Fullextra.hu - Mégis, - kinek az élete? 3-5. rész

Úgy összeszoktak már, hogy fittyet sem hánytak a sors fintorára, ami ide juttatta őket. Egész nap kártyáztak, néha iszogattak, cigiztek és politizáltak.

3.
A dohányzóhelyiségben vágni lehetett a füstöt. A dohányzóasztalkákon hamar megteltek a hamutálcák csikkekkel. Voltak akik tolókocsival, vagy kerekesszékkel gördültek be, de a többség az még tudott járni. Sőt! Komoly eszmecserék, viccelődések és heccelések folytak. Úgy ismerték egymást, mint a tenyerüket.

A dohányzóhelyiség némi autonómiát élvezett, ide csak ritkán kukkantottak be a nővérek. A sarokban két asztalnál is vad kártyacsaták dúltak. Mivel a cigarettások nagy része kijárós volt, igy a közeli kisboltból könnyen csempésztek be italt, cigarettátvásárlás ürügyén. Az ulti és a snapszer volt a fő attrakció, meg a zugivászat. Főleg amikor felvették a levonások után megmaradó nyugdíjaikat. Akkor aztán napokig folyt a dőzsi.

Forintos alapon játszottak. Hallgatólagos megegyezésnek számított, hogy aki a legtöbbet nyerte, az ment ki italért a nyereményből. Az egyik asztalnál Csócsa, a hengermű munkanélkülivé és hajléktalanná vált leszázalékoltja volt a főkolompos. Ő, a maga 57 évével fiatalnak számított közöttük. Régi pártaktivista múltjára való tekintettel a funkcionárius barátai beprotezsálták az otthonba.

Itt volt Kottafejű, aki elitta válása után a neki jutó lakás fele részének árát, majd ügyesen megpályázta az Otthont, mint ágyrajáró kisnyugdíjas. A harmadik partner Lapubácsi volt. Ő, a maga hetvenkét évével már őslakosnak számított itt. Negyedik, a kopogó partner pedig a tolókocsis Tanárúr. Neki már mindkét lábát amputálták térd alól, - érszűkület miatt. Így szociális alapon került be, mivel a lakását a felesége és gyerekei eladták a feje fölül.

Négy ember, négy különböző sors. Mivel régi törzshelyükről: az Egyujjasból jól ismerték egymást, hamar egymásra találtak itt is. Úgy összeszoktak már, hogy fittyet sem hánytak a sors fintorára, ami ide juttatta őket. Egész nap kártyáztak, néha iszogattak, cigiztek és politizáltak. Mert a Tanárúr minden reggel a könyvtárszobában átolvasta a lapokat. Első kézből értesült az eseményekről.
– Zöld ulti! – tette le a talont Kottafejű.
– Kontra! – vágta rá Csócsa
– Rekontra! – ebben maradtak. Persze Kottafejű nyert. Besöpörte a nyereséget és kevert, osztott. Közben, míg a lapokat gusztálták, folyt a szó.

– Hallottátok, hogy miket míveltek ezekkel a korlátokkal?
– Nem nyugszik senki a bőribe!
– Ki akarják ugratni a nyulat a bokorból! –szúrta be Csócsa, és hozzátette: betli! Kottafejű felvette a talont, és bejelentett egy piros ultit. A tanár úr nem állhatta meg szó nélkül, miközben felvéve a talont, a lapokat gusztálta.
– Nem ennek jó vége emberek! Majd meglátjátok március tizenötödikén mi lesz ebből!
– Mi lenne, forradalom!
– Ugyan már, ne mondd ! – vágda ki az adut Lapuács. És hozzátette: Durchmars!
A többiek hümmögtek, hammogtak, majd hagyták, hogy vezesse elő. Persze hogy megnyerte a durchmarsot. Ahogy besöpörte a nyereményt még hozzátette.
– Azt hiszitek,hogy más jobban tudná csinálni ? Tévedtek! Bajban a haza, húzni kell a nadrágszíjjakon! Mindenhol lefaragnak a költségekből…– Csócsa rezignáltan veti közbe:– és akkor itt ez a vizitdíj is! Többe kerül a leves, mint a hús! Piros ulti!
– Vezesd elő!
– Kontra! – szólalat meg Kottafejű –Rekontra – szubkontra!
– Lásssuk a medvét! Elbukta. Kottafejű benyeli a tétet.
Így zajlik az élet a kártyaszobában ebédig. Mindkét asztalnál kártyacsaták dúlnak, miközben meg-meghúzzák a becsempészett pálinkásüveget. Mondom ide nem szívesen néznek be - vagy szényenlősen szemet húnynak a látottak felett az ápolók.

Így telnek a napok, pereg életük homokórája. Aztán aki kidől közülük, az felkerül az emeletre, az elfekvőbe és matracsírban várja a megváltó halált. Mégiscsak jobb, mint hajléktalanként az utcán ődöngve kukázásból tengődni. Ők az előkelő kaszthoz tartoznak: van fedél a fejük felett. Hogy azért ne legyen hiányos a beszámolóm, meg kell említenem, hogy koedukált a dohányzó. A cigarettára és a bagófüstre éhes nők is itt hódolhatnak szenvedélyüknek.

Ők nem kártyáznak, csak beszélgetnek. Esetleg nyugdíjkor pár napig isznak egy kis itókát stikában. Négy nő, kilenc férfi a törzsgárda. Úgy összeszoktak már, hogy ha valamelyik nem jön a megszokott időben, már rosszat sejtve keresni kezdik. Nekik legalább megy az idő. Nem úgy a folyosón, padokon, székeken üldögélők között. Ők gubbaszkodva várják a megváltó halált.

Gézát mélyen elszomorította ez a pokolbeli hangulat, és törni kezdte a fejét, miként lehetne kissé színesebbé tenni a benti életet. Gondolta, széjjelnéz a női osztályon, hátha talál ismerős nőt. Hát, nem talált. Viszont harminckét még lábon járó ötven és a halál közötti nővel ismerkedett össze. Ők is gubbaszkodtak a padokon, és mereven bámulták az ebédlőben felállított TV-ben folyó sorozatfilmeket.

Be-bekukkantott az elfekvők szobáiba is. Ők csendesen, vagy hörögve hevertek ágyaikon a kaszásra várva. Átfutott elméjén, hogy egyszer ő is ide kerül. Ezerszer elátkozta megmentőit.
„Mért nem hagytatok megdögleni! Ennél még a halál is jobb! Már rég a menyországban lennék, a kaporszakállú előtt!” – szidta a mentősöket és a szomszédokat, akik kihívták őket.

Mivel éppen farsang közepén jártunk, a gondozónők tűzrőlpattant csoportvezetője kitalálta, hogy csapni kellen egy farsangi bulit. Kissé feldobnák a társaságot. Süttetnének szalagos farsangi fánkot, és csöregét is, és lenne egy kis itóka mellé. Ötletét elmondta Ágikának, a vezetőnőnek is. Tetszett neki az ötlet, csak az aggasztotta, ki szervezi meg?

– Én vállalom a személyzet részéről –ajánlkozott Saci
– Ki győzi meg a sok szenilis, beteg, sérült lelkű gondozottat, hogy bújjanak maskarába?
– Én tudok egy embert...
– Ki legyen az?
– Szerintem, a Kiss Géza. Tudod ez a nemrég idekerült öngyilkosjelölt. Ő jártas a szervezésben. Művelt, KISZ vezető is volt.
– Hát, ha rá tudod beszélni, áldásom rá! –mondta a vezetőnő és ezzel elkezdődött a szervezés.

Gézát nem volt könnyű rábeszélni, de végül is elvállalta a megbízatást. A varrodában halomban állt az elhaltakról maradt ruházat, úgyhogy annyi maskarát lehetett készíteni, amennyit csak akartak. A személyek meggyőzése nem ment könnyen, de sikerült. A kártyásokat tudta először beszervezni. A nőkkel már nehezebb dolga volt, de végül is azokból is kötélnek álltak néhányan. Sőt egy hattagú asszonykórust is alakítottak.

4.

Ahogy közeledett a farsang úgy hágott egyre magasabbra a jókedv. Tizenhét személy öltözött maskarába. Volt közöttük kéményseprő, Zorró, boszorkány, cigányasszony, csavargó, drótostót, meg miegymás. A varrodában ügyes kezek készítették a jelmezeket. Az asszonykórus szorgalmasan gyakorolt, de a legnagyobb titokban. Február közepére esett a nagy nap.

A szakácsné és a konyhalányok egész délelőtt sütötték a szalagos farsangi fánkot. Gyenge bor, alkoholmentes sör, és sok üdítőital is került. Szendvicsek is készültek. A zenéről az egyik ápolt rokona gondoskodott. Megfogadta a Potykafalvi citerazenekart, akik örömest mutatták meg tudományukat. És persze diszkózenéről is gondoskodtak. A nagy ebédlőt lampionokkal és girlandokkal szépen feldíszítették. Szorgos kezek megterítettek.

Este hatórakor kinyíltak a terem ajtajai és bevonultak az otthon lakói. Ki a saját lábán, ki kerekesszékben ülve. Halk, kellemes szalonzene szólt, miközben elhelyezkedtek. Az igazgatónő Piroska jelmezében nyitotta meg a farsangot.
– Kedves lakótársak, barátaim! Nagy nap ez az intézet életében, mert először próbálunk egy kis derűt hozni ebbe a komor épületbe. Van citerazenekarunk, mely élő zenét kinál, és természetesen tudunk kívánságra bármilyen CD-n lévő zenével is szolgálni. Kezdődjék, az eszem-iszom lakodalom! – fejezte be az igazgatónő és a személyzet bevonult a farsangi fánkokkal és egyéb finomságokkal megrakott tálcákkal.

Evés és ivás közben megszólalt a halk, diszkrét élőzene is. Most együtt volt az otthon összes mozgásképes, mobilizálható lakója. A mókáról három mókamester is gondoskodott, akik a személyzet tagjai közül kerültek ki. Aztán hamarosan egy, majd két aztán egyre több pár merészkedett a táncparkettre. És elkezdődött a buli! Senki nem számított ekkora sikerre.

Volt itt keringő, tangó, magyarnóta, cigánytánc és ki tudja még mi. Kilenc órakor megkezdődött a sorszámmal ellátott jelmezesek felvonulása. Meg kellett választani a farsang legjobb jelmezes résztvevőjét. Ahogy vonultak fel, - mivel szemeiket és arcuk egyrészét álarc takarta -, elkezdődtek a találgatások, hogy ki-kicsoda. Már csak egy személy volt hátra, amikor a Pódiumra lépett lila ajkai közt hatalmas füstölgő szivarral, fején lila karimás kalappal, egy igazi nagyestélyibe öltözött hölgy.

Úgy nézett ki, mintha a múlt századból lépett volna elő. Felhördültek a meglepetéstől. A zenekar rázendített és elkezdte járni a "Tibi te bitang" zenéjére egyedül, majd hirtelen megragadta Kottafejűt és a pódiumra ráncigálva ropta vele. Kottafejűt úgy mozgatta, húzta-vonta, mint egy rongybabát. Óriási ováció és taps kísérte a produkciót. Mikor a szavazásra került a sor, természetesen a bárónőjelmezes hölgy nyerte meg az első díjat, egy habostorát.

A meglepetés akkor következett be, amikor levéve álorcáját, elővillant valódi arca.
– Irma! Mama! –kiáltozták kórusban az Egyujjas törzsvendégei, akik most az Otthonban is összetartva egy asztalnál kártyázgatnak napestig.
– Igen, én vagyok az, gyerekeim személyesen. Irma: a csapos, az Egyujjasból. Hiányoztatok, hát eljöttem közétek!
– De mama, Te tényleg csak viccelsz ugye? – kérdezték tőle döbbenten. Látogatóban vagy itt?
– Komolyan mondom nektek: itt lakom én is veletek.
– Mióta?
– Egy hete. De mivel meglepinek szántam, - nem szóltam, nem jelentem meg a dohányzóban. Úgy látom, sikerült a meglepetés. Akkor most rajta! Húzd rá cigány!

A citerazenekar húzta, Irma pedig Csócsával egy óriási tangót lejtett a parketton. Ekkor már mindenki táncolt. Móka, kacagás hangzott mindenfelől. Fél tizenegy felé sokan eltávoztak, s mentek lefeküdni. Irma, és a régi cimborák, valamint pár fiatalabb öreg még maradt. Nekiálltak felemlegetni a múltbéli szép napokat. Ittak egymás és Irma egészségére, majd felhangzott a régi nóta. „Irma néni iszik most, éljen a barátság!/ le, le, le fenékig!”

Éjfél felé velük söpörték ki a helységet. A citerások is elmentek már régen, csak a régi barátok járták összeborulva a guggolóst és a tápéi darudöbögőst. Irma az asztal tetején táncolt. A személyzet összepakolt utánunk és mindenki pihenni tért.

A farsang egy kis életet vitt a szürke hétköznapokba, de hamar elmúlt a jókedv és a derű. Jöttek az egyhangú hétköznepok. A tavaszvárás. Az elfekvőből hetente egy-két lepedőbe csavart halottat szállítottak el, hogy átadja helyét a következőnek. Általában úgy szokott történni, hogy vagy kintről hoztak be elfekvőt, vagy házon belül valamelyik lábáról leesett lakót költöztették fel.

Irma, kora ellenére is ambicinált, agilis természetét megőrizve végigjárta az elfekvőket és megpróbált némelyik pelenkázásra szoruló, amúgy szellemileg ép beteggel beszédbe elegyedni. Amolyan hospis szolgálat volt ez tőle. Az ápolók örültek, hogy feltalálja magát, és nem ül állandóan a dohányzóban a kártyások között.

Egyszer aztán támadt egy remek ötlete. Így szólt a vezetőnőhöz:
– Ágika, kitaláltam valamit...
– Mi legyen az?
– Beszélni kellene az állatmenhelyessel, a Péterrel. Mi lenne, ha hetente egyszer behoznának egy-két szelíd kutyust és simogathatnák az elfekvők… esetleg másoknak is öröme telne benne?
– Én benne vagyok. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Meg tudná szervezni Irmuska?
– Meg hát. Már beszéltem is a Péterrel csak engedélyre várunk.
– Akkor nincs mire várni: jöhetnek az ebek!

5.

Irma állta a szavát és megszervezte a „simogató” akciót. Hála Péter és az állatvédők hozzáállásának, először csak egy héten egy nap, majd később két nap, aztán a végén már naponta jöttek, akik éppen ráértek a szelíd simogatós kutyákkal. Leírhatatlan sikere lett a dolognak.

Jöttek az ujságoktól, rádiótól, sőt a városi TV-ben is készítettek riportot a simogatási akcióról. Egyik nap délelőtt, másik nap délután jelentek meg a kutyások. Különösen az ágyhoz kötött, pelenkázásra szorultak örültek a négylábúaknak. Csontsovány kezeikkel, szemeikben könnyekkel simogatták a szelíd jószágokat.

A gondozónők sem akartak lemaradni az unaloműző produkciókról és Ildikó a Könyvtárban felfedezett egy olyan könyvet, amelyben leírták a mennyezetre függeszthető, meleg levegő által mozgó, színes papírfigurák készítésének módját. Az ötlet Kínából ered és csak most kezdett meghonosodni nálunk.

Színes dekorációs kartonokból halakat, kacsákat, különböző virágokat vágtak ki. Cérnára fűzve, kis hurkapálcikákkal eltartva egymástól felfüggesztették az ágyban fekvők fölé. Azok pedig naphoszatt bámulták a meleg levegő által mozgó figurákat. Frenetikus sikerré vált ez is. Most már a kutyasimogatás és mennyezetre erősített színes figurák kissé feldobták az otthon szürke napjait.

A dohányzóban szokásos módon folyt az élet. Irma hatalmas szivarra gyújtva, pöfékelve kibicelt az ultizóknak, amikor éppen társaságra vágyott. Így volt ez ma is. Politizáltak kártyázás közben. Néha meg-meghúzták az asztal alatt körbeadott pálinkásüveget. Egyszer csak nyílik a csapóajtó, és Primőr, a tamburás dugja be a fejét. A kártyázók pillanatra feltekintenek. Irma és Primőr tekintete összeakad. Primőr szólal meg elsőnek.

– Mama, Te itt?
– Mit csodálkozol, itt az egész stáb az Egyujjasból…! Na, keblemre fiam! –rikkantotta és magához ölelte Primőrt, alias Kakas Pistát, a zöldségest. Miután lekezelt a többiekkel, egy széket húzott Samu bácsi mögé és kibicelni kezdett. Irma másnap félrevonva beszélgetésbe elegyedett vele.
– Pista, ha jól tudom neked volt egy tamburád?
– Megvan az még most is, mama...
– Sokszor játszottál nekünk rajta, mikor ünnepeltünk valakit, vagy valamit….
– De jól emlékszik Irmuska! Azért jólesik az embernek, hogy felemlegetik a tudását.
– Aztán hol van most ez a tambura Pista?
– Hol lenne, a szobámban, a szekrényben.
– Kár rozsdásodni, hagyni….azon gondolkodom, hogy esetleg…
– Esetleg néha elővenném, és játszanék rajta? Erre gondol mama?
– Mit szólnál hozzá, ha beszélnék Ágikával, a vezetőnővel? Mondjuk, végigjárnánk az elfekvőket és elhúznád nekik a nótájukat. Biztosan lennének, akik örülnének neki.
– Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Beszéljen a főnökasszonnyal!
Irma állta a szavát. Megbeszélte Ágikával hogy megpróbálják ezt az unaloműző terápiát is. Ágika nagyon örült az ötletnek. És bevált. Így aztán Primőr sem unatkozott, az elfekvők is vidultak és lélekben gazdagodtak. Most már ott voltak a papirmassé figurák, a kutyák, és a tamburás. Még a női osztályon maguk elé bámuló, vagy a TV-t csak úgy, unalomból néző idősebb nőkkel kellett valamit kezdeni.

Ildikónak erre volt ötlete. Egy napon így szólt a vezetőnőhöz:
– Ágika! Mi lenne, ha a Nőnapra szerveznénk egy kis zsúrt. A múltkori asszonykórust felléptetnénk, és még egy pár fiatalabb férfilakóval betanítatnánk egy rövid jelenetet, vagy verset.
– Próbáljuk meg! Szabad kezet adok.

Megpróbálták és bejött a dolog. A nőnap fényesen sikerült. Mindenki kapott virágot. Volt torta, zene, versmondás, egy kis rövid jelenet valamilyen kabarétréfából és tánc. Ebből aztán amolyan Nótaklub féle nőtt ki. Minden szombat délután előbbre hozták a vacsorát öt órára és hatkor az ebédlőben elkezdődött a Nótaklub.

Tamburás szolgáltatta a zenét. Bárki felléphetett akármilyen nótával, de verselni is lehetett, vagy csak valamilyen kacagtató, régi történetet elmondani. Ezek a szombat délutánok feledtették a heti fogyást. Mert ne feledjük el, hogy az öregotthon lakói legnagyobb része beteg, elesett idős emberekből tevődött ki. Akik kidőltek a sorból azok helyébe tüstént mások álltak. Így mindig teljes volt a létszám az otthonban. Géza is megtalálta a helyét. Könyvtárossá lépett elő és naponta felolvasta, vagy elmondta a legfontosabb eseményeket a reggeli után az asztalnál maradóknak. Ez a kis sajtótájékoztató is színfolttá vált.

Ágikával vetetett még két sakktáblát és a könyvtárszobában kis sakk klubot alakított. Többen tudtak már sakkozni, de sokakat ő vett rá és tanított meg a sakkozás örömeire. Itt is lehetett kibicelni. Úgy látszott, hogy Géza megtalálta a helyét és beilleszkedett.

Egyszer aztán megjelent a lánya és így szólt.
– Édesapám! Felépült a nagy házunk. Van benne úszómedence, külön lakosztályt rendeztünk be neked. Hazaviszünk. Van egy bejárónőnk, az mos, főz majd rád. Úgy fogsz majd élni, mint egy báró. Kiviszünk innen a sok ütődött öreg halálmadár közül. Játszhatol a kis unokákkal. A sofőr oda repít, ahová akarod…. Na, pakold össze a holmidat, és már megyünk is!

Géza csak állt, mereven nézett a lánya szemébe és ingatta a fejét. A lány értetlenkedve szólalt meg:
– Apukám, mi a baj? A fényre akarunk kivinni, a csillogásba, innen ebből a kaffkai rémálom kastélyból…– Géza két könnycseppet eldörgölve a szeme sarkából akadozva szólalt meg:
– Kislányom, aranyosak vagytok, de már késő. Nekem itt az otthonom, itt vannak a barátaim. Innen csak lábbal előre vihetnek ki, ha meghalok... –a lány méltatlankodva rikácsolta:
– Megátalkodott vénember! Legalább egy-két napra látogass meg minket. Lásd, mire vittük! Örülj a sikereinknek!
– Köszönöm a látogatást kislányom! –válaszolta Géza, és hátat fordítva a lánynak, besétált a könyvtárszobába...