Fullextra.hu - Februári napsütés és emo

Műfaját tekintve is eléggé eklektikusra sikeredett ez a pár mondat, - szolgáljon mentségemül az elszenvedett trauma.

Már most szólok, hogy ez az írás semmiféle komoly irodalmi értéket nem hordoz. Sem a kedvenc versemet, sem egy csodált költőmet, vagy könyvemet, sem az általam legszebbnek tartott valamelyik muzsikámat vagy filmemet most nem kívánom megosztani az Olvasóval. Műfaját tekintve is eléggé eklektikusra sikeredett ez a pár mondat, - szolgáljon mentségemül az elszenvedett trauma. Pusztán elhullajtani szeretnék pár gondolatot, bízva abban, jó talajra hullván kihajt, netán továbbgondolásra késztet valakit.
Ma délben éppen nagyon elméláztam - jó kis dugóba kerülve a Margit körúton, - és ahogy az éles napfénytől hunyorogva próbáltam araszolni a zsúfolt kocsisorban, mellém állt egy valódi autócsoda, amolyan igazi amerikai limuzin, amit többmilliós esküvőkön bérel az újgazdag polgár manapság, már ha valamit is ad magára. Elnéztem ezt a bálnaszerű cirkálót, hat ajtajával kiordibált a sorból, (a vége szinte nem is látszott), csillogó krómrészei hivalkodón verték vissza a szokatlanul kék égből zuhogó februári meleg napsugarakat, sötétített hátsó üvege mögött nem tudom, ki rejtőzhetett.
Nem vagyok egy irigy ember.
Tényleg nem. De nem ájultam el e csodakocsi láttán, kicsit sem.
Álltunk egymás mellett szinte karnyújtásnyira, oldalra pillantottam. A vezető unott és fensőbbséges pillantással szemlélte az aggasztóan lelassult forgalmat, kezével türelmetlenül valami taktust vert a rózsafa műszerfalon, másik kezét hanyagul a kormánykeréken tartotta: nem lehetett több a srác 17 évesnél. Mikor átnézett, valami mosolyféle szaladt át a szemén, de nem tudtam megállapítani, kedvessége küldte-e azt a félmosolyt, vagy a gőg. Egy-két fekete hajtincse a szemébe lógott, szája sarkában, orrában piercing csillogott, és meg mernék rá esküdni, hogy a kisfickó szeme fekete tussal volt kihúzva, mint annak idején én tettem, még lázadós kamasz koromban egy ütős házibulira készülve. Vagy később, "nagylány-koromban" kissé szelidített formában.
Én valami érzelmi éhhalált láttam ezen a fiatal arcon, - de lehet, hogy csak a most divatos emo irányzat egyik prominens képviselőjét sodorta mellém a pénteki csúcsforgalom...? - tűnődtem.
Hatalmas limuzinban.
Ekkor hirtelen elfordult, és valamit matatott az ülésnél, nem láttam, mit.
Csorogtunk, nagyon lassan ereszkedtünk a Kapás utca környékén egyre beljebb a Széna tér felé - és mintha egy centit sem haladtunk volna már csuda sem tudja, mióta.
Emo.
Ez a szó egyszerre fed mindent és semmit – állítólag. Mármint a szakirodalom állítja ezt.
Sokat és sokszor halljuk manapság eme kifejezést.
A saját gyerekeim szerencsére már rég kinőttek ebből a most divatos őrületből, lévén felnőtt emberek, - és most azt olvastam az origón Inkei Bence tollából, hogy „az emo már messze nem számít coolnak: az emo végletekig lelkizős, önsajnáltatós zenét, embert jelent egyaránt, és persze divatot is. Kialakult az az öltözködési stílus, amit ma szokás emónak hívni. A külsőségek egyre extrémebbek lettek, a tinik pedig rájöttek, hogy metállal vagy punkkal már nem igazán tudják megbotránkoztatni a Guns 'N Roses-on, Mötley Crüe-n vagy akár Nirvanán felnőtt szülőket, viszont azzal igen, hogyha fiú létükre kifestik magukat, nőies cuccokba bújnak, vagy a goth szubkultúra elemeit átvéve kultuszt teremtenek az öngyilkosságnak (melyről az esetek túlnyomó többségében csak beszélnek). Ezzel aztán remek alapot adtak a világnak arra, hogy az sokkolva legyen.”
Állítólag, aki 16-17 évesen még nem nőtte ki ezt az össznépi bohóckodást, azzal nagy a baj.
Később, itthon alaposabban utánanéztem ennek a „nouvelle vague”-nak.(?) Vagy ne sértsem meg Truffaut-t, Godard-t, Chabrol-t vagy Agnes Wajda-t ezzel...?!
Mondhatom, elcsodálkoztam, pedig nem vagyok egy begyöpösödött, maradi és savanyú asszony...Egyáltalán nem. Sőt.
Olvasom, hogy az emosoknak külön 12 pontja van, mint valami törvénytábla, amiben benne foglaltatik például az, hogy az emo érzékeny, az emo passzívan lázad, az emo nem eszik húst, az emo majdnem mindig szomorú, és - külön szótár kell hozzá.
Amolyan "túlélő" szótár ez.
Példaként, csak címszavakban (mellette a magyarázat) :
plázabiccs = miniszoknyába és topba öltözött, erősen kifestett 13 éves lány;
szerizem = szeretem;
a szóvégi i-t ee-nek kell írnee;
köcce = köszönöm;
cijja = szia;
vok = vagyok;
naon = nagyon
...és hadd ne soroljam…Ijesztőnek tűnik, - de állítólag hamar elmúlik, és gyermekeink 16 éves koruk körül visszaváltoznak azzá, akik emóvá válásuk előtt voltak.
Megnyugodva felsóhajtok.
Nos, az én Margit körúti emómmal baj lehetett, mivel vélhetőleg már volt jogsija, (nem biztos!) tehát 16 éves már elmúlt, - és még mindig emós volt. Rossz jel, - mondják a hozzáértők, ez olvastam kutakodásaim közben egy weboldalon, ahol Földes András ezt írja: „Az emót egyébként nagyjából abban a korban hagyják abba a srácok, amikor az előző generációk éppen kezdtek cure-osok, depeche-esek, alterosok lenni. Aki ma 17 évesen még emós, az valamit nagyon elrontott, és kiútnak valóban csak a befalcolás marad.”
Hát, nem is tudom, mit mondjak…
Aggódni ott, a Mammuthoz közel nem maradt időm, mert a srác felpillantott, és egy papírfecnit nyomott az ablaküveghez, amin ez állt: „Jó csaj vagy, hívj fel!” – és alatta egy mobilszám.
…erre most mit lehet mondani? Bölcsen befelé mosolyogtam. Akár egy rossz film egyik jelenete is lehetett volna. Vagy reklám, igen, azt hiszem, abban láttam már hasonlót.
De ez valóság volt.
Végre jött a megváltó zöldhullám, és én nagyon gyorsan (talán túl gyorsan is…?!) fordultam be a Retek utcába.
Már akkor tudtam, hogy ezt megírom.
Így is tettem.
2007. február másodikát írunk. Ez van.