Fullextra.hu - Kisbolti egyperces

Türelmesen várakoztam harmadmagammal. A pult előtt középkorú asszony pakolta komótosan szatyrába a dolgokat.

A falusi, egyszemélyes kis bolt számomra mindig nagy események színhelye volt, és remélem, az is lesz sokáig.
A vidéki ember merőben más, mint a nagyvárosi. Nincs türelmetlenség, senki nem siet. Hová? Minden közel van. Messzire? Akkor is… Óránként, ha megy a Volán járat ide-oda. Könnyű kiszámítani indulását. A sztrájkjuk sem izgatja az itt lakókat, hiszen reggel négy és hat között egyetlen busz megy át a falun. És ha kimarad? Többször előfordult, pedig nem volt demonstrálás…
Türelmesen várakoztam harmadmagammal. A pult előtt középkorú asszony pakolta komótosan szatyrába a dolgokat. Egyenként kérte. Itt mindenki így tesz. Én egyszer próbáltam felsorolni négyet, mint a városban a pincérnek a rendelést, de a pult mögül a második után újra kérdezték. Nincsenek ehhez szokva…
Befejezte a rakodást, megállt az asszony, látszott, erősen gondolkodik.
- Hétszázötvenkettő – mondta az eladó, összeadva a tételeket.
- Valamit még akartam – így az asszonyka.
- Mondjad Juci! Mit adjak még?
- Elfelejtettem, de tudom, valami még kellett!
- Lisztet vettél? – szólt a mellette álló.
- Igen, be is pakoltam.
- Pirospaprikát? – szólalt meg a másik.
- Sót, cukrot? - és egymás után adták az ötleteket, kérdeztek rá nagy segíteni akarással a többiek.
Senki nem türelmetlenkedett. Egy rossz szó nem hangzott el.
- Mit akarsz főzni Juci? – kapott az ötleten az első segíteni akaró.
- Zöldség levest meg zsíros tésztát – válaszolt gondterhelten – de ahhoz minden megvan.
A zsíros tészta – nemrég tudtam meg – száraz kocka vagy laska, vagy akármilyen, sós vízben kifőzve, és forró zsírban megforgatva.
Nem. Nincs rajta sonka-kocka vagy pácolt pulyka darálva, pizzaszósszal leöntve, sem dió, sem lekvár, sem cukor. Semmi, azaz zsír… Csak az.
- Megvan, hát élesztő! Kőttest akarok holnap a gyerekeknek! – örvendezett amaz, és a többiek megkönnyebbülve nézték, hogy fizet, és felszabadultan beszélgettek tovább egymás közt.
Az előttem álló következett.
Harmadik tétel után mindig megkérdezte a végösszeget.
Az eladó szó nélkül megmondta akárhányszor is. Látszott, hogy számol magában az asszony.
Kifizette végül, éppen hogy ki tudta rakni.
- Kenyeret nem viszel? – kérdezte a boltos.
- Nem. Ma nem – mondta halkabban – nincs elég pénzem.
Mindenki csendben maradt. Csak a hűtőpult zúgása hallatszott.
Zsiga, a mezőőr szólalt meg mögöttem, aki időközben lépett be a boltba, és aki rendszeresen ilyen tájban jött be a két féldeciért (errefelé kettesével isszák), meg az egy üveg sörért, szolgálat közben…
- Aggyá neki egy kenyeret Zita! Majd én kifizetem – mondta.
Odaadták neki. Az asszony csendesen köszöngetve, sietve távozott.
- Látszik, Zsiga, jó a lelked! Az Isten is megáld érte – mondta valaki hátulról.
- Kérjen nyugodtan, nem baj, ha nem maga következik – mondtam neki, miközben kifizette a vekni kenyeret.
Egy féldeci keserűt kért, meg egy üveg borsodit, majd az asszonyok meleg tekintetével a hátában távozott.
Azután én is.