Fullextra.hu - Ritmus és metrum

Ritmus és metrum
Azt hiszem, ha versrõl beszélünk, a két legfontosabb, s talán e kettõ szülte a verset, s –e kettõ választotta el a zenétõl és a tánctól.

Beszéltünk már arról, hogy az egész világegyetem állandó mozgásban van, s e mozgás egészen lehatol a mikrovilág legparányibb összetevõjéig.
Egy láthatatlan energia vezérli mindezt, mely az anyag belsejébõl származik. S amit mi anyagnak hiszünk, az valószínûleg maga is energia, csak nem rendelkezünk azokkal a mérõmûszerekkel, melyekkel mindezt bebizonyíthatjuk.
Energia az, amit tulajdonképpen versnek nevezünk. Látható energiája a metrum, láthatatlan a versdallam és az érzelem, mely egybeköti. Így némi iróniával elmondhatjuk, hogy a vers a világtörvények egy lehetséges modellje.

Idõmértékes verselés

Bizonyára minden korszak képes volt az idõt egy sajátos matematikai rendszerként értelmezni. És emellett minden ember képes a ritmust oly módon érzékelni és megjeleníteni, mely az embert is teljes mértékben megmutatja.
Ennek eredménye a meghatározott taktus szerint felépített mûvészet, legyen az szobrászat, festészet, zene vagy irodalom.
Még a regények világában is elõfordul mindez, melyet a legszabadabb formának gondolunk. Gondoljunk csak Flaubert-re, aki jóhangzás szerint írta regényeit.
Hogy a tánc és a zene, valamint a grammatikailag felépített nyelv elõtti ritmikus hangadás egyszerre fejlõdött ki, azt nehéz bizonyítani, de azt, hogy ezek sorrendjét van-e értelme kutatni, akkor könnyû a válasz.
Mindenesetre a mozgásnak is van ritmusa, melynek minden szakaszát matematikailag fel lehet írnunk, s a tánc egy adott mozgássor ismétlõdése, vagy azok variánsai. Mint a zene és a vers.
Jól bizonyítja a metrumok elnevezésit azok táncra utaló kifejezései.

Miért is kezdjük az idõmértékes verseléssel?
> Majd látni fogjuk, hogy a magyar nyelv egyik sajátossága, hogy az ütemezésekor mindig érvényesül az idõmérték, s azért is, mert az idõmértékes verselés a legmeghatározóbb az európai kultúra történetében. Másrészt a rímelésbe (hímrím-nõrím) is meghatározó szerepe van, hiszen egy ütemhangsúlyos verselés rímeiben az idõmérték-szabály érvényesül.

Rögvest egy problémával állunk szemben, a szótagok és a szótagértékek közti ellentmondással.
Ugyanis léteznek természetes rövid és természetes hosszú szótagok. Valamint létezik egyezményesen hosszú szótag.
A syllaba natura brevis, azaz a természetesen rövid szótag jellemzõje, hogy rövid magánhangzót (a, e, i, o, ö, u, ü) tartalmazzon, amely a magyar nyelvben már önmagában is kompromisszum, hiszen valójában létezik rövid és hosszú a, és rövid és hosszú á, de ugyanez igaz az e és az é hangokra is.
Ha egy magánhangzót csak egy másik magánhangzó követ, vagy egy mássalhangzó, akkor rövid szótagról beszélünk, melyet az ( U ) jellel ábrázolunk.

Tehát ez a nõi keresztnév, Anikó, két rövid szótaggal kezdõdik: A – ni – kó.

Ennek ellentéte az Andrea nõi keresztnév, mely két rövid szótaggal zárul, And –re-a.

Létezik az úgynevezett természetesen hosszú szótag, a syllaba natura longa, melynek egyetlen feltétele, hogy a szótagban legyen hosszú magánhangzó (á, é, i, ó, õ, ú, û).

Tehát az Anikó nõi keresztnév egy természetesen hosszú szótagra végzõdik, melynek jelölése ( -).

Az Anikó nõi keresztnév tehát két rövid és egy hosszú szótagból épül fel, melyek természetes idõtartamú szótagok.

U   U    –

A – ni –kó

De létezik egy úgynevezett egyezményesen hosszú szótag is, a syllaba positione longa, mely egy rövid magánhangzóból és ez után következõ mássalhangzó-torlódásból, két vagy három mássalhangzóból épül fel.

Ilyen az Andrea név elsõ szótagja.

And

Most nézzük meg az egész név szótagértékeit!

-        U   U

And – re – a

Fontos azt is belátnunk, hogy ez nem egy adott szó belsejére igaz szabály, hanem magára az egész verssorra is, sõt, az egész versre is.

U    -     -       -   U   - U    U -

"Ha tudtam volna régen, amit

U      -      U -

Ma már tudok,

(Szabó Lõrinc)

A következõ fontos dolog, ami a ritmikából és a ritmusságból következik, hogy az ismétlõdések egyfajta rendszerbe állnak, melyeket metrumoknak vagy verslábaknak nevezünk.
A mora az idõmértékes verselés mértékegysége.
Minden rövid szótag, syllaba brevis, (U) egy mora értékû, és minden hosszú szótag két mora, syllaba longa, (UU = -) értékû.
Morákból épülek fel a verslábak, ezek a kötött egységek, melyek a tánclépések idõtartamára utalnak. Minden versláb ( a magyar kifejezés is arra utalhat, hogy a táncban csak a két láb lépése lehet teljes értékû) legalább két morából épül fel. Ilyen a pirrichius, mely két rövid szótagból áll :

U    U

sü – ni

A pirrichius csak helyettesítõ versláb, mint a négy morás, két hosszú szótagból felépülõ spondeus:

kí – gyó

A két meghatározó és mûfajt teremtõ versláb az úgynevezett jambus (U -)

U    -

I – rén

és a trocheus ( - U )

-   U

Il –di

Most térjünk vissza a két elõször használt nõi névhez, Anikóhoz és Andreához. Õk, illetve ezek alkotják a magyar nyelv leggyakrabban használt három szótagból felépülõ verslábait, a daktilust ( - U U ), és az anapestust ( U U - ).

Most nézzük meg az idõmértékes verselés verslábait, azok magyarítási kísérleteivel és pédákkal:

KLASSZIKUS IDÕMÉRTÉKES VERSLÁBAK

A versláb neve:

eredeti jelentése:

beceneve:

képlete:

például:

2 morás:

pirrichius

tüzes

pici

È È

csoki

3 morás:

tribrakhisz

három rövid

szapora

È È È

szerepe

jambus

gúnydal (?)

szökõ

È ¾

vadász

trocheus

v. choreus

futó,

kivonulási tánc

perge, lejti

¾ È

Béni

4 morás:

anapesztus	*visszapattanó*	lebegõ, doboló	È È ¾	csodaszép
daktilus	*ujjal rajzolt*	lengedi, görgedi	¾ È È	éjszaka
spondeus	*békekötésre*	lassú, lépõ	¾ ¾	forró
proceleuzmatikus	*felhívó, buzdító*	futamodi	È È È È	csiribiri
amphibrakhisz	*körben rövid*	körösdi	È ¾ È	ki látta?

5 morás:

bacchius	*Bakkhosz istené*	toborzó	È ¾ ¾	valóság
palimbacchius	*ua. fordítva*	tomboldi	¾ ¾ È	õrjöngve
krétikus v. amphimakrosz	*krétai tánc* *v. körben hosszú*	ugrató	¾ È ¾	óh, az éj!
pentabrakhisz	*öt rövid*	eliramodi	È È È È È	csodaparipa
paión	*istenek orvosa* *(kardalokban)*	pergepici piciszökõ	1. ¾ È È È 4. È È È ¾	hársfatea borogatás

6 morás:

kis jónikus	*ión tánclépés*	picilépõ	È È ¾ ¾	szerelemnek
nagy jónikus	*ua. fordítva*	lépõpici	— — È È	álombeli
antiszpasztus	*kötélhúzó játék*	toborzéki	È — — È	barangolni
koriambus v. choriambus	*kartánc, körtánc*	lengedezõ v.lejtiszökõ	¾ È È ¾	alszik a vár
molosszus	*nehézkes*	andalgó	¾ ¾ ¾	száncsengõ

Még két fontos szabályt kell tudnunk!
A névelõ és a vers utolsó szótagja kettõs identitású, azaz hosszú-rövid, vagy rövid-hosszú attól függõen, hogy az utolsó szótag valódi értéke melyik értéket adja.
Ha egy verssorban egy adott versláb dominál, akkor a domináns versláb lejtésével jellemezzük az ilyen sort.

U - / U - / U - / - - / U - / -

Falon az inga lassú fénye villan,
- - / U - / - - / U - / U -

Oly tétován jár, szinte arra vár,

(Tóth Árpád: Jó éjszakát!)

Láthatjuk, hogy a domináns versláb a jambus, a tipikusan Tóth Árpád i mérték, melyek közé néhány semleges vagy helyettesítõ versláb kerül, legtöbbször a (- -) spondeus.

U    - / -       - / U - / U   - /   U - / -

Milyen volt szõkesége, nem tudom már,

U    - / U - /     -        - / -    - / U -
De azt tudom, hogy szõkék a mezõk,

U   - /    U - / -    - / U - / U -/ -
Ha dús kalásszal jõ a sárguló nyár

U - / U - / U   - / U - / U    -
S e szõkeségben újra érzem õt.

(Juhász Gyula: Milyen volt…)

Látható, hogy itt is a jambusok dominálnak, és a páratlan sorvégek csonka ütemmel záródnak.
Tóth Árpád és Juhász Gyula verseiben a közös mindenképpen az elégikusságra való hajlandóság, s ezért alkalmazzák ezt a szomorkás és merengõ ütemet oly gyakran.

Nézzük meg most a jambusi lejtés ellenpólusát, a férfias és erõteljes trocheust.

-       U / -   - / -    - / - U / -     U / -   -

Mint ha pásztortûz ég õszi éjszakákon,

-      U / - U / - U   -    U /   -     U / - -
Messzirõl lobogva tenger pusztaságon:

- U /   -    - / - U / -    U / -    - / -    -
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

(Arany János: Toldi - Elõhang)

De a trocheusok az imádságos, könyörgõ, erõteljes érzelmeket felragyogó versekben is felfénylenek. Elég, ha Kölcsey Himnuszára gondolunk.

- U / -       U /   -   U / -

Isten, áldd meg a magyart,
Tóth Árpád egy korai kisversében - melyrõl igen keveset beszélnek - nagyon szépen nyomon követhetõ az érzelmi hullámzás. A vers teljes egészében kevert ritmusú, már mûfajilag is az elégia és a rapszódia közt ingadozik.
Az elégikus Tóth Árpád jambusokkal kezdi a versét, mely oly jó illik az egész életmûre. Csendes és finom adagiók a barna éjszakákon, lágyan elomló bánatok az õszi alkonyokon.
Hogy a hangulat még gyászosabb és még elomlóbb legyen, a vers anapesztizáló válik, a jambusik szinte feloldódnak az anapesztusok mélybarnájában.
Aztán megjelenik egy sor, melyet akár a versben idegen versként értelmezhetünk, és meglepõ metrikai fordulatként értékelhetünk.

U U - /   -   U / U - / U U -

Viaszos vászon az asztalomon,
Ha ezt a sort nem verslábakra, hanem kolonokra bontjuk, akkor egy különleges trükköt láthatunk meg. Míg elbódít bennünket a V-k alliterációja, fájdalmas jajkiáltásai, addig a vers megfordul. Ezt akkor láthatjuk, ha periódusokra bontjuk a verset.

U U -    -   U   I U -    U U -

Viaszos vászon az asztalomon,
Hogy mit is jelent ott az a sor, egy késõbbi alkalommal megpróbálkozhatunk a megfejtésével.
Mert a fájdalmas és szenvedélyes könyörgõ hang trocheusai most eluralják a verset, a magányos elmélkedés zokogó belsõ dühvé válik, amelyet az anapestusok tovább fokoznak.
Majd jön a hatalmas önvád : Én, én, mely lehet akár két csonka, akár egy sistergõ spondeus, mely mintha kicsorbulna önnön semlegességébõl.
És végül az utolsó sor ismét belezuhan a melankóliába, a három jambus kesergését lezáró anapestusába, hogy az egész vers visszatérjen az anapesztizáló jambus elégikusságába.

U    -    / U   -

Magam vagyok.

U     -

Nagyon.

U    - / U - / -    -

Kicsordul a könnyem.

U     -

Hagyom.

U U - /   -   U / U - / U U -

Viaszos vászon az asztalomon,

U - / -   - /   -     - / -     U / -

Faricskálok lomhán egy dalon,

-    U / -    - / - U U / U -

Vézna, szánalmas figura, én.

-   -

Én, én.

U - / U   - /   U - / U U -

S magam vagyok a föld kerekén

(Tóth Árpád: Meddõ órán)