Görbe tükör
Dátum: Február 22, csütörtök, 17:40:57
Téma: All Fullextra
 |
...Ennél a mondatnál többen felkaptuk a fejünket, de a java még csak most jött. |
Hát igen. Az a fránya tükör. A nők nagy ellensége. Miért van az, hogy senki sem a valóságot látja benne?
A minap, bevásárlás közben felfigyeltem egy csapat anyukára egy nagyobb csapat gyerekkel. A picik lehettek úgy öt- hat évesek. A legcserfesebb kis szöszi vagányan pörölt anyukájával, hogy ő biza nem eszik műzliszeletet sem többet, mert az is hízlal. Ennél a mondatnál többen felkaptuk a fejünket, de a java még csak most jött. Picúrka összecsippentette a pociján a kis bőrt, és közölte: ő már így is dagi, már nem áll jól neki a pörgős csípőszoknyája, amit a mami vett, és a Lilla különben is sokkal vékonyabb, és mert a Balázs a sorakozónál az ő kezét fogta, akkor szebb is... Nem lehetett megállni nevetés nélkül. Ám akkor már lehervadt mindenem, mikor a büszke anyuka közölte a többiekkel, hogy lám- lám, ő milyen jól neveli a lányát, már most mennyire odafigyel a külsejére... Nem hallottam tovább, itt kicsapódott a biztosíték.
Mi lesz ezzel a gyerekkel? És mi lesz azokkal, akik az iskolapadig épp eljutva, már súlyos önértékelési gondokkal küzdenek? Akik azt hiszik, ha a testüket sanyargatják, az a siker záloga?
Nemrég két modellről szóltak a hírek, akik még nem voltak húszévesek sem. És már nem is lesznek. Éhen haltak. Első felmerülő gondolatom a tükrük körül forgott, a második, pedig, hogy a környezetük nem látott semmit? Nem látták, hogy szép lassan elfogynak?
Nem könnyű a mostani fiataloknak, tudom jól. Hisz mindenfelé a tökéletesebbnél tökéletesebb emberpéldányok tekintenek le az átlag földi halandóra. Amitől persze mi nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. De a hírességek sem néznek úgy ki, mint a felvételeken, viszont minden energiájukat abba ölik, hogy legalább kicsit hasonlítsanak reklám- önmagukhoz. S ettől ők sem boldogok. Én megint csak értetlenül állok. Ha mi nem vagyunk boldogok, mert nem hasonlítunk rájuk, és ők sem boldogok, mert nem hasonlítanak saját magukra, akkor kinek jó ez? Nem lenne sikeresebb elérhető álmokat elénk teregetni?
Nem azt mondom, hogy nincs gond a ló túlsó oldalán is. Nagyon sok az olyan fiatal, aki feladta ezt a soha véget nem érő küzdelmet, már egyáltalán nem törődik a külsejével. És ez ördögi kör. Az ember minél jobban hízik, annál többet eszik, mert depressziós lesz, megkeseredik, és az étellel kompenzálja az őt ért sérelmeket. Ami természetesen még látványosabb hízáshoz vezet. S a tükör megint nem azt mutatja, ami a valóság. Lelki szemeinkkel a régi énünket látjuk, és nem azt, aki már csak azért hord papucsot, hogy ne kelljen lehajolni a cipőfűzéshez. Ez az oldal is pont olyan veszélyes. De a környezet felelőssége sem kisebb, mint a kórosan sovány emberekénél. Ez is egy folyamat, ami ugyan nem túl gyors, viszont sokkal tartósabb állapot; segíteni, orvosolni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a soványságot.
Én közéjük tartoztam. Nem láttam a tükörben én sem a veszély jeleit. Na és persze nem hittem senkinek.
Tavaly tavasszal láttam egy műsort, ami egy olyan férfiról szólt, aki már életveszélyben volt. A kétszáz kilón rég túljutott, az ágyát évek óta nem tudta elhagyni. Az életét féltette, de arra, hogy tegyen is valamit ő egyedül már kevés volt. Emlékszem, szinte sokkolt, mikor a háza falát bontották, hogy kórházba tudjon kerülni, az ajtón ugyanis nem fért ki. Akkor azt hittem, nekem is ez lesz a sorsom. A rengeteg jojó-diéta, és a véget nem érő lelkiismeret furdalás rám is folyamatosan pakolta a kilókat, tüntette el belőlem az amúgy sem sok akaraterőt. Úgy gondoltam, nincs más kiút, csak a legdrasztikusabb dolog, amiről valaha is hallottam, ha gyomorgyűrűt rakatok fel. A fogyás garantált, ugyanis így az ember gyakorlatilag nem eszik.
Én sem ettem, rohamosan fogytam is. Egyetlen dologgal nem számoltam, hogy a változásnak az agyban kell elkezdődnie. És ez valahogy nem történt meg. Nem látom magam reálisan, a tükör még mindig hazudik, mert számomra a látvány nem sovány, csak vékonyabb kövér.
Azt hiszem igazuk van az orvosoknak, a legsúlyosabb önsanyargató anorexiások a kövér emberek közül kerülnek ki. Nem hittem a családomnak, mikor már kongatták a vészharangot, és körberöhögtem az orvost is, mikor veszekedett velem. Hiszen hát, hogyan is beszélhetnénk anorexiáról, mikor még legalább tizenöt kiló súlyfelesleg van rajtam... És itt a baj. Most jöttem csak rá én is. Soha nem értettem, hogy juthat el egy ember odáig, hogy megvonja magától a táplálékot. De most már belülről látom a dolgokat. A sikerélmény az oka. Hiszen végre ez sikerül. Ha megy húsz kiló, akkor megy a harminc is. Ha megy a harminc, miért ne lehetne negyven? És közben elsiklottam olyan dolgok felett, hogy a vihar egyszerűen felborított a bevásásrlókocsival együtt, hogy már akkor is hányok, ha valamit véletlenül le tudok nyelni...
Ez a folyamat nem fejeződik be magától. Egyedül ez sem megy. Orvosi, de mindenekelött családi segítség kell. Nekem hatalmas szerencsém van. Annak a két modell kislánynak nem volt ekkora.
Szöszi anyuka! Hidd el nekem, nem az a lényeg, hogy a gyerek tökéletes legyen, hanem az, hogy tökéletesen boldog legyen.
|
|