Fullextra.hu - Az idei Nobel-díjas

Orhan Pamuk jómódú család gyermeke, édesapja volt az IBM törökországi képviseletének elsõ vezérigazgatója.

Pamuk: Az új élet

„Ha ez a könyv mindenki számára íródott volna - gondoltam -, az élet nem folytatódhatna úgy, mint eddig, ilyen lassan, gondtalanul. Másfelõl azt a gondolatot, hogy ezt a könyvet kifejezetten nekem írták, nem tekinthette logikusnak egy olyan racionalista mérnökhallgató, mint én”

Orhan Pamuk jómódú család gyermeke, édesapja volt az IBM törökországi képviseletének elsõ vezérigazgatója. Középfokú tanulmányait a Robert College amerikai középiskolában végezte Isztambulban. Késõbb az Isztambuli Technikai Egyetem építészet szakára járt, mert családja szerette volna, ha építész vagy mérnök lesz belõle. Három év után abbahagyta ezirányú tanulmányait, hogy fõállású író lehessen. Pamuk újságírás szakon végzett az Isztambuli Egyetemen 1977-ben. 1985 és 1988 között a new york-i Kolumbia Egyetem és egy rövid ideig az Iowai Egyetem vendégelõadója volt, majd visszatért Isztambulba.
Bátyja, ªevket Pamuk, többször megjelenik mûveiben; a testvér az isztambuli Boğaziçi Egyetem nemzetközileg is elismert történelemprofesszora.
Az író 1982-ben vette feleségül Aylin Turegent, de a pár 2001-ben elvált. Egy lányuk született, Rüya (nevének jelentése "álom"). Pamuk jelenleg Isztambulban lakik.
2006-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
Orhan Pamuk 1974-ben kezdett rendszeresen írni. Elsõ regénye, a Karanlık ve Iºık (Sötétség és fény), az 1979-es Milliyet Sajtóverseny - Regény kategóriájában megosztott elsõ helyet kapott (a másik díjazott Mehmet Eroğlu volt). Cevdet Bey ve Oğulları (Dzsevdet bej és fiai) címû könyve 1983-ban elnyerte az Orhan Kemal Díjat. A történet egy gazdag isztambuli család három generációjának történetét meséli el, akik Niºantaºıban élnek, a kerületben, ahol Pamuk is felnõtt
Pamuk több elismerést is kapott kritikusok részérõl; többek között 1984-ben a Madarali Díjat Sessiz Ev (A csendes ház) címû regényéért, melynek francia fordítása elnyerte a Prix de la Découverte Européenne elismerést 1991-ben. Beyaz Kale (A fehér kastély) címü történelmi regénye, mely 1985-ben jelent meg törökül, elnyerte a Független Díj Külföldi Prózának (Independent Award for Foreign Fiction) elismerést 1990-ben, elõsegítve Pamuk népszerûségének növekedését külföldön. A The New York Times kritikusa szerint "Új csillag született keleten - Orhan Pamuk". A korábban naturalista író elkezdett kísérletezni különbözõ posztmodern technikákkal.
A kritikusok elismerései ellenére Pamuk mûvei csak jóval késõbb kerültek fel a népszerû könyvek listájára Törökországban. 1990-ben Kara Kitap (A fekete könyv) címû mûve az egyik legnépszerûbb és legellentmondásosabb olvasmány lett a török irodalom történetében. 1992-ben Pamuk írta a Gizli Yüz (A titkos száz) címû film forgatókönyvét, mely A fekete könyvön alapszik. Pamuk negyedik regénye, a Yeni Hayat (Az új élet) hatalmas szenzációt keltett Törökországban 1995-ös megjelenésekor, és az ország történetének leggyorsabban fogyó regénye lett. Idõközben az író nem csak regényei, de nézetei révén is a figyelem középpontjába került. Pamukot többen is kritizálták esszéi miatt, melyekben a kurdok helyzetét ábrázolta és kifogásolta a török kormány kurdokkal szembeni politikáját. Ebben a szellemben jelentette meg 1999-ben Öteki Renkler (A többi szín) címü könyvét.
A Benim Adım Kırmızı (A nevem: Vörös) címü regény 2000-es megjelenésével Pamuk nemzetközi sikerei tovább folytatódtak. A regény a misztikum, románc és filozófiai elmélkedések egyvelege és cselekménye a 16. századi Isztambulban játszódik, III. Murád oszmán szultán idejében, 1591 telén, bemutatva a kelet és nyugat közötti különbségeket és feszültséget. A regényt 24 nyelvre fordították le és elnyerte az International IMPAC Dublin Literary Award-ot 2003-ban.
Pamuk legutóbbi regénye, a Kar (Hó) 2002-ben jelent meg, és a modern Törökországban meghúzódó feszültséget mutatja be az iszlámista és az elnyugatiasodott modern Törökország között. A The New York Times a 2004-es év tíz legjobb könyve közé sorolta. 2005-ben jelent meg az író emlékirata, az İstanbul-Hatıralar ve ªehir (Isztambul: Emlékek és a város). Ugyanebben az évben Pamuk elnyerte a 25 000 euróval járó A Német Könyvpiac Békedíját irodalmi munkásságáért, melyben "Európa és az iszlám Törökország egymásra talál".
Pamuk könyveiben rendszerint az identitászavar kerül elõtérbe, melyet Törökország különös helyzete (félúton Európa és az iszlám világ között) okoz. A könyveiben megjelenõ konfliktusok gyakran felkavaróak, a cselekmény összetett, a karakterek pedig jól kidolgozottak. Témái között szerepelnek a kelet és nyugat közötti különbségek, az ebbõl adódó feszültség, valamint a tradíció és a modern világ szembenállása.
[ [török Orhan Pamuknak ítélte oda az idei irodalmi Nobel-díjat a svéd királyi akadémia Stockholmban. Az 1962-ben született író mûveiben „szülõvárosa melankolikus lelke után kutatva új szimbólumokat alkotott meg a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására.” az akadémia indoklása szerint.
A 10 millió svéd koronával járó díjat tavaly Harold Pinter angol drámaíró kapta. Pamuk a török posztmodern irodalom emblematikus alakja, könyveiben rendszerint az Európa és az iszlám világ között rekedt Törökország identitászavarait mutatja be; eddig megjelent mûveit több mint negyven nyelvre fordították le..
Az író hazájában Benim Adim Kirmiz címû regényébõl egy hónap alatt 100 ezer példányt adtak el. Könyveit a külföldi kritikusok leggyakrabban Umberto Eco, Italo Calvino, Franz Kafka és García Márquez mûveihez hasonlítják. A Guardian a „21. század 21 legjobb írója” közé sorolta, s a „mágikus realizmus” egyik legzseniálisabb képviselõjének tekinti.
1983-ban elnyerte az Orhan Kemalról elnevezett regényeknek járó díjat, 1984-ben a Madarali-díjat, 2003-ban az Impac díját. Idén a Nobel-díj melletti talán legrangosabb díjat, a német Béke-díjat is neki ítélték, melyet 2004-ben Esterházy Péter vehetett át.
A török író politikai nézetirõl is ismertté vált: támogatja a kurd nép küzdelmét, s õ volt az elsõ muzulmán értelmiségi, aki annak idején kiállt a fatwával sújtott Salman Rushdie mellett. Utoljára egy 2005. februári interjúja miatt került a nemzetközi érdeklõdés középpontjába, hiszen az interjúban elmondottakért hazájában büntetõ-eljárást indítottak ellene, s három év szabadságvesztéssel sújthatják, ha bûnösnek találják decemberi tárgyalásán.
2005 október elején Olli Rehn, az Európai Unió bõvítési biztosa figyelmeztette Törökországot, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alapvetõ érték az EU számára, és minden csatlakozni szándékozó országnak tiszteletben kell tartania ezt a szabadságjogot, majd Isztambulban személyesen is találkozott Orhan Pamukkal. A másfél órás beszélgetés során azonban inkább az irodalomról és az emberi jogok törökországi helyzetérõl beszélgettek, mintsem az író ellen hazájában, egy februárban Svájcban adott interjúja miatt folyó büntetõeljárásról. Október 6-án, találkozójuk elõtti napon hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek egy törökországi örmény újságírót, Hrant Dinket Törökország megsértésének vádjával. Kevéssé ígéretes e helyzet Pamuk számára, hiszen a vádat képviselõ ügyész nyilatkozataiban azt is kifejezésre juttatta, hogy valószínûleg az uniós csatlakozás miatt hozott a bíró ennyire visszafogottan kedvezõ ítéletet.
Pamuk 1974-ben kezdett írni, s már elsõ regényével, A sötétség és fénnyel komoly sikereket ért el. Az egy gazdag isztambuli család három generációjának történetét elmesélõ Cevdet bej és fiai címû regényével 1983-ban Orhan Kemal-díjat nyert. 1984-ben Madarali-díjjal tüntették ki A csendes ház címû könyvéért, amelynek francia fordítása 1991-ben a legjobb külföldi könyv díját érdemelte ki. Az 1985-ben íródott A fehér kastély címû regénye (amellyel 1990-ben nyert díjat), széles körben ismert szerzõvé tette, a török írót a The New York Times kritikusai új csillagként emlegették.
Idõközben Pamuk stílusa változáson ment keresztül, a korábbi mûveiben tapasztalható naturalista vonásokat posztmodern irodalmi stílus váltotta fel. S bár külföldön egyre népszerûbb lett, hazájában csak a kilencvenes évek elején vált igazán ismertté. Az 1990-ben írt A fekete könyv a török irodalom egyik legnépszerûbb, ugyanakkor legellentmondásosabban megítélt alkotása lett. Két évvel késõbb regényébõl õ maga írta meg a Titkos száz címü film forgatókönyvét. 1995-ben jelentkezett Új élet címû regényével, amelyet már megjelenése pillanatában szétkapkodtak a török könyvesboltokban.
Orhan Pamuk nem csak irodalmi teljesítményével hívta fel magára a közvélemény figyelmét. Hazájában sokan és sokat kritizálták politikai nézetei és cikkei miatt, amelyekben bírálta a kormánynak a kurd kisebbség iránt tanúsított magatartását, e cikkek nyomán írta meg 1999-ben A többi szín címû regényét. Pamuk a szólásszabadság harcos képviselõje, annak idején pedig õ volt az elsõ muzulmán értelmiségi, aki kiállt a fatvával sújtott Salman Rushdie mellett.
Nemzetközi könyvsiker lett a 2000-ben megjelent A nevem: Vörös is, a 16. századi Isztambulban játszódó regény a misztikumot ötvözi a filozófiai elmélkedésekkel. Legutóbbi, a Hó címet viselõ könyve azokat a - napjaink Törökországát jellemzõ - társadalmi feszültségeket ábrázolja, amelyek az iszlámista és az elnyugatiasodott modern Törökország között mutatkoznak. A könyvet 2004-ben a The New York Times az év tíz legjobb regénye közé választotta. Az elmúlt évben Pamuk egy különös könyvvel lepte meg olvasóit, az Isztambul: Emlékek és a város egyfajta sajátos emlékirat az író részérõl. Rengeteg elismerése mellé 2005-ben a Német Könyvpiac Békedíjával is kitüntették.
Könyveit a külföldi kritikusok gyakran hasonlítják Umberto Eco, Italo Calvino és Gracía Marquez mûveihez. A regényekben megjelenõ konfliktusok felkavaróak, cselekményük összetett, a karakterek pedig jól kidolgozottak. Nemrég a The Guardian a 21. század 21 legjobb írója közé választotta a "mágikus realizmus" zseniális török képviselõjét.
(NOL, MTI)
Az idén Béke-díjjal jutalmazott Pamuk regénye szülõhazájában heves indulatokat váltott ki. Az isztanbuli ügyészség perbe fogta a népszerû írót, mivel arról beszélt, hogy Törökországban egymillió örményt és harmincezer kurdot gyilkoltak meg, amit az ország mindmáig nem ismert el hivatalosan. A Hó ugyanakkor egyértelmû kritikai és olvasói sikert aratott. A méltatások mind hangsúlyozták, hogy a szerzõ – aki az irodalmi Nobel-díj egyik legesélyesebbnek tartott várományosa – elemi erõvel ábrázolja a modern világ nyers brutalitását és elvakultságát, valamint minden szenzációéhes híradásnál felkavaróbban irányítja rá figyelmünket a kor és a térség aktuális problémáira.(www.litera.hu)
Karszi Rendõrkapitányság egy hosszú, háromemeletes épületben volt a Fáikbej sugárúton, ahol a hajdan itt élt vagyonos orosz és örmény családok régi kõházainak zöme most kormányhivataloknak adott hajlékot. Amíg a két férfi a rendõrfõnök helyettesére várakozva üldögélt, Szerdár bej fölhívta Ka figyelmét a gazdagon díszített magas mennyezetre, s elmagyarázta, hogy a város orosz megszállása idején, 1877 és 1918 között elõbb egy jómódú örmény lakott ebben a negyvenszobás palotában, késõbb pedig orosz kórházat rendeztek be itt. Aa kibontakozó isztambuli világ lepusztult közép-európaisága. A - természetesen keleti - fantasztikum és a - természetesen nyugati - racionalitás csábító elegyének elmaradása persze egyáltalán nem hiba. A baj az, hogy Pamuk regénye egyszerûen rossz: nagyon, idegesítõen rossz. (Bényei Tamás véleménye -Kerekes Tamás). Afféle szalon-posztmodern, olyan, mint egy értelmetlenül felduzzasztott Borges-novella, (leginkább a Dél címü írásra emlékeztet), összekeverve némi Calvinóval, (a történet jelentõs részben egy könyv olvasásainak, és újraolvasásainak, a könyv körül kialakuló összeesküvések és ellen-összeesküvések felderítésének krónikája), Pynchonnal (a látható, "normális" világ mögött húzódó, azt titokban irányító összeesküvés motívuma), és jelen vannak az obligát vendégszövegek, (fõként Dante Új élete és Rilke angyalos szövegei). A terjengõsen elõadott történet kiindulópontja, hogy egy huszonhárom éves isztambuli mûegyetemista egy napon elolvas egy könyvet, amely gyökeresen megváltoztatja életét: a könyv egy másik, igazabb világ sejtelmét ülteti el szívében, s élete ettõl kezdve e világ keresésének jegyében - no és a szépséges, ám a könyv egy másik olvasójába szerelmes Dzsánán iránti reménytelen vágyódás jegyében telik. A szöveget mindvégig valami nyúlós és ragacsos homály lengi be, mintha minden pillanatban valamely végsõ igazság elnyerésének küszöbén állnánk: a szöveg tétje percenként az élet vagy a halál értelme, a szerelem jelentése, s irónia hiányában ez a lankadatlan elragadtatottság már ötven-hatvan oldal után kifejezetten fárasztóvá válik. A legrosszabb azonban az, hogy egyetlen pillanatig sem érdekel a szenvelgõ fõszereplõ sorsa, az érdekesebb figurák (ilyen például a nyugati könyvkonspiráció ellenében szervezõdõ titkos szervezet feje, Doktor Lefin) eltûnnek, s a regénybõl csak néhány vicces dolog marad meg, leginkább a kulturális keveredés groteszk, Rushdie-t idézõ - még egy posztmodern kötelezõ - példái: a titokzatos könyv szerzõjének, egy Rifki bácsi nevu nyugdíjas vasúti tisztviselõnek gyermek-képregényei, vagy egy politikailag teljesen korrekt kakukkos óra, amelybõl hol egy imám, hol egy öltönyös úriember pattan elõ a pontos idõvel (139.).(Na, ugye! -Kerekes Tamás)
Pamuk sikerületlen regényében a metafizikai, abszolút másság (más élet, másik világ) részben kulturális mássággá, kelet és nyugat állandóan eltolódó, megfoghatatlan különbségévé transzponálódik, még akkor is, ha ezeknek az átfordításoknak a hitelessége - ahogy egyébként a metafizikai elragadtatottságé is - mindvégig megkérdõjelezõdik. A regénymûfaj például a nyugati világ játékszere, legnagyobb találmánya, amellyel a török elbeszélõ-fõszereplõ nem tud mit kezdeni, s nehezére esik, hogy ne "egy könyvekkel már jócskán beszennyezett, készen kapott gondolatok által elsekélyesített régióból" beszéljen (374.). A szöveg ekként önmagát is több szinten - írásként, könyvként és regényként - kockára teszi (Lefin doktor szerint Gutenberg a Sátán ügynöke volt), de mindezt egy terjengõs, végsõ soron érdektelen könyvben.(Bényei Tamás)

Egy ellenvélemény: Andriska Istvántól
Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettõl az egész életem megváltozott. … láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden amiben addig hittem, megszûnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább elõrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.”
Oszmant, az ifjú narrátort egészen felkavarja ez a titokzatos olvasmány. Évekig bolyong Törökországban, bejárja a legelhagyatottabb helyeket, s mindvégig ugyanaz az õrült szerelem és remény hajtja. Különös kalandokon át vezet útja egészen addig a napig, amíg meg nem érti, hogy az új világ, amelyre oly igen vágyik, talán nem is egyéb, mint maga a fényes halál…*
Az biztos, hogy stílusában megint egy rendhagyó mûvel állunk szemben. A könyv fõhõse elolvas egy titokzatos könyvet, amely felkavaró hatással van rá, magát a könyvet olvasva, majd elolvasva, egy kis ülepedés után pedig ez a könyv volt hatással rám. A történetben nem derül ki konkrétan szerzõ és cím megjelölésével, hogy mi is ez az elképesztõ hatású könyv, de a vége felé haladva az olvasásban, olyan érzése van az embernek, hogy talán maga ez a könyv az, amelyet a kezében tart.
A könyvet olvasva, Oszman személyisége lassan átalakul. Persze megismerve õt, itt is érvényes az a mondás, hogy az ember csak azzá tud átváltozni, aminek a lehetõségét már magában hordta. Újra- és újraolvassa a könyvet, elemzi, szinte ízekre szedi, az abban megsejtett végsõ titkot kutatva. Természetesen egy igazi „bekattanásos” történetbõl nem maradhat ki a mintegy lángorkánként végigsöprõ totális szerelem sem, hisz’ a könyv is ügy kerül kezei közé, hogy a „Nagy Õ”-nél látja meg elõször, és neki akar imponálni az elolvasásával. Közben titokzatos dolgok történnek, a lány nagy szerelmét – nem fõhõsünkrõl van szó -, bizonyos Mehmetet, aki szintén a könyv nagy tudora, egy ismeretlen alak lelövi, de az áldozat eltûnik, egyelõre nem tudni mi lehet vele. Aztán megkezdõdik Oszman és ihletõje, Dzsánán új élet utáni kutatása, vagy inkább bolyongása, mivel buszról buszra szállva barangolnak az országban.
De mi is ez a talán közhelyszerûen hangozható új élet, amit olyan nagy hévvel keresnek? A 22 éves Oszman mindig fájdalommal és dühvel gondolt a körülötte élõ emberek nyomorúságára, tudatlanságára és ostobaságára, mindig ez az érzés fogta el, ha rájuk nézett. A nyomorúságon itt nem anyagi, egzisztenciális kategória értendõ, hanem az ettõl független, lapos, silány, lehangoló életmód, amelyrõl az embernek néha a bibliai „siralomvölgy” kifejezés jut eszébe. Nap-nap után, a szürke hétköznapok nyomasztó terheitõl meggörbült lelkû és sokszor már õrlángon sem lelkesedõ emberek kígyózó oszlopa menetel végeláthatatlanul a semmibe. Alvás, evés, munka, alvás, evés, munka… kipipált, letudott ünnepek… de az óra ketyeg…
Igen, az Idõ. Oszmanék az állandó, kutató utazás során arra a megállapításra jutnak, hogy a világ legrémisztõbb eleme az idõ, ez elõl menekülünk állandó mozgásban, keresve azt a pillanatot, amikor az idõ megáll, megszûnik. A keresett új élet a teljességérzet, a kivételes pillanat
Oszmanék nem az elsõ vándorai ennek az útnak, szemeink elõtt óhatatlanul elvonul Faust doktor szelleme („Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! / Akkor bátran bilincsbe verhetsz, / Akkor pusztulnék szívesen! / Akkor harang konduljon értem, / Akkor szolgálatod letelt, / Az óra több idõt ne mérjen, / Akkor az én sorsom betelt!”), és szintén a lét magasabb formáit hirdetõ nietzschei Zarathustra (Az embert felülmúló embert tanítom néktek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? (…) Mi a legnagyobb mit megélhettek? (…) Az óra, midõn azt mondjátok: Mit számít az igazságosságom! Nem látom, hogy izzás és parázs volnék. Márpedig az igaz ember izzás és parázs!).
A busz balesetezik, halottak és haldoklók szerteszét, Oszmanék túlélik pár zúzódással. Különös érzésvilágnak lesznek tanúi. Az élet és halál mezsgyéjének, a se itt, se ott leírhatatlan atmoszférájú állapotának. Halálközeli élmény – így nevezik mostanában. Megrázkódtató hatású világ ez, de nem! Ez sem lehet a nagy megoldás! Talán jobb volna elõtte mégis egy kicsit élni is, mottóként idézve azt a szlogent, hogy vajon van-e élet a halál elõtt?
De hát mi lehet akkor a végsõ megoldás? Hiszen a fenti útkeresést kiváltó tipródásokat már annyian felvetették. Vagy mindenképpen ez irányba, ezekbõl az alapokból kiindulva kell keresni a dolgok értelmét? Mert a regényben feltárul egy másik eszmeiség, egy másik nézõpont is. Oszmanék elvetõdnek Mehmet, a titokzatosan eltûnt „könyv-prófétának” az apjához, aki egy országosan elterjedt titkos társaság vezetõje. A társaság létrejöttét kiváltó egyik ok – mivel az apa így tudja – a fia halála, aki a könyv elolvasása után szintén teljesen megváltozott és az apja szerint ekkor kezdõdtek azok a folyamatok, amelyek a fiú vélt tragédiájához vezettek. Mert az apa szerint a könyv egy láthatatlan kéz által elõidézett káprázat, szemfényvesztés, amellyel az arra hajlamosak és fogékonyak vágyait és álmait felkorbácsolják és meghülyítik a fiatalokat. A titkos, földalatti szervezet a könyvben és a könyv híveiben a tradíció, azaz esetünkben a keleti kultúrkör és hagyományok, ezáltal egyben az ország elleni összeesküvést, a Nyugat kezét és folyamatos beszivárgását látja. Ha végig gondoljuk az õ nézõpontjukat, ebben is van valami. Elég, ha csak a tv vagy videó elõtt ücsörgõ magányos emberekre gondolunk – és nem kell ahhoz egyedül lenni, hogy az ember magányos legyen – akiket a média észrevétlenül manipulál, elültetve bennük a nyugtalanság és a zilált törtetés magvát, megszerkesztett szupersztárok, életmód guruk, és egyéb hivatásos „megvilágosodottak” által. Az apa szervezete egy illegális önvédelmi egylet, amely odáig megy módszereiben, hogy ügynökökkel figyelteti és likvidáltatja a könyv híveit.
Valóban elgondolkodtató, hogy az embert megbéklyózó korlátok lebontása során nem sérülnek-e óhatatlanul a tradíciók által képviselt pozitív elemek, értékek. Mert ideológiai megközelítések nélkül is tény, hogy bizonyos értékrendek kiiktatása a sokszor felszabadultság érzetét adó, de általában csak ideig-óráig tartó eredmények ellenére a dekadenciába, hanyatlásba torkollás. Mert gyümölcsérõl ismerszik meg a fa. A jó fa jó gyümölcsöt terem, ez mércéje a rengeteg féle indíttatású útkeresésnek is. De tény, hogy történetünk tekintetében a titkos társasággal sem tudunk tökéletesen egyetérteni, mert bár a külsõ behatások esetében sok igazságuk van, de az „új életet” keresõ személyek belsõ mozgatóit és késztetéseit, úgy érezni, figyelmen kívül hagyják. Valahogy eltolódik náluk, egy kezdetben még jó meglátásokkal felépített képlet. A tradíció alap, nem tetõ. Mert anélkül, hogy még véletlenül is a tradíciók ellen szólnék, Nietzsche Így szólott a Zarathustrában írt sorai jutnak eszembe: „Szeretem, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert õk azok, akik mindétig általjutók. (…)
Szeretem, akinek élete megismerés, és azért akarja a megismerést, hogy az embert fölülmúló ember élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.”
A mû vége felé már halvány sztoicizmus -féle, bölcs belátáson alapuló beletörõdés is érezhetõ. De õszinte megnyugvás-e ez? Talán igen, talán nem, vagy inkább néha igen, néha nem?
Oszmanék a pillanat emlékmûvéhez hasonlatos, valami elementáris erejû „robbanáshoz” hasonló, dübörgõ feelinget kerestek. Mi tehát, illetve van-e egyáltalán megoldás? Azt nem tudom. De, hogy van ilyen feeling, az biztos. Láttam…
Andriska István

Orhan Pamuk: Az új élet

Ulpuius-Ház Kiadó
www.ulpiushaz.hu
info@ulpiushaz.hu
Kerekes Tamás