Fullextra.hu - Egy zseniális könnyűzenész nem könnyű műve

"Mozart Istenhívővé nevel – sokkalta inkább, mint a templomba járás –, hiszen nem lehet véletlen, hogy egy ilyen tünemény érkezett erre a világra, majd harminchat év után eltávozik onnét, bámulatos számban hagyva maga után a páratlan mesterműveket." (Solti György)

W.A. Mozart (1756-1791) – úgy mondják - zseni volt. Mozart kora könnyűzenésze. Van valami pimasz könnyedség a zenéjében. Valami olyasmi, mint amikor egy kisgyerek rakosgatja a homokozó szélére az apró homokpogácsákat, hogy egy hirtelen mozdulattal aztán összekotorva, hatalmas bástyát formázzon belőlük. Mozart zenéjét nem lehet megunni. Micsoda badarság ezt így leírni! Mintha azt jelentenénk ki, hogy holnap csupa fehér színből áll majd a világ összes virága! Mozart világa csupa váratlan mélység, és beláthatatlan messzeség. A hallgató mosolyog, majd kikerekedett szemekkel küszködik, hogy elérje az utolsónak vélt hangot.
Mozart zenéje csupa könnyedség, megdöbbentő komorság. Nem egy könnyű zene.
A Varázsfuvola pedig talán egyike legellentmondásosabb műveinek. A darab nagyopera, vígopera, és daljáték egyben. Könnyen akár műfajtalannak is mondhatnánk, és ez a bekategorizálhatatlanság teszi legnépszerűbb zenedarabjává. A Varázsfuvola, Mozart egyik leggyakrabban előadott műve. Nem véletlenül!
Minden korosztálynak üzen, és értelemmel, érzelemmel bíró!

Az 1880-ban alapított The Metropolitan Opera 1991-es DVD-re rögzített előadása nem szűkölködik sem neves közreműködőkben, sem látványi megoldásokban. Vezényel a zeneszínház leismertebb karigazgatója, James Levine. Amit a karmesteri pulpituson alkot, az maga egy külön kis előadás. Mosolyog, majd hunyorít, szájával csücsörít, szemével nevet. A partitúrába bele sem pillant. Szóval ismeri azt!
Pamina szerepében korunk egyik legkiemelkedőbb szopránja, az a Kathleen Battle, aki hat tiszteletbeli doktori címmel rendelkezik, és – nem mellékesen - gyönyörű nő! Hihetetlen eleganciával, és bájjal énekli a – nem könnyű - dalokat. Tamino megformálója Francisco Araiza, aki számomra a „nem meggyőző” kategóriába lett sorolva. Túl mesterkélt, túl steril. Nem él a színpadon. Megtanulta. Manfred Hemm, Papageno szerepében viszont valami zseniális! A felvétel idejében mindössze 30 (!) éves, Ausztriában született művész egyszerűen elviszi a darabot! Könnyed, kisfiús grimaszaival, játszi mozdulataival, nekem ő a kedvencem! A közönségnek is! Nem véletlen, hogy a meghajlásnál egyike azoknak, akik a legnagyobb tapsot kapják! Kétségtelen viszont, hogy az Éj Királynője, a genovai Luciana Serra, lebilincsel. Az ember csak kapkodja a levegőt! Az 1946-ban született, és énekesként 1966-ban Budapesten (!) debütált művésznő alakítását nem lehet egy egyszerű „zseniális” jelzővel kifejezni. A királynő –egyébként is ellentmondásos- szerepét valamilyen ritka ráérzéssel teszi még szerethetőbbé, és még félelmetesebbé. A nézőnek az a gyanúja támad, hogy Mozart ráírta a szerepet! Már-már slágergyanús áriája pedig hátborzongató! Kurt Moll pedig Sarastro! Nem könnyű szerep, sőt kegyetlenül, embertelenül nehéz. Mozart nem volt kegyes a basszistákhoz! Kurt Moll viszont megoldja! Mit megoldja! Előadásmódjának könnyedsége vetekszik Manfred Hemm virtuozitásával! Pedig micsoda különbség! Szerepben, megkívánt énektudásban egyaránt.
Külön kell említést tenni a díszletekről. A darab ellentétjeihez sikerült a legmegfelelőbb képi megoldásokat megtalálni. Az ember néha rajzfilm háttér előtt látja a darabot, máskor a misztikum szín-és hangulatvilágába kerül. Mondani sem kell talán, hogy térbeli, körbejárható elem alig jelenik meg a közel három óra alatt. A festett hátterek mozarti könnyedséggel merülnek alá, vagy emelkednek fel! Időben, mértékben minden a helyén! Része a darabnak, méltó megjelenés Mozart zenéjéhez!

Amikor vége a műnek, az ember csak bámul, és nem hiszi el! Azt mondják, Mozart zseni volt.
Szerintem Mozart aktuálisabb, mint valaha! A világ ellentmondásait senki nem írta meg nálánál jobban!
Tessék megnézni, meghallgatni!