szabad-verssé. Aztán némelyiket hagyom, s bár látszólag rendben vannak, de költői ügyetlenségem, tudatlanságom, tehetségtelenségem eddig ért, és rímesen szabad-vers lesz egy-egy jobbsorsra is érdemes versből. Sajnos legtöbben így vagyunk mi ezzel, hiszen nincs időnk, egyéni adottságunk behatárolt. Ezzel nagyon jó, ha így az elején mindjárt tisztába tesszük magunkat. Ezen nincs mit megsértődni, mert ha valaki akkor mi ennyivel tartozunk magunknak. Az őszinte beismeréssel. Ez lehet az alapja annak, hogy elfogadjuk helyünket, felmérjük lehetőségeinket, és egyáltalán kászálódjunk egyet arra felé, hogy majd egyszer, talán mi is írunk egy nem szabad verset is.

A rajz, festmény vonalakból, pontokból, színekből áll. Nagyon kevés olyan ember van a világon, aki ezt ne tudná. Gyönyörködünk a képekben, hangulatát átéljük, beleborzadunk szépségébe, meggörnyedünk siralmain, elgondolkodunk a modern vonalakon. Mégis van itt valami különös, a rejtély, a vászonra, papírra, bármire kerülés rejtélye, hiszen keveseknek adatik meg, hogy bennünket szemlélőket a fenti élményekkel megajándékozzanak, elgondolkodtassanak. Így van ez a szóval is. A szó is éppen olyan képlékeny mint a festő ecsetvonása, a szobrász vésőütése, vagy éppen egy kovács kalapálása. Egy szó kimondott és leírt formában is hangokból áll, melyet betűk továbbítanak felénk. Ezek egymásutánisága egyfajta hangalakot ad. A költő – még a kezdő is – igyekszik olyan szavakat használni, amivel leginkább kifejezni véli azt, amit elképzel az ihlet pillanatában. Egy szó hangalakja és jelentése között (a hangutánzó-hangulatfestő szavakat leszámítva) nincs értelmi-logikai kapcsolat a hétköznapi nyelvünkben. Míg az irodalmi nyelv éppen azért az, mert igenis súlyt ad ezeknek a hangoknak, hangalakoknak. Egy irodalmi írás, szövegrész hangjai, hangalakja, hangállománya, illetve annak a köznyelvi normától való eltérése hangulatok, érzések sugalmazója, a szöveg stilisztikai eszköztárának része lehet, sőt legfontosabb alkotója lehet, ami bizonyos szimbólumokat küld az olvasónak. Ezt hang-, betűszimbolika néven is szokás emlegetni. Ennek létrejöttében véletlen és szándékos, tudatos és tudattalan elemek keverednek. Ha eljut az általunk megformált szimbólum a fogadóhoz, akkor egy alapvető lépésen már túl vagyunk. Egy aprócskán.

A magyar nyelv igen sajátos szimbólumok hordozója lehet. Nézzük mindjárt a mássalhangzókat. Egy szó, mondat, sor keménységét közvetítik a - p, t, k - betűk, a lágyságot, könnyedséget, lazaságot, melankóliát az - l, j, m - oppozíciója, vagy a pergő - r - a ropogós cseresznyét és a sziszegő - sz, z, c - hangok feldúsulásának hatása az írásunkban, általában a harc, a hidegség, a ridegség, az üresség s valaminek a hiányát közvetíti, érzetét kelti az olvasóban. Az eső, a nedvesség képzetét, taszító, undorító nedvesség érzetét idézhetik fel kettősbetűink közül az - ny, ty, gy, cs - betűk gyakori előfordulásukkal.

Gondoltatok Ti már erre? Nem biztos. Viszont nagyjainkban, a nagy költőkben ez automatizmus, szinte minden szavukban, bár ez sem törvényszerű, mégis elgondolkodtató.

Figyeljetek csak, József Attila bele is írta ezt versébe:

Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen
címe: „Költőnk és kora”.


Ugye hogy durrognak, keményen a szavak a k-betűkkel. Aztán vált. Kimondatlanul is esőről, nedvességről üzen nekünk (bár a vért kiírta)

Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.


Vagy Arany A walesi bárdokban. E részletben az sz és z hangok révén a vers , sziszegő gyűlöletbe csap át a lágyságból:

Ha! Lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

Ah, lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…


Az l-betű általában az elmúlást, az idő elfutását, a halált idézheti, különösen ha f vagy h hangok társulnak hozzá a szokásosnál nagyobb gyakoriságban. Mint például Petőfi híres soraiban a Szeptember végén című versben:

De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár


S íme, itt később már ki is mondja:

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?


Ugye milyen különös? Micsoda gyönyörűség ez az egész? A nyelvünk és a hangok.

Remélem nem bánjátok, hogy én kezdtem. S várom hozzászólásaitokat, kérdéseiteket.

Lacobá – az autodidakta – az optimista palóc

A példáknál használt irodalom: Bárdos József Irodalmi alapfogalmak 2002.









Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2358