Az ölelés
Dátum: Március 08, csütörtök, 08:01:25
Téma: Dolgozat
 |
Ennek már több mint húsz éve... |
Az ölelés
(Édesapám emlékére)
Családommal - de elsősorban – édesapámmal sűrű erdőjárók voltunk. Az 1950 évek végén ez nem is lehetett másként, hiszen nem voltak gázcsapok, de gáz sem. Maradt nekünk a hagyományos sparhelt (négylábú konyhai tűzhely), a hullott ágak, a sifer (bányák meddőhányója) szenének gyűjtése, nyáridőn pedig mindennapos volt a gomba asztalunkon, de így volt ez szinte minden családi szükséglettel. A legkisebb zugot is ismertük a Rónai-oldalban, a Medves-laposán, a Kisbikkben, a Manyikban.
Szürke hajnalra motoszkálunk mindketten. Az idén először megyünk gombázni, hiszen Jani bá' már egy hete is hozott, Pista bá' pedig tegnap már egy egész kosárral talált az Ölelkező fák völgyében. Ide készülünk. Percek alatt tesszük dolgunkat: méretes szatyor, kinek-kinek tompa vagy éles kés, a sapka is elkél a lengedező szélben...
Már a Cinegés oldalán kaptatunk. Ritkán járunk erre, mert távolabb esik, de most – remélhetőleg – itt van gomba. Még egyikünk sem szólalt meg. Ennek ez a rendje. Ilyenkor a csendé a főszerep. Először az első gombát meglelőnek van joga megszólalni. Általában nem én szoktam elsőként megszólalni. Ez csak egyszer adatott meg nekem, tán úgy két éve. Hatalmas volt az örömöm. Persze, akkor is örülök, amikor édesapám – a leglehetetlenebb helyen – leli meg az első gyönyörűséget. Ennek külön koreográfiája van. Nem vesszük le azonnal. Körbejárjuk, kitakarjuk az avarból, és teljes környékét megvizsgáljuk, hiszen az igazi gomba (vargánya) páros, nem magányos, vagy csupros. Legtöbbször eredményes is ténykedésünk.
- Vigyázz! - kiált édesapám.
Azonnal blokkolok, mert valószínűleg a következő lépéssel rá fogok lépni az idei első gombára. Most sincs másként. Két-három centi sem kellett volna, hogy eltapossam ezt a gyönyörűséget. Gyorsan körbetakarítom, és gyönyörködöm nagy hasában, szépséges kalapjában. Közepes méretű. Ez szokott lenni a legízesebb. Picit felemelve a tekintetem, pillanatokon belül meglelem a párját is.
- Itt a párja is! - ilyenkor aztán már le lehet szedni. Szépen letakarítani a késsel a gyökérzete végét, sapkájáról leszedni a rápréselődött levelet, fűszálat, és mehet a szatyorba. Külön, hiszen mindenki a saját szatyrába gyűjti az általa lelt példányokat. Most azonban éppen határeset alakult ki az elsőnél. Mert, ha én nem arra megyek, hanem odébb... Akkor lehet, hogy meg sem találjuk... Édesapám nagyon elnéző ezekben az esetekben. Most is.
Lassan haladunk, de szerencsére szépen telik a szatyor. Már az enyém is félig van, amikor elérjük az Ölelkező fák völgyét. Azért kapta a nevét, mert több páros tölgy van errefelé. Külön van a tövük és a gyökerük, majd a föld fölött – közelségük miatt – összenőttek, majd újra szét. Van egy egészen különleges páros is. Ezek szinte egymásra csavarodtak. Ezt nagyon szeretjük. Minden alkalommal perceket töltünk el alattuk. Édesapám azt mondja, hogy úgy szeretik egymást mint az ember és az asszony. Néhány éve nagy baj történt. Egyikőjük lába alól kimosta a hatalmas zápor a talajt. Félelmetes látvány volt a levegőben tanácstalankodó gyökereivel. Nagyon sajnáltuk, de képzeljétek, nem túl nagy baj történt, mert a párja táplálta az ölelkező törzsén keresztül, és nyárra szépen kizöldült, sőt makkot is hozott normálisan.
Édesapám érkezik oda előbb. Nagyon csendben van. Csak áll, és le sem tudja venni a szemét a fákról, az ölelkező párosunkról. Most már én is csak állok. Szeretnék sírni. Mindkettőjük oldaláról levált a kéreg. Meghaltak, s rajtuk egy ormótlan „X” éktelenkedett.
Tovább indulunk. Nem nézünk egymás szemébe.
|
|