Fullextra.hu - Minden igazi és nagy versben a világegyetem ősi ritmusa lüktet

A vers, mint fogalmilag meghatározhatatlan jelenség.

A verstannal foglalkozó szakmunkák legnagyobb hiányossága, hogy a verset, mint alkotást, önmagában vizsgálták, s kizártak mellőle minden mást, így mindent, ami emberi, s mindent, ami túlmutat az emberin.
Semmiféle tudományos írás nem tarthat számot a tudományosság kritériumára sem, ha nem az egészet vizsgálja, s a témáját nem mint magában állót vizsgálja.
Ezért a legelső és legfontosabb tudományos kiindulópontja ennek az írásnak az lehet, miszerint a legjelentéktelenebbnek tűnő írásban is, az egészet kívánja meglátni.
Ennél többet senki nem akarhat, és nem is tehet.

A legelső, mit tisztáznunk kell, hogy a verset és a költészetet, mint fogalmakat, ha nem is szét, de el kell választanunk egymástól.
Régi magyar szó a dalköltő, mely önmagában nemcsak a versalkotót jelenti, hanem a verset megéneklő harmóniákat és annak utóéletét megálmodó művész alakját is.
A festészet is egyetlen autonóm céllal bír, megteremteni a természetet. Már Weininger is azt tanította, hogy nem a természet teremti a művészetet, hanem a művészet a természetet. Ezen paradoxon feloldása az ember szemléletmódján alapul, hiszen a látás és értelmezés a szülőatyja a bennünket körbevevő valóságnak. Ez a felismerés metaforája(1).

Otto Weininger

És azt sem feledhetjük el, hogy egy sokszor egyetlen ecsetvonásban megláthatjuk a költészetet, és semmi sem lehet költőibb, mint Isten ege alatt megpillantani mindazt, ami az ember lényege: a szépség felismerése.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

(Tóth Árpád: Isten oltó-kése)

Tóth Árpád

Már Szókratész is a szépet a jóval azonosította, míg Keats a szépet az igazzal. Így válhat a művészet, különösképpen az irodalom számára az esztétikum és a moralitás egységes egésszé.
Így lesz költészetté Erzsébet áriája az Esthajnalcsillaghoz a Tannhauserben, a Sta. Maria Nuova Portinari-oltára, az aiginai templom oromzata, Manet és Munkácsy, a régi párizsi gótikus templomok égbetörő szépsége. De költői lehet egy kisvárosi utcarészlet egy késő őszi alkonyatban, ahogy messzi tájak felhőit a közeli templom fölé sodorja a szél.
És a legtöbb költészetet azokban a fogalmakkal nehezen meghatározható érzelmekben találjuk meg, mint szerelem, vágy, remény, hit vagy gyötrődés.

Ebből az következik, hogy a vers, mint jelenség, egy apró szegmense az emberi művészetnek. Könnyen rá is bólinthatnánk, ha mindezt nem találnák olyan roppant méretűnek és gazdagnak, amit egyetlen emberi élet képes lenne akárcsak töredékében is magáévá tenni.
Hiszen egyetlen nemzet verstörténete is oly hatalmasnak tűnik előttünk, mely legalább alázatot követel tőlünk.

A vers helye az emberi jelenségben

De akkor mi a vers, és hol a helye az emberi jelenségen belül?
Ha a mérnöki tudományokat, matematikai analízist, a kanti etikát, Lagrange mechanika-értelmezését, a kontrapunktikus(2) zenét, a perspektivikus festészetet, nemzetek és kultúrák törvényhozását és állameszméit a vers mellé helyezzük, akkor a vers egy apró momentum az alkotás hatalmas folyamában akkor is, ha a természettudományokat, a társadalmi koráramlatokat is költőinek látjuk. Mert ki nem látná meg a költőiséget a ión korszak poliszpolitikájában, a Cs' un és a Cs' iu-korszak nagyhatalmiságában, a machiavellizmusban és Bonaparte államreformjában.
Mert az emberi akarat megnyilvánulásainak számtalan formanyelve van, így a költészet formanyelve a grammatikailag értelmezhető nyelv. Még a szemrímek(3) és a képversek esetében is a nyelvészet törvényszerűségeiből következik mindez. Sőt elmondhatjuk, hogy a modernkori költészetben az általános grammatikai elvekkel való szembenállásban sokkal erőteljesebbnek tűnik a nyelvi elemekre való odafigyelés, mint a megszokott nyelvi formulák közötti értelmezésünk.
Ezért van az, hogy a modern versek sokkal erőteljesebben igazolják a nyelvi elemek prioritását, mint az irányzatosság valódi szándékát. Ezért tekinthetünk a nyelv ellenében kimódolt kísérletekre úgy, mint hanyatlásra vagy degenerációs tünetekre.
Érdemes mindezt egy-egy költő belső evolúcióján is megfigyelni.
Radnóti költészetében a divatáramlatok teljességgel eltűnnek, hogy az örök formák színtézisében kristályosodjék ki az értelem és érzelem.
Mindezek Traklnál vagy Benn-nél is jól megfigyelhetők, de az epigramma és a szonettköltészet meg-megújuló felvirágzásában is.

Gottfried Benn és Georg Trakl

Ezért nem is létezik a vers evolúciója, hiszen a latin hexameter a modern nemzeti nyelvekben is létezik. Mindenképpen az újlatin nyelvekben és a magyarban is újra és újra visszatér.
Ezért újra feltehetjük a kérdést, hogy mi is a vers, ha nem tudjuk, hogy van e kiinduló, illetve végpontja.
A fentiekből jól látható, hogy ezen kérdésre amennyire egyszerűnek tűnik a válasz, oly bonyolult. És ha elnagyoljuk a választ, akkor könnyen ráfoghatjuk bármiféle nyelvi jelenségre, hogy vers, holott csak költői.
És ekkor tűnik szemünkben az, hogy a vers lehet önmagában nem költői is.
Ha valaki fellapozza Benn korai verseit, a francia dadaista irány műveit, József Attila vagy Majakovszkij politikai verseit, akkor szembetűnővé válik ennek a kettősségnek a látszólagos ellenmondása.
És a fenti fejtegetésükben előbukkant egy szó, mely talán az egyetlen lehetséges válasz lehet erre a kérdésre: a mű.
Nyelvünk műalkotásnak, művészetnek nevezi mindazt, ami nem hétköznapi, hanem míves. Nem természetes és nem valóságos.
Míves az, ami eltér a hétköznapitól. Ami több mint a mindennapok megszokottsága. Mégis azt érezzük, hogy kevesebb is.
Mindenki nézegetett már régi, megsárgult családi fotókat. És a hatalmas képtárakban megcsodálhatjuk a portréművészet hatalmas alkotásait. A foto egy pillanat rögzített képe, míg a festmény egy jellemvonás által megjelenített egész élettörténet. Előbbi hétköznapi, a másik művészet. Az egyik csak egy pillanat akar lenni, a másik a pillanatban sűrített életrajz.
Ezért áll éles ellentétben a megpillant és az észrevesz igéink. A pillantás az érzelmek általi megsejtések; az észrevételek tudati formák, rendszerlogikai felismerések.
Nézzünk meg egy szerelmi vallomást. Egyéni és egyénnek szóló, egyszeri és hétköznapi még akkor is, ha hétköznapiságában költői.
És vizsgáljunk meg egy szerelmes verset. Itt már az öröklét hangjai virrasztanak az olvasó felett, és évszázadokkal később semmi egyénit nem érzünk, csak az öröklét hangjait halljuk ki belőle. Tehát nem mindegy, hogy lefotózzuk vagy megfestjük a világot.
Egy vers mindig a különféle értelmezések pörölycsapásainak van kitéve, hol a tudós elme analógiákat lát ott, ahol esetleg csak ösztönök és sejtelmek távoli felvillanásai nyiladoznak.
A ma irodalomtudósa sebész, aki vág ott is, hol egy-egy műalkotás szíve még képes feldobogni.
A szerelmi költészet egészét mindenki a magáénak érzi, és minden nőre igaz lehet minden felmagasztaló verssor. Nem az egyénen van a hangsúly, hanem a szerelmen.
Radnóti kéziratban fennmaradt kései szerelmi költészete mind tartalmában és formájában maga a szerelem.

A bori notesz egyik kéziratlapja

A vers fogalmi meghatározhatósága fizikai és lélektani értelemben két különböző rendszerhez köthető.
Az idő alkotja az egyik rendszert, a tér a másikat; tehát a népszerű fizika kifejezéseit tekintve négydimenziós műfaj.
Az alkotó és a befogadó részéről különböző rendszereket kell elképzelnünk, melyek sem egymással, sem önmagukkal nem alkotnak egyidejű vagy egyterű rendszereket.

Vers és filozófia

Egy szép női arc vagy test látványa, a legnemesebb érzelmek ébredő hajtásai a legköltőibb jelenségek, de még nem versek. Versekké akkor válnak, ha a közös grammatikai kódok általi teljességükben megjeleníthetők. Tehát mívessé, művé, műalkotássá válik az egykori valóság, mint élmény vagy képzet. A nyelviség és a gondolatiság ritmusaival telítődik a szöveg.

Ez viszont négy alapvető kérdést vet föl:

- a vers nyelvi kötöttségét
- a vers közegét
- az alkotó pszichéjének kérdését
- a vers valódiságát, mely a legfilozofikusabb kérdés.

1. Első és legfontosabb visszaidéznünk Oswald Spengler ama tézisét, mely szerint a beszéd és a nyelv egymástól való elkülönülése a nyelvtörténet legfontosabb momentuma. A beszéd a valóság leképzése, a pillanat érvényesülése, a nyelv mint grammatikai rendszer, képes a valóság mellett a valóság elleplezésére is.
Viszonyuk egymáshoz a foto és a festmény egymáshoz viszonyított allegóriájával(4) is érzékeltethető.
Egy nyelv, mint sajátos logikával bíró rendszer ugyanakkor rassz-specifikus, egy-egy kultúra életérzését, a valóság sajátos leképzésének viszonyait, habitusát, világlátását is magán hordja.
Ezért is elvetélt ötlet magyar haikuról beszélni, hiszen a haiku a kultúra kezdetére visszamenő ősi szimbólumnyelv sajátos és a rasszra jellemző életérzések és világlátások, másrészt vallásos és misztikus eszmények hordozója.
Ezért a "magyar haikuk" inkább hangulatversek, melyeknek nincs közük a japán vagy koreai haikukhoz, másrészt a formanyelv is csak látszólag egyezik.
Míg a magyar kísérletek igyekeznek az 5-7-5 szótagszámú megfeleléseket megjeleníteni, ugyanakkor nem mutat a magyar moraértéknek(5) megfelelő időegyezést az onszecuk(6) időértéke, hiszen a sorvégi zárlat megnöveli az onszecuszámot. Másrészt mondatszinten a mondatrészi szintagmákat(7) erős szintaxisbeli(8) viszonyok jellemzik, ami a valódi haiku kötelező nyelvi kötöttsége.

Az egymással kölcsönhatásban nem álló, időben és térben elhatárolt nyelvek formai átvételei meddő próbálkozások, mivel a nyelvek egy nemzet lélektanának tükröződései, tehát a nyelvek determinált kódrendszerek, melyeket azonos vagy hasonló történelmi, kulturális vagy sorközösségi elvek által dekódolhatók.

2. A vers valósághoz való viszonyát jól megmutatja a színész szó jelentése.
A színész a színlel igéhez köthető, mely nem feltétlenül valótlanságot vagy megjátszás, mint utánzást, egyénhez kötött ábrázolást jelent.
A valóság, mint absztrakció jelenik meg egy stilizált közegben. A színész nem szerelmes a másik színészbe, de megjátssza az érzelmeket. És minden este újra és újra. Hol jobban, hol csúfos kudarcra ítéltetve.
Színlelheti, hiszen maga is birtokosa lehetett a beteljesült vagy a beteljesületlen szerelemnek.
Mindenkinek, akár tagadjuk, akár megvalljuk, vannak gyilkos ösztöneink. Viszont kevesek válnak gyilkosokká, kevesen ismerik a gyilkosság utáni gyilkos lelkületének rezdüléseit, de a színpadon és ma már a filmművészetben mindez színlelésre kerül.
Ezért érezheti becsapottnak a valódi és reménytelen szerelmes még a legnagyobb művész által a felolvasó esteken színlelt szerelmi gyötrelmet, ha az előadó nem kínzottja a reménytelenségnek.
Itt válik számunkra nyilvánvalóvá, hogy a művészet egyrészt több mint a hétköznapiság, másrészt kevesebb. Mondhatni a valóság lefokozása.
A Don Giovanniban csodáljuk a mozarti vulgaritást, de a valódi mozarti vulgaritással bíró emberek számára csak a mozarti zene számít.
A jellem jelentéktelen, csak az instrumentum a valóság.
Az igazi ledérség és a féltékenység előtt a Cosi fan tutte csak zene és ének, a muzsika megistenülése. Semmi több. Mint valódi lélektan, csak commedia dell'arte.
Shakespeare-t valami megmagyarázhatatlan sznoblelkesedéssel vesszük körül, de Shakespeare megérthetetlen a Shakespeare-kori angol színház nélkül, melyben nézőtér és színpad szinte semmiben nem különbözött egymástól.

A Globe

A sáros utcákból emelkedő otromba Globe, mely az előadások alatt megtelt a legkétesebb erkölcsiségű emberekkel, igazi kéjhajhász nőstényekkel, részegekkel, gyilkosokkal, prolikkal és csavargókkal, a hányadékkal, melyek az előadás előtt megtöltötték a nézőtér oldalán elhelyezett vályúkat, a fenyőmag émelyítő szagával, melyet a bűz ellen használtak, az utcai emberi és állati vizelet és ürülék bűzével. A szerzők maguk is alkoholisták, rablók, gyilkosok, körözött bűnözök, akasztófáravalók, bukott egyetemi diákok, istentelenek, züllött alakok voltak, s a színészek nemkülönben. A színház közönsége polgárokból, arisztokratákból, de sokszor kocsmák népéből szerveződött, hogy az előadás után oda térjenek vissza, ahonnan sűrű és fekete döglegyekként kirajzva ellepjék a felázott talajú, szemetes állóhelyeket. Többször felhergelt állapotban, máskor a szerzők és a színészek megbotozása, egy-egy tömegverekedés után.
Ebből a közegből valódi dráma nőtt ki, melyhez képest a mai színházak nevetséges és üvegházi álkultuszok homo ludensi játékává degradálódtak.


Keats	Byron	Babits	Ady

Ezért különül el ma is a költészetben Petőfi, Balassi vagy Byron, akik művészete ma is élő valóság, és ezért érezzük oly fáradtnak Shelley vagy Babits, Heine és Hoffmanstahl verseit.
És ugyanezért hat ránk oly erőteljesen Radnóti, Kosztolányi, Keats vagy Babits kései költészete, melyekből sötéten gomolyog a halál komor közelsége.

3. Egy-egy költőt vagy verseket akkor szeretünk, ha magunkénak vallhatjuk azokat. Azok az olvasók, akik élményeket keresnek az olvasásban, azok szeretik Byront és nem szeretik Keats-et, rajongnak Adyért, de Babits korai verseitől elfordulnak. Vagy éppen fordítva. A műkedvelők, a hozzáértők a vers közegét nézik, a belső hullámverésre, a nyelv hajtásaira figyelnek, a szavak zamatát ízlelgetik, mert tudják, hogy a vers, mint valóság, nem létezik.
Az alkotói psziché legalább két fontos fundamentumát érdemes feltárnunk.
Az első, amely az alkotás előtt áll, ez a forma.
A versírás mindenekelőtt mesterség, amit nem lehet figyelmen kívül hagynunk. Mesterség, mit egykor iskolában tanítottak, mesterség, mely mint a kovács, a csizmadia vagy éppen a szabóság pontosságát, mesterségbeli sokoldalúságát követeli.
Aki nem ismeri a verstan szabályait, az lehet költő, de sohasem fog egyetlen verset sem megírni tudni.
A szabályok felrúgása is mélységes szabályismeretet feltételez, s mindenkor tudatos, ahogy szabályok szerint írni is.
A költészetnek nincs evolúciója, a költőnek azonban van. Ez az egyik legnagyobb ellentmondás, melynek feloldhatóságát egyetlen verstani szakkönyv soha meg sem kísérelte.
Ha valaki kitanulja a versírás mesterségét, akkor megtanul együtt lélegezni a világgal. Ez különbözteti meg az iparost a művésztől. Hallottunk már kitűnő csizmadiákról, kovácsokról és szabó mesteremberekről, akik azonban sohasem lépték túl plebejusmivoltuk szűk határait. A vers architektúrájának elsajátítása azonban az embert kiemeli a hétköznapiságból. Még egy oly műveletlen ember és ugyanakkor oly hatalmas költőnek, mint John Keats verseinek olvasásakor is egy jó filológus meg tudná mondani, hogy Keats mit olvasott éppen annak a versnek a megírása közben.
Balassinál érezzük, amint török nyelvi formák miként dobolnak a verseiben a tételes tanulás következményeként. Vagy Radnóti Vergilius-tanulmányai miként jelennek meg Radnóti költői emelkedésének ívében.
Mindezek ellenében mégis azt látjuk, hogy a leghatalmasabb alkotót egyfajta dilettantizmusnak kell jellemeznie. Már Egon Friedell rámutat arra a tényre, hogy a tudomány korszakos tettei mindig másfajta, legtöbbször műkedvelőként űzött szakbarbárok alkották meg. A sörfőző Joule az, aki felfedezi az energia megmaradásának törvényét, Faraday könyvkötő volt, Mendel pap, a kerekeken és ellensúlyokon alapuló óra felfedezője a későbbi II. Szilveszter pápa.
Számtalan példát hozhatunk az irodalomból is, hiszen az irodalmi zsenialitás kevéssé öröklődő, ugyanakkor tudományos értelemben a legnehezebben magyarázható. Genetikailag semmiképpen, hiszen Petőfi Sándor vagy József Attila szülei félanalfabéta és műveletlen alakjai voltak egy sajátosan elmaradott magyar rétegnek.
Keats és Trakl gyógyszerész, Benn orvos, Berzsenyi vidéki dolgos földesúr, Balassi és Zrínyi katona, Kassák gyári munkás, Hamsun napszámos, Baudelaire bankár, Csáth Géza orvos volt. A XIX. századtól kezdve Verlaine-től Arany Jánoson keresztül Juhász Gyuláig tanárok. És általában nagyon rossz tanárok voltak. Juhász Gyula sohasem feleltette a tanítványait, osztályzatait más tantárgyak alapján alakította ki, és azt is csak évzáráskor, órái hosszú monológok voltak. Arany érzékenysége miatt napokig be sem járt az óráira, Babits pedig annyira ügyefogyott volt, hogy a diákjai számára a "babicsolás" egyet jelentett az esetlenséggel. A leghálátlanabb pedig az, mikor egy költő a saját verseit szavalja. Illyés unalmas és monoton volt, Babits prédikátori hangon énekelt, Márai csetlett-botlott saját sorai közt.
Bűnözők, őrültek, öngyilkosok, szexuálisan megtévedt embereket látunk közöttük, és igazi magányosokat. Berzsenyi és Kölcsey a magyar irodalom legvégletesebb alakjai ebben az értelemben. Az egyikük állandóan menekült vélt tehetségtelensége elől, a másikuk pedig önön csúfsága kergetett a lelki elsorvadásba. És ebben a nagy menekülésben egymásnak futottak.
Kortársak, kik egymást is gyűlölték.

Nőgyűlölő volt legtöbbjük, elég csak Vajdára gondolnunk, aki a szeretett Ginához késsel ment látogatóba, vagy elegendő adalék mindehhez Madách kozmikus irtózásait meglátnunk.
De Arany kényszerű szemérmessége, Petőfi biedermeier szerelmi álszenteskedő költészete, Berzsenyi nőket megvető magatartása, Balassi beteges nőkapcsolatai, Csokonai félénksége, József Attila szerelemre képtelensége, Ady alkalmatlansága a házaséletre, Kosztolányi úrhatnám hajlamai, Babits brutalitása mind azt igazolják, hogy a költői sors a világgal szembeni fokozott érzékenység eredménye.

4. A modern fizika száz esztendővel ezelőtti megállapítása is már arra enged következtetni bennünket, hogy a valóság nem létezik.
Egy atom fajsúlyát magjának pozitív töltése határozza meg. Viszont ennek nincs, súlya, sem tömege, sem a gyakorlati fizika által hozzá nem rendelhető tulajdonsága.
"Tehát a magtöltés - ahogy Egon Friedell mondja - a tiszta anyagtalanság"
A relativitás-elmélet egyik fő tanítása szerint azonos idők csak azonos, helyhez kötött rendszerekben léteznek, tehát minden idő más és más helyhez kötött létállapot.
A másik állítása szerint a tömeg hatalmas mennyiségű energia, tehát "az anyag anyagtalan".
A határozatlansági-elv szerint az idő és a hely viszonya válik megfoghatatlanná, tehát valós helyű vagy valós idejű egyezések nem léteznek.
A modern pszichológia Freud-Jung kiindulóponttól az összes neo-irányzattal együttesen megállapítja, hogy az "ősvalami" a tér-idő állapottól függetlenül létező, de nincs fiziológiai megjelenése, ezért nem valóságos.
Mindezen friedelli gondolatmenet után harmadszor is idéznünk kell Egon Friedellt: "A lélek valóságfeletti, az anyag valóságalatti."
Az olvasó most joggal teszi fel a kérdést, hogy ennek mi köze a vershez ...

A vers helye az Univerzumban

A vers lélek és anyag, kétféle ritmus szintézise. A nyelv, mint anyagi megjelenés, ritmushordozó; ugyanakkor verssé a lélek rezdülései és remegései által válik.
A vers minden anyagi megkötöttsége ellenére is tisztán lelkiség, mint minden művészet, vagy a vallás.
Ezért tanította a nagy angol esztéta, Ruskin: "Minden művészet - imádság."
De a vers formai és gondolati szinten ritmus is, mert minden nagy versben a világegyetem ősi ritmusa lüktet.
Hogyan is lehetséges mindez?
Vaskos anyagelvűség kell ahhoz, hogy valaki a versek létrejöttét munkadalokhoz, de akár a verbális nyelvhasználat ritmusaihoz kösse.
A vers együtt fogantatik és születik a világra az emberrel.
Az anyagi világ energia, melynek van ritmusa, s ez a ritmus az emberi észlelés szempontjából örök.
Az érzékszervek megjelenésekor a magzat észleli az anya és a saját szívdobogását, majd később a világ állandósult ismétlődéseit. Évszakok változásait, napok és éjszakák megingathatatlannak tűnő visszatéréseit, a nemzést, a születést, a növekedést és a halált.
Ezért szól minden művészet kizárólag ezekről. Ezért minden ősi és modern örök téma a szerelem és a háború. A teremtés és a pusztítás.

Oswald Spengler

Oswald Spengler, a nagy német filozófus előtt már Vico felismerte az emberi kultúrák ciklikusságát, s ezáltal megszületett a kultúrkör-elmélet, mely a történelmet is visszatérő ritmusképletek történetének minősít. De Spengler volt az, aki mindezt az emberiség történetére nehezen megcáfolható hipotézissé tette. A spengleri elmélet legalább annyira költői, mint amennyire a filozófia több mint szaktudományi barbarizmus vagy technokrata okoskodás.
És ki tudhatja, hogy Cuvier-nek nem volt-e igaza, mikor több emberi korszakról beszélt, mikor már az ószövetségi szentírás is megemlít az emberektől elütő fajiságú népeket, hatalmas termetű, óriás koponyájú emberfajtát, akiknek a csontjait a legújabbkori ásatások során meg is találták.
De vajon a modernkori filozófiák élén ki állhat?
Madách Imre, aki az Ember Tragédiájában az emberi lét örök ritmusát mutatta meg.
Minden modern verstan a ritmust helyezi a vers legalapvetőbb követelményének. S bár e valóságalatti világ megszűnésével megszűnik a ritmus is, de az emberi jelenvalóság a forma öröklétében mondja ki önmagát, mikor a sziklák falába vési a legszebb ritmusokat.
Radnóti Miklós exumációja során a legtökéletesebb hexameterek hangján szólalt meg az örök szerelem a Hetedik eclogában:

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

-UU - UU - UU - UU - UU --
-UU - UU - UU - UU - UU --

Radnóti Miklós

De ez már a valóságfölöttiség diadala a valóságalattiság fölött, a lélek diadala az anyag felett.

Szómagyarázat:

(1)metafora =
Azonosításon alapuló költői kép, a metafora (elterjedtebb, de helytelen formában metafóra) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó. A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne részként a mint szócska.

(2)kontrapunkt =
Ellenpont: a zeneművészetben polifon több szólamú szerkesztésmód, mely a szólamokat önállónak és egyenrangúnak tekinti, ellentétben a főként hangzatokban gondolkodó homofóniával. EInevezése a punctus contra punctumból ered (kottafej kottafej ellenébe...

(3)szemrím=
Bár írásképük alapján rímelnek, kiejtésük eltér. Például: stone - one.

(4)allegória=
görög eredetű szó, képletes beszédet, hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Legtöbbször az olyan művészi előadást értjük alatta, amikor az elénk állított ábrázolás, jelenet vagy cselekvő és beszélő személyek mögött valami rejtett jelentést kell gondolnunk.

(5)mora=
az idő alapegysége, egy rövid szótag kiejtésének időtartama, az időmértékes verselés ritmusegysége.

(6)onszecu=
japán szó, az európai morának megfelelő metrikai vagy prozodiai kategória

(7)szintagma=
egymással nyelvtanilag meghatározott viszonyban lévő szavak, szószerkezetek kapcsolata.

(8) szintaxis=
A nyelvészetben a mondattan idegen megfelelője: a szavak mondatokká kapcsolódásának szabályait írja le. A szintaxis meghatározza a nyelv tágabb értelem vett ábécéjét, a használható szavakat "ez a nyelv kulcsszókészlete" és megadja a nyelvi elemek felépítési szabályait (amelyeket a nyelv fordítójának szintaktikai elemzője ellenőriz).